Dobkoncert a temetõben

Nevetve száll egy madárárny
          A gránitköves domb felett,
Méh zümmög a virágokon
          Egy frissen hantolt holt felett.
Új jövevény a nyári földben
          Helyét rögtön megleli,
Átdörömböl a szomszédjának,
          Hangját a föld reszketi.
Tegnap még búgtak a harangok -
          Könnysóhajok rezegtek,
Ma már a fáradt, fekete nép
          Más bajokról beszélget.
Ők nem hallják, hogy mint kopognak
          A halottak egymásnak,
Hogy dobolnak üdvözletet
          A szomszéd kihűlt porának,
Százéves sír a tízévesnek
          Rég időkről hogy dalol,
Mint köszönti az egynapost
          A kétszáz éve elhantolt.
Elnyöszörgi élte búját
          Egy szétdolgozott nagymama,
Gyöngén dobbant ráismerve
          A korán elhalt kisfia.
Nagyot húz a koporsóra
          A villámsújtott favágó,
Megsimítja az oldaldeszkát
          Végelgyengült nagyapó.
Halkan koppint üdvözletet
          A vízbefulladt testvére,
Csókot huppant egymás felé
          A hős huszár és szerelme.
Tompán tralláz szép meséket
          Egy hóba fagyott kisleány.
A vén iszákos ropogtatja
          Hogy ütötte el egy szán.
Páros sírban jót beszélget
          A férj és a hű feleség;
Azt kopogják egymásnak,
          Miről nem beszéltek soha még.
Elmondják a haragosok,
          Hogy most már nem haragszanak;
Meg is ölelhetnék egymást,
          Csak köztük vastag föld tapad.
Még a sírban is magyaráz
          A régi, kedves tanító,
Reá figyel legelőször
          A múlthét óta szundító.
És még sokan itt dobolnak
          Bajról és sorsról egymásnak,
Örömről is itt kopognak
          A hű és hűtelen társak.
Napról napra szaporodnak
          A színes hangok idelent;
Mindenki csak igazat mond,
          Nem úgy tesznek, mint odafent.
Ha sok lesz már az igazságból,
          Kirobban egy földrengés,
Szétfeszíti a temetőt
          A dobszó és a nevetés.
Kik egykor csak bambán mentek,
          S rá sem néztek a másikra,
Majd kéz a kézben járnak-kelnek,
          Úgy figyelnek egymásra.
De most még csak néhány vakond
          Hallgatja ezt a koncertet;
Fel-feltúrja a vén földet,
          Míg sírok között tekereg.
Fent a népek nem zenélnek,
          Csak dolgoznak és álmodnak.
És ha az álmuk lassan megfagy,
          Kőszoborként hallgatnak.
Némán mennek egymás mellett,
          És nem tudják, ki rossz és jó.
Reményeket dédelgetnek,
          És keresik a bíztatót.
Mindig foszlik bő reményük,
          Míg végül semmi nem marad.
Csak a holtak emléke örök -
          Kirakják a gyertyákat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.