Lavinaár

Döcögő lavina fehér
Szárnyaival borítja be
A tájat, mintha halálraítéltre
Fehér, halotti inget adnának.
S az utolsó hang a némaság.
A fehér halál.
Mint fehér hab, hever
Egymáson a hóvilág, fagyott
Szavak sikolynyi szünetjében
Fészkel a megdermedt valóság.
Fogcsikorgató hűvösség épülete
Az embert jéghullává érleli,
Mint hajdan az ősembert is.
A lavina nem válogat.
Fehér szövettel borítom be
A jéghalottat. S erre az anyagra
Írom le a szövegemet. Angyalok
Csukják le a hópárás szemeket,
S a kékké fagyott kezeket ők
Kulcsolják össze. Fényvirágok
Teremnek a levegőben a holtak
Feje fölött: margaréták, violák
És nefelejcsek. Jégvirágok.
Tenyerem hűs réseit kitölti
A hó, a sorsom a kihűlés,
Hibernálva a hideg tagjaimat.
Fázom. Jégből vagyok. Szavaim
Bennem rekedtek. Jégszavak
Zuhannak le ajkamról. Lavinazár.

Csendhó.

Hószó.

Szójég.

–

*






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-10 17:26:13
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-10 17:26:13