A költõ nem ír

A költő nem ír, ujjai hegyén
feléleszti a napot, marokra
fogja, úgy teszi magáévá a
szöcske-katapultált pillanatot.

Távoli blendéjén mező fut,
nyikorgó szekéren, rímbe zárt
sorok ködbe enyésznek, vidáman
dúdolgat, majd friss szénát terít
(óh, minő jambusok!) a tehénnek.

A költő kapál, új barázdát szánt
a hátára olvadt viseltes zeke,
két levegő között feszesen kitart
a verejték, míg foltokra bomlik
szét a test elbeszélő üzenete.

A költő, nevezzük Pista bácsinak,
kaszál, madarak tollpihéje rebben
metafora-élen, fojtó füst fölött a
pernye daktilusa égbe száll.

A költő tenyerében lassan elfogy
az a nagy kerek, bíbor sötétben
zsugorodnak, húzódnak vissza
a paraméterek.

Tyúkok gubbasztanak, a tornác
függőajtaja nyerít egyet.
A költő nem ír, a macska miákol,
az eb vonít, hallja ő, aztán komótosan
bezárja maga mögött a csendet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.