Az ablak

Vakítóan kék az ég, egy levél sem rezdül,
Szörnyű hang morajlik a környéken keresztül.
Fény villan a magasban, mely az imént még kék volt,
Eltakarja az eget egy hatalmas sötété folt.

Izzó vasmadár: hírnöke távoli csillagoknak,
Fojtó ózon szag mond búcsút az eddigi illatoknak.
Semmit sem hallani, a fület sértő zajtól,
Összezúzva pattan vissza többször a talajtól.

A földet várva bukdácsol árkon-bokron át,
Elpusztulni hagyta oda, a távoli otthonát.
Az idegen tárgyról le, nagydarabok estek,
Láthatóvá váltak az élettelen testek.

Arcuk vértelen, végletesen halovány,
Nagy fejükhöz képest testük hihetetlen sovány.
Nem lehetünk biztos korotokban, nemetekben,
Örök béke honol most már éjfekete szemetekben.

Óh, ti kozmosz katonái: kiknek megnyílott egy ablak,
Acél paripátoknak tán kevés volt az abrak?
A széles világegyetem nélkületek működik tovább,
De semmi sem lesz ugyanolyan, mint kicsivel korább!

Csak ebben a tudatban működhet a bolygók közötti tender,
Akármilyen nagyra vágyik oly kicsiny az Ember!


Sz. Nagy János






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-20 12:53:53
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-20 12:53:53