Bánhegyesy Tünde : Reményke balladája

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2834 szerző 38220 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Wesztl Miklós: A verébcsapat röpte
Vadas Tibor: Egyszerű történet
Tóth János Janus: vers a néhai
Vezsenyi Ildikó: Ki szeret ki?
Bara Anna: mielőtt megérkezne
Szilasi Katalin: Az Őszhöz
Kiss-Teleki Rita: Felemás
Miskolczi B. László: Meglepi (Meglepetés II.)
Gyurcsi - Zalán György: faj-dalomküszöb
Kocsis Nóra: Creation Hack (jav)
FRISS FÓRUMOK

Kiss-Teleki Rita 6 órája
Kosztolányi Mária 8 órája
Tóth Gabriella 17 órája
Ötvös Németh Edit 18 órája
Vasi Ferenc Zoltán 19 órája
Farkas György 19 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
Szilasi Katalin 1 napja
V. Szabó Mátyás 2 napja
Bátai Tibor 2 napja
Wesztl Miklós 2 napja
Vadas Tibor 4 napja
Bara Anna 4 napja
Zsolt Szakállas 9 napja
Gyurcsi - Zalán György 9 napja
Tóth János Janus 9 napja
Karaffa Gyula 10 napja
Szilágyi Erzsébet 11 napja
Vezsenyi Ildikó 11 napja
Albert Zsolt 12 napja
FRISS NAPLÓK

 A vádlottak padján 8 órája
Hetedíziglen 12 órája
Bátai Tibor 13 órája
Minimal Planet 13 órája
Zúzmara 17 órája
történések 1 napja
Bara 1 napja
K.Mária 2 napja
Vagyok 2 napja
ELKÉPZELHETŐ 2 napja
az utolsó alma 2 napja
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 2 napja
Baltazar 3 napja
Kávé, tejszín nélkül 3 napja
Fogyinapló 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Bánhegyesy Tünde
Reményke balladája

Hétfőn délben, napsütésben,              
bágyadt őszi verőfényben                  
kisietett, ki, a sáros,                            
díszes, fülledt és virágos                    
kertbe, a temetőkertbe                        
halványarcú szép Reményke                
(tizenöt tavaszt megérte),                    
a kopjafát átölelte.                              
Szomorúan csengett hangja:              
-  Apu, apa, édesapa...      
-  Hát eljöttél, kis virágom,              
szép Reményke, kicsi lányom?
Nem takar a hant előlem,
jó, hogy itt állsz már mellettem.            
-  Apu, mondd, ez lehetetlen,    
te most itt vagy, tested ott lenn...        
-  Röpke lángom még lobogó,            
lepke-lelkem is szállongó,                    
lebegek a köztes létben,                      
elmúltam, de nem egészen,                  
élek tán, de már meghaltam,              
nem, nem vagyok halhatatlan,            
az átjárón visszatérek,                        
új életet nem remélek.                        
Míg gyertyám takaréklángon,            
lézengek még e világon,                    
most mindenek fölött vagyok,            
nemsokára fölolvadok,                        
időm kevés, kihasználom,                  
látni vágytalak, virágom...    

Kedden, sűrű ködfüggönyben,
átlátszatlan köpönyegben
kisietett, ki, az álmos,
párás, nyirkos és homályos
kertbe, a temetőkertbe
halványarcú szép Reményke                
(tizenöt tavaszt megérte),                    
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,
hogyha hallasz, szóljál hozzám!
-  Megjöttél már, kis virágom,
szép Reményke, kicsi lányom?
-  Apám, szörnyű kétség gyötör,  
bánat emészt, gond felőröl:  
mért kellett ennek így lenni,
mit lehetett volna tenni,
hogy megőrizd önmagadat?
visszagörgetném a falat
ami elzár mindörökre,
beleprésel a zord ködbe!
-  Ne hibáztass senkit, lányom,
törvényszerű a halálom,
hatalmas erők munkáltak,
a gonosszal paroláztak,
hidd el, igazán küzdöttem,                        
nem adtam fel olyan könnyen,                                        
a kórral ádázul csatáztam,
mit lehetett, megpróbáltam,
fogyatkozó erőm elszállt
lassan verő szívem megállt...

Szerdán, szélben, nagy viharban
támadt erős forgatagban                          
kisietett, ki, a tépett,                                  
rongyos, szakadt, csenevész lett                
kertbe, a temetőkertbe                              
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte.                                    
Vágyakozva csengett hangja:                    
-  Apu, apa, édesapa...                            
-  Vártalak már, kis virágom,                  
szép Reményke, kicsi lányom!                  
-  Miért kínoz úgy halálod?                    
Gyógyíthatatlan hiányod,                        
szívemben mély üreg tátong,                    
árva testem  fázik, borzong,                    
kitöltetlen, értelmetlen                            
lett gyermeki, szelíd lelkem.                    
Érted kiáltnak a tárgyak,                        
ők is mind –mind hazavárnak.                
Lépteid zaját még hallom,                        
csökönyösen azt akarom,                        
hogy a csengő jel-szavára,                      
akaratom parancsára                              
az ajtón frissen belépjél,                          
tenyerembe kiflit tegyél,                          
barackot nyomjál fejemre,                      
kezedet nyújtsad nevetve...                      
Igy állnánk még, kéz a kézben,              
boldogan, mint nem oly régen...          

Csütörtökön: ónos eső,  
csapzott tájat permetező.                        
Mégis siet, ki, a fázós,
ázott, hanyatló romváros-
kertbe, a temetőkertbe                              
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte.                                    
-  Apa, apám, édesapám,  
beszélj velem, szóljál hozzám!
-  Újra itt vagy, kis virágom,
szép Reményke, kicsi lányom!
Arcod sűrű eső mossa,
szoknyádat a szél kapdossa...                                              
-  De jó volna haza menni,
terített asztalhoz ülni    
és majd este, lámpafénynél,
én hallgatnám s te mesélnél.
Mondanál igaz meséket,
miket regél a természet,
mesélnél a kék bolygóról
és a Napról, tűzgolyóról,  
hogy pályáján a planétát    
milyen erők húzzák-vonják,
hogy a csillagok halandók,
parányok az elektronok,
és a percek gyorsan telnek,
év-gyöngyszemek leperegnek,
hogy a szférák lágy zenéje
néha lehallszik a térre...

Pénteken csattogó fagy volt,
fűre, fára mintát rajzolt,                      
jégvirágot, kristálycsipkét                  
szedi lábát, aprókat lép                      
a kertbe’, temetőkertbe’
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,                  
mondjad, hogy még gondolsz reám!    
-  Minden gondom tiéd, lányom,      
szép Reményke, kis virágom!              
-  Ismerem a bölcseséged,                  
kit kérdezzek, ha nem téged?                
Megfeleltél száz kérdésre:                    
miért vagyunk, mi végre?                    
Hogyha úgyis el kell menni,                
minek kellett megszületni?                    
-  Minden felgyorsult mozgásban,
élet van a változásban,                          
semmi sem marad állandó,                    
még a csillag is halandó,                      
fölgyúl és majd kialuszik,                      
köddé válva szertefoszlik.                        
A virágzás és hervadás,                        
a születés és elmúlás                            
váltakozó sorozatán,                              
emberöltők hosszú során                      
nemzedékek katonái,                              
őseinknek unokái                                  
vagyunk, mint láncon a szemek,            
részei a Nagy Egésznek;                        
mégis egyek, egyediek,                          
megismételhetetlenek.                            
Életedet egyszer éled,                            
vigyázzad az örökséged!                        
Örökséget én is kaptam,                        
becsülettel továbbadtam,                      
néked, kedves kis virágom,                    
szép Reményke, kicsi lányom...  

Szombaton, remegő fényben,
ezer gyertya bűvkörében
kisietett, ki, a pompás
krizantémos sziromhullás
erdejében élő kertbe
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte:
-  A csillagok hűvösében
árnyak élednek a térben,
ébredj te is, édesapám,
érted gyújtom meg a gyertyám!
Itt vannak a szeretteink,        
tőről fakadt rokonaink,
a legdrágább édesanya,
keserűség minden napja!
-  Közel van és mégis távol,
szeme gyöngy, az arca fátyol,
sír a lelkem, mikor látom
galambszívű, kedves párom.
Lányom, támogasd anyádat,
ne eméssze úgy a bánat,  
törüld könnyét, enyhítsd gyászát,
borogassad mély fájdalmát,
fogd  kezén a kis húgodat,
emeld fel a homlokodat!
-  Apám, apám, édesapám,    
hogyan lesz most már ezután?  
Hogyan éljek? Mit kell tennem
ha már nem kíséred léptem?
-  Van szép, fiatal életed,
ez legyen a legfőbb kincsed,
őrizzed hát, ne herdáljad,
ne engedj a csábításnak!
Élet-halál tapasztalat
nagyon korán reád szakadt,
tizenöt tavaszt megértél,  
töprengő felnőtté lettél,
sérülékennyé vált lelked,
védőburkot kell viselned.
Próbálj a jelenben élni,
minden rosszat elfeledni,
életutad kapuinál,
bátran lépjél, ne habozzál!                                                                
Én majd onnan, fentről nézlek,
jelt is adok, te megérzed...
amíg te élsz, benned élek,
álmaidban visszatérek.

Vasárnap végig havazik,
a táj csöndbe burkolózik,
puha, fehér gyolcsruhát ölt
nyugodt méltósággal a föld.
Friss nyomot hagy az ösvényen,
a kertben, temetőkertben,
mégis csak jön, jön szegényke,
halványarcú szép Reményke
(tizenöt tavaszt megérte),
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,
ha még itt vagy, szóljál hozzám!
-  Gyönge vagyok, kicsi lányom,
szép Reményke, kis virágom.
Látod, gyertyám csonkig égett,
lassan megérem a véget...
-  Miért kéne úgy sietni?
Nem tudlak még elengedni!
-  Érzem már, hogy el kell mennem,
végtelenbe vágyik lelkem.
Nyugalmat akar a testem,
engedj végleg elpihennem...
Földanya, a gondoskodó,
minden fiát befogadó,
porhüvelyemet gyógyítja,
meleg hanttal betakarja,
lágy görönggyel elvegyíti,
szerte- széjjel teregeti.
Eggyé válok a Világgal,
bágyadt őszi napsugárral,
tovatűnő fellegekkel,
a hegyekkel, tengerekkel,
feloldódom majd a ködben,
ónos, szürke, bús esőkben,
ott leszek a lombhullásban,
lassú, csendes havazásban,
vándora leszek a szélnek,
fényfia a Mindenségnek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-19 00:05:19
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-19 00:05:19


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2023-01-28 23:36   új fórumbejegyzés: Kiss-Teleki Rita
2023-01-28 21:46   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2023-01-28 17:25   Napló: Bátai Tibor
2023-01-28 17:24   Napló: Bátai Tibor
2023-01-28 17:21   Napló: Bátai Tibor
2023-01-28 16:43   Napló: Minimal Planet
2023-01-28 12:37   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2023-01-28 12:35   Napló: Zúzmara
2023-01-28 12:24       ÚJ bírálandokk-VERS: Ötvös Németh Edit tavaszváró
2023-01-28 12:20   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit