Sötétség

A sötétség, mint sűrű füstfal zárul körém.
Magába ölel, bekebelez a tömör üresség.
Kinyújtom remegő karom, de ujjaim a semmit érintik.
Sóhajtok, de tüdőm a semmit lélegzi.
A nemlét áldott- átkozott karjait körém fonta,
egyetlen ölelésbe zárva vergődöm a fekete fátyol alatt.

A tavaszi szellő az elmúlás fullasztó bűzével
rothasztotta el a tüdőm.
Fehér falak, fehér ágy, rideg, fehér gépek.
Ahogy hallgatom a hulló vakolat néma zokogását,
figyelem a holdtölte lassú vonaglását,
még egyszer, utoljára, felidézem magamban a dombot,
azt az áldott, békés dombot, amit a külvilágból utolsónak láttam.

Azt a zöldellő lankát a város szélén!
A lepkék örömtáncot lejtenek a dús, zsenge fű,
s pompázó virágok felett.
Hazatérő madarak dalolnak a virágokkal borított fákon.
Gyermekek szaladnak kacagva, mögöttük szülők eregetnek sárkányt.

Piros labda gurul a lábamhoz. Egy kipirult arcú kislány felkapja,
s szalad tovább!

Apró könnycsepp szántja végig ráncos bőrömet.
Egy gyönge mosoly simul meggyötört arcomra,
S lelkemet ismét átjárja a boldogság részegítő illata.

De ez az érzés nem tarthat sokáig.
A kép lassan halványulni kezd.
A színeket szürke árnyalat égeti hamuvá.

Izmaim megfeszülnek, szerveim egyetlen, utolsó
lélegzetvétellel rándulnak össze.
Utolsó szívdobbanás, utolsó lökés a vérnek,
s a megtört test, annyi év keserves küzdelme után,
bukott hősként adja át magát az  enyészetnek.

Nyitott szememen át még látom, amint a
fölém hajló, riadt arcok lassan homályba vesznek,
s már nem érzem a bőrömre hulló búcsúkönnyeket.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.