RAVENNAI PERGAMEN (Egy nemlétezõ kézirat)

Ma éjjel is, mint minden éjszaka,
Az én Beatricémmel álmodtam megint,
S Firenzében bolyongtam.
Ott álltam újra, éppúgy, mint egykoron, a Mercaton,
Néhány elvakult guelffel vitázva,
Vadul ágálva, öklöket rázva, politizálva,
Mert ha ordibálni akarnak az olaszok,
Mindig találnak rá okot,
Hisz az észérvek hitekben mit sem érnek:
Hát zengett a piactér.

Szerencsére arra jött Arnolfo is, a pallér,
Aki, akár csak én, mint afféle művész,
Ki tudja mért, de a szokás szerint,
Az orvos és gyógyszerész céh tagja volt.
Talán azt gondolták az ősök, alapítván e céhet,
Hogy a betegségek gyógyítása az művészet,
Vagy éppen ellenkezőleg,
Hitték, hogy a szépség és a művészetek
A bajokra is gyógyító hatással lehetnek.

Szóval, ismertük egymást Arnolfóval,
Így hát meglátván megszólított.
A városban ő volt legfelkapottabb építész,
És méltán, hiszen értette a dolgát felette mód,
Övé volt minden zsíros megrendelés:
A ferencesek új, nagy temploma kívül a városfalon,
Na meg a dóm,
Ott a lebontott istápoly,
Meg a régi Santa Reparáta öles falai helyén,
A város közepén,
Ama szépséges San Giovanni mellett,
Amelyben hajdanán
Az én fejemre is ráöntötték a keresztvizet,
Mikor megkaptam a Durante nevet.

S mert az angol gyapjúból
A mi takácsaink szőtték a legfinomabb vörös szövetet,
A posztósokhoz úgy dőlt a pénz, mint a köles,
Némelyik már bankot nyitott.
Aki magára egy csöppet is adott,
Minden polgár és nemes,
A határokon innen és túl,
Vörös szövetruhában feszített,
E kelme kereskedelme bőven fialt arany forintokat,
A pénz meg hatalmat és adót:
Hát a priorok is építtettek vele egy,
A városhoz méltó, új palazzót.

A mester most hívott, mint priort,
Nézzem meg az elkészült hatalmas alapot,
S mondván, még mindég kevés a tér,
Arra kért, bár tudta jól,
Főleg diplomáciai ügyekkel foglalkozom,
Hogy pártfogoljam a nagytanácsban,
Hisz láthatom,
Kell még néhány bontási engedély.
Így hát egymásra hagytuk a két, megveszekedett,
Fekete guelfet.

Aztán az álom csapongva vitt tovább
A girbén-gurbán kanyargó sikátorokon át,
Ahol a házfalak tövén kóbor macskafalkák heverésztek,
Egerésztek, marakodtak egy-egy koszlott koncon.
Néhány fiatalka, cirmos-szürke macska,
Egy beteg patkánnyal játszadozott,
Mely már alig vinnyogott,
Égnek emelte a talpát.
Egy félszemű, öreg, kopott kandúr odaugrott,
Leharapta a farkát,
Szájából fityegve lógott a trófea,
Úgy futott tova, végig előttem, mutatva az utat,
Míg a hídra, a Ponte alle Graziéra, értem.

Néztem az Arno sompolygó, sárgás vizét.
Alant hullámtalan tükrözte vissza arcom,
A házakat a parton, az eget,
Az egyetlen állni látszó, áttetsző felleget,
A hidak kőíveit, melyek alatt,
Úgy osont keresztül a városon,
A párában remegő hegyek közé,
Prato, Pisa, s a tenger felé,
Mint egy behúzott farkú eb.

Méltóságteljesen,
Vastag faág úszott a fősodorban,
Csak az mutatta, hogy a víz mozog.

Végül megint,
A házamhoz közel,
A csepp kápolnában találtam magam,
Amelyet az Antiochiában vértanúhalált halt
Szent Margitról neveztek el,
A sír előtt, amelyben
Bicém szépséges ifjú teste örökre megpihent.
Zokogva ráborultam,
S a márványt könnyeimmel hó-tisztára mostam.

Hajnal felé forogva, gyűrve párnám,
Az álom és az ébrenlét határán,
Emlékeim mind újra éltem,
De mindent úgy, ahogy megtörtént valóban,
S nem csak a dolgok égi részét,
Mit trubadúrként, ifjan, olyan sokszor el is daloltam,
Édes, új, olasz dalokban,
Ballatákban, szonettekben és cansonékban,
Amint azt első mesteremtől, Brunetto Latinitől,
Mint nebulója megtanultam,
Meg a mogorva, méregzsák Cavalcantitól,
Ki mindig, mindennel ellenkezett,
Nem alkudott, nem mérlegelt,
Ki minden pártot megvetett,
Örök magányos, gőgős, büszke lélek,
Ki senkivel sosem közösködött,
Akiről néhány rossz nyelv azt híresztelte el,
Hogy, mert az Istennel is kötözködött,
Végül a kecskeszarvú, kénszagú, ragyás patás,
Maga az ördög jött érte fel, az vitte el.
Hogy így történt tán meglehet,
Bár én ezt, azért nem hiszem,
De egyet biztosan tudok:
Mindeddig ő a legjobb költő,
Ki olasz nyelven alkotott.

Ám hogy kettőnkhöz visszatérjek:

Az én Bicém még alig múlott kilenc,
S csaknem tíz éves voltam én,
Mikor egyszer meglátva őt,
Váratlanul,
Itt fenn, a torkomban kezdett el dobogni a szívem.

A Badiában, a misén, vasárnap délelőtt
Épp mellém térdelt le az oltár előtt,
Várva, hogy Krisztus testét
Kinyújtott nyelvére rátegyék.
Kezét kulcsolva, fejét lehajtva,
Imádkozva ment helyére a padba.
Én megbabonázva, kábán tántorogtam utána,
Míg a sima padlaton két lábam összekoccant,
S csak elterülve, fejem a földbe verve,
Tértem újra a valóságba vissza.
Ő rám vetette akkor a szemét.
Lángoló arccal rohantam a szabadba.

Nem sokkal ezután,
Színlelve az érdektelent, rávettem atyám,
Ki hozzájuk valamit adni-venni,
Üzletelni ment,
Hogy engem is magával elvigyen.
Tavasz volt épp. Az utcákon mindenfelé,
Az ifjak gomblyukában, a lányok hajában,
Sárga, mimózacsokrokat himbált a szél.
Úgy rezegtek a csöpp kis napgöbök,
Mint szívemben a remény,
Hogy újra látom őt.

Míg unalmas ügyekbe merült
A szobában benn, a két családfő,
Mi ketten kinn, a Portinári kertben,
Nevetve kergetőztünk a rügyfakasztó fák körül.
Az elvadult, nyíratlan bozótba bújva,
Kis titkait fülembe súgta,
S gyermekszerelmemet vallottam volna épp neki,
Mikor, nevét kiáltva, megérkezett a dajka.
Illetlen viselkedésiért, ruháján esett foltokért,
Bicét dorgálta, rettentőn összeszidta,
Az én fejem is keményen megbúbolta.

Sosem beszéltünk többet újra,
Csak távolról imádtam álmodozva.

Tizennyolc évesen
Egyszer az utcán szembe jött velem.
Köszöntöttem, és Ő visszaköszönt nekem.
Csak ennyi volt.
Aztán, minden reményem megrabolta
A Bardi bankház,
S végül mindörökre a gyermekágyi láz.

Hemperegtem azóta sok-sok ágyban,
Csillapítván a testi vágyam,
Finom hölgyeknél, s rossz rimákkal,
De megnyugvást, azt nem találtam,
S feleségem is, Donáti Gemma,
Aki négy gyermekemnek anyja,
Megöregedve, elnehezedve,
Csak veszíthetett
Egy örökifjú ábránddal összevetve.

Így telt az éj, emlékeimmel, árnyaimmal,
Marva önváddal, bűntudattal,
Álmodva, álmodozva és álmatlanul,
S most fáradt vagyok nagyon, és sajog a szívem.
Míg tollammal itt lázasan, kuszán e sorokat rovom
A súlyos, faragott tölgyasztalon,
Csuklóm alatt zörög a pergamen,
Kopott ónkupámból
Guido Novello da Polenta uram s pártfogóm
Legjobb borát kortyolgatom.
Mint a vér vörös, az íze is olyan,
Mert csorgó könnyeimtől sós nagyon,
És hiába lágy, fehér, nem csúszik,
Csak forog számban a kegyelemkenyér is.
De mit tegyek,
Ha Firenzében még a patkányok is szebbek.

Toszkánám kék egét nem látom többet én.
Kertemben nem szedek fügét,
Se vékony héjú mandulát,
Se lisztesbélű, barna gesztenyét.
Nem ébreszt reggelente
A pineáimon megbúvó kabócák csettegése se sem,
Nem érzem többé már sosem,
Porverő májusi záporok után,
A szülőföld savanykás, mégis édes, otthonos szagát,
S ablakomon át, a fülledt, forró, nyári esteken
A liliomok s a violák bódító illatát.

Itt Ravennában minden halszagú.
Nehéz, arany, bizánci, gót.
Borús az ég, és esni készül.
Villámlik és dörög, távol, valahol.

Nem látom többé már sosem Toszkánám kék egét.
Fáradt vagyok. Öreg vagyok. Beteg.
A tükörben az orrom egyre hosszabb, keskenyebb.
Úgy kóválygok itt szeptember elején,
Akár az őszi légy,
Valami miazmás, lázas nyavalyát ragasztottak rám
Minap a lagúnák.
Hajónkat hullámok dobálták,
Vitorláinkat vad szelek cibálták,
Viharos volt a visszaút Velence és Ravenna közt.
Míg Polentának békét, magamnak bajt szereztem.
Hol izzadok, hol meg a hideg kiráz,
Fekszem vagy ülök, s mint mondottam,
Ha magamnál vagyok, még egy kis vörösbort iszom,
S mint a siralomházban a rab, ha közel a virradat,
Kapkodva kapok minden múló perc után.
Még pótolnám, megtenném, elmondanám mindazt,
Mit időkrőzusként nem mondtam,
Nem tettem, elmulasztottam,
Kiönteném és felmutatnám minden szeretetem,
Amit a lustaság, a dőre gőg, az ostoba férfiszemérem
Elrejtetett és eltagadtatott velem.

Miközben piszkosul sajnálom itt magam,
Ötvenhat évemet latolgatom.
Találgatom: Mi volt ez az egész?
Büntetés volt? Vagy jutalom?
Mert, bár az erdő sűrű volt, rettentő és sötét,
Amelybe életem delén,
Most már sejtem, nem is felén,
Mint annyi ember, én is eljutottam.
Mégis mennyi mindent láttam én,
Míg vadakkal, önmagammal csatázva
A jó utat kerestem,
Eltévedve, botladozva tévelyegtem,
Gyakran csak körbe-körbementem,
Tüskés bozótja rojtosra tépte testem és a lelkem.

Láttam gyászt, és láttam mosolyt,
Menyegzőt, keresztelőt és temetést,
Hallottam papok imáit, szerzetesek zsolozsmáit,
Koporsók fedelén a rögök dobolását,
Táncoló lábak dübörgő dobogását,
Rívó árvákat halk halotti torban,
Duhaj danászót lakomás,
Tivornyás, zajgó vigalomban.

Láttam férfiakat és asszonyokat,
Pipiskedő transzvesztitákat, sipítozó herélteket,
Rútakat és szépeket, bolondokat és bölcseket,
Szolgát, urat, polgárt, nemest,
Kéz- és földművest,
Undorító zsarnokot, tékozlót, fösvényt, irigyet,
Bőkezűt, jóságost és kegyest.
Mindenféle módú, korú, színű, rendű és rangú embert,
Csupa halandót.

Ismerem a magvetők,
Az aratók kimért, komótos mozdulatát,
A földbe hulló magvak surrogását,
Az élező kövek fogvásató csiszatolását,
A kaszák messzire zengő pengését, suhogását
A harmatos hajnali csendben.
Ismerem a markot szedő lányok, asszonyok dalait.

Hallgattam pacsirtaszót, csalogánycsattogást,
Harkályok kopácsolását,
Megcsalt az álnok, hazug, fészekdúló kakukk,
Hiába számlálgattam hányat kiált,
Hitegetett, becsapott, ámított.
Ismerem a gerlicék búgását,
A rigók torokszaggató, trillázó, bódult szerenádját,
A sós szélben hullámok felett lebegő sirályok sikolyát,
Vadászó vércsék vijjogását.
Láttam tanyák felett köröző héját, kányát,
A karvaly gerinctörő zuhanását,
A fecskék suhanását,
A bőregerek zizegő cikcakkjait,
A baglyok lomha, puha röptét,
A tollászkodó varjakat nyirkos, tarlott mezőkön,
S aszott hullákat hintáló, nyikorgó vesztőhelyen,
A felszállni képtelen,
Dugig zabált, lihegő keselyűket
Az elcsendesült csatatereken,
Ahol örök békében, ember emberen hever.

Én gyűlölöm, mert ismerem a háborút:
A fegyvercsörgést, port, ragályt, a mocskot,
Fosztogató martalóc hadak vonulgatásait,
A félrevert harang reménytelen kongását,
Égő zsindelyek pattogását,
Kötélen vonszolt barmok riadt bőgését,
Gyereksírást,
Felgerjedt, részeg zsoldosok röhögését,
Hajkurászott asszonyok könyörgő zokogását,
A megalázott férfiak szemében a tehetetlen dühöt,
A rettegést vagy a sunyi beletörődést,
Mert hát kénytelen,
Volt, hogy hadat viseltem én is.
Voltam vezér is, közvitéz is.

Hol gazdag voltam és nagyúr,
Hol meg olyan nyomorult,
Tengő-lengő szegény legény,
Hogy gúnyoltak a rokonok,
S kinevettek a koldusok.

Királyokat fogadtam, fejedelmeket,
Valois-kat és Anjoukat,
Dózsék kémelték mit teszek,
Pápák ügyelték szavamat,
Fogadtak mint követet,
Bár Bonifác, a nyolcadik, ki tiarához úgy jutott,
Hogy eltétette láb alól elődjét,
A szegény, hiszékeny Celesztint,
Az öreg remetét,
Bizony fogságra vetett, „in contumatiam”
Hazámban elítéltetett, és száműzettetett.
Táblára írván nevemet, „in effigie” a máglyán,
Meg is égettek engemet.
Így lettem földönfutó, és lettem guelfből ghibelin,
S mert, akár csak én, egységes Itáliát akart,
Haláláig híven kísértem
Hadban és békében, balsorsban és dicsőségben
A császárt,
Luxemburgi Hetedik Henriket.

Majd átkelve az Alpokon, vén fejjel lettem diák,
Párizsban, a Sorbonon, tanultam teológiát,
Bonaventura és Tamás summáiból a skolasztikát,
S mint Bolongnában, még ifjonc koromban,
Ahol a hét szabad művészetet úgy bifláztam,
Hogy a fejem alatt egy vastag,
Kemény Arisztotelésszel aludtam,
Itt a kölni Albertus Magnus kommentárjait tettem
Esténként a párnám alá.

Míg vándoroltam, bujdokoltam,
Laktam füstös, kis falukban,
Fallal kerített városokban,
Átszeltem sok széles folyót,
Láttam a Rajnát és a Szajnát,
Hömpölygőn áradni a Pót.

Láttam fenséges hegyeket:
Láttam a Palét,
Mikor a csipke csúcsokon
Krómzöld erdők lángjaként lobogott a kora őszi alkony.
Láttam a gleccsert,
Mely az égből fehéren, firnesen szakad,
Lenn a mélyben törött tábláiból a Rhone folyó fakad,
Láttam a sátán fogát is az Annecy tó felett,
Amint a felhőkbe harap.

Félúton Firenze s Róma közt
Megmásztam a remeték szent hegyét,
A Soractét,
Mit Horátius is versbe vett,
S a Solfatara kráterében, a forróságban,
Míg a meleg köveken kapkodva a lábam
A rókatáncot jártam,
A szulfidos bűzöket szagoltam, elgondoltam:
A pokol kapuja,
Az pont ilyen lehet.

Ismerem Siénát,
Bejártam Verona minden zegét és zugát,
Álltam Pisában a Csodák Terén,
Hol, bolond ötlet,
De csavaros eszű mesterek,
Egy kampanílét ferdére építenek.

Csodáltam Velencében, a vizek városában,
Szent Márk sírja felett a sokkupolájú,
Mozaikos, tömjénfüstös templomot,
És kinevettem sarkánál,
Azt a négy porfírba vésett,
Rettegve összekapaszkodó nagyurat,
Akik tán attól félnek,
Fejükre dőlnek körben a falak.
Míg barchettámon ringatózva
Kezemet a Rialto lagúnáinak locsogó,
Napfényt aprózó vize mosta,
Evezőseim hosszú lapátjaikat lengetve,
Rekedtes fejhangon, hamisan dalolva eveztek,
Hallhattam a csattogó, nehéz kőkoloncokat is,
Láttam amint
Dalmácia s Istria sudár, gyantás vörösfenyőit,
A Campo mocsarába
A szláv kőművesek, ácsok cölöpként beverik,
Hogy azok a vízben megkövesedve,
A rajtuk emelt, áttört homlokzatú, cifra, móros palotákat
Tartsák évszázadokig.

Arra is emlékszem, ahogy a barátom, Giotto
Mellett napokig magas állványán
Ücsörögve figyeltem Páduában, a freskó,
Sebesen sikló ecsetje nyomán
A friss, nedves vakolatra miképp születik.
Néztem finom kezeit, hosszú, ügyes ujjait,
Amint a sík falon,
Festékkel alkotott teret és távlatot.

És Róma látványát sem feledem:
Álltam a Capitóliumon,
Ahonnan a pogány istenek régen elmenekültek,
De mellettem, a tévedhetetlen Liviust idézőn, libák,
Talán Juno libái totyogtak el.
Ijesztgetett a gúnár,
Sziszegve nyújtogatta felém a nyakát,  
Majd odább vad szárnycsattogtatással gyakorolták a gágogást.
Lenn a Fórumot gyom verte fel,
A diadalíveket bozót nőtte be,
Szemét és törmelék takarta el.
Néhány nyomorult ócska kalyibákat emelt a romokból,
A pompás, törött oszlopok tövén kölest,
Babot vetett, káposztát ültetett, kecskét legeltetett.
Szemem messze futott,
A Colosseum, a Palatínus domb fenséges romjaiig,
Melyekből zsiványok, tolvajok, orgyilkosok tanyája lett.
Az Ég Oltára, az Ara Coeli, mögött, a másik irányban,
A Tevere kanyarjának ölében,
Az összevissza gabalyodott napvert tikkadt tetőkőn
A terrakottaszín kúpcserepek,
Hasra bukott pirrichiusok, tribrakhiszok,
Hullámzó hurkákba sorozva hol erre, hol arra futottak,
S felettük a Pantheon kupolája ragyogott, lebegett.

Előtte a téren közéletet éltek:
Önjelölt próféták prédikáltak a népnek,
Esedékes és biztos világvégéket ígértek,
Politikus pártütők, sutyorogtak és szavaltak,
Ármányos cseleket szőttek,
Orsinik és Colonnák egymást szapulták,
Az Avignonban épp regnáló pápát dicsérték vagy szidták.
Az időjárást csepülték,
Mert vagy túl sok volt az eső,
Vagy éppen túl kevés.
Olykor-olykor, ha kifogytak az érvek,
Bizony előkerült a tőr, a kés.

A Via Flaminián,
Mely a Pincio lankái alatt
Nyílegyenesen északnak vezetett,
Éneklő, fáradt zarándokok vonultak,
Rongyos, csont-bőr aszkéták vonszolták köztük magukat,
Korbácsolták a hátukat,
Bélpoklosok pörgettek kereplőket,
A dolguk után lótottak- futottak a rómaiak,
Naplopó, léhűtő semmirekellők süttették hasukat,
A koldusok gennyes sebeket mutogatva
Alamizsnáért könyörögtek,
Csepűrágók kalapoztak,
Kockát vetettek egyesek,
Tenyérből, kártyából jósoltak jövendőt mások.
Rossz lányok flangáltak fel-alá, mutogatva az árut,
A bájaikat,
Korzóztak a kitartott kurtizánok.

Még messzebb, a túlsó partot,
A Hadrianus tomba, s a Vatikán dombja uralta,
S zárta le a horizontot.

Én is zarándok voltam.
Bár téves az eszme,
Hogy nem lázad a lélek, ha szenved a test,
Mégis széttárt karokkal, vezeklő véniában
Péter és Pál sírjánál hevertem a hideg köveken,
Tántorgó, kétkedő hitemmel, én a balga,
Valami jelre, a bizonyosságra vártam,
Holott a bizonyság ott volt mindig köröttem,
A teremtett világ minden egyes, szépséges porszemében.

Térden csúsztam a Lateránban,
Mind a huszonnyolc lépcsőfokon,
Melyre a Pilátus palotában,
Krisztus Urunk vére hullott egykoron,
Átkoztam esendőségemet, minden balgaságomat,
Féktelen, fertelmes bujaságomat,
Vertem a mellemet,
Kérve az Urat,
Hogy bűneim megbocsáttassanak.

Mert, bár utamon egy angyal védett, óvott, kísért,
Mégis a Sátán engem is kísért.
A mennyet és a poklot itt hordom magamban,
De amit láttam, megéltem és tanultam,
Azt mind megírtam nagy Komédiámban,
Ezernyi csengő-bongó tercinában,
S művemet, egy igazi Nagy Kutyának,
Can Grande Delle Scalának ajánltam.

Can Grande delle Scala,
Az én mindig vidám, köpcös barátom, jótevőm,
Verona ura,
Akivel együtt múlattam annyi szép időm,
Akinél jobban senki sem szerette az életet,
A szerelmet, a jó bort, a finom, fűszeres étkeket,
A táncot, zenét, az éneket,
A fényes tollú sólymot, tüzes lovat,
A szűk horpaszú, vadhajtó agarat,
És imádta azt a randa, csimbókos szőrű korcsot is,
Melybe zsíros ujjait törölte a lakomák alatt.

De legjobban a díszes kötésű, míves könyveket szerette,
Melyek gerincét oly kéjjel simogatta,
Mikor kezébe vette,
Mintha mind egy-egy megkívánt asszony teste lenne.

Vastag falu, hűvös könyvtárszobákban,
Sárgult fóliánsok,
Fatáblás, és bőrbekötött kódexek között,
Együtt lapoztuk Homéroszt és Platónt,
A sok latint, Vergiliust, Cicerót meg Strabont,
A két Pliniust, Tacitust, Senecát,
A könyvek könyvét: A Szent Bibliát,
S midőn elkészült egy-egy fejezet,
Meghallgatva az első kritikát,
Neki olvastam fel a Nagy Komédiát.

Vagy felkerestük esténként a Piazza Brát.
A kormos, ódon, patinás falak közt,
Fáklyáink fénye mellett
Az Aréna romos folyosóin bolyongtunk,
Az antikok nagyságát csodáltuk,
S árnyékainkkal együtt imbolyogtunk,
Akár az Ideák.

Fenn a nézőtér karéján,
A napvert forró köveken heverve,
Hallgatva és beszélgetve töltöttük el az egész éjszakát.
Langyos szél jött a Garda tó, a hegyek felől,
Homlokunk simítva borzolta üstökünk.
Holdfényes antracit,
Reánk borult az augusztusi égbolt.
Míg csillagot szitált a Perszeusz,
Zsongtak felettünk a szférák,
Csobogott a Tejút,
A gazban szentjánosbogarak smaragd zsarátja izzott,
Ciripelt ezer szerelmes szöcske és tücsök.
Minden parányi óriás, és óriás parányi volt,
Az Idő, fagyott láva, folyt.
Röpült, röpült a szellemünk.

Az első hajnali napsugár a San Zénó előtt talált.
Ott vártuk, hogy a páterek
A nehéz kazettás bronzkaput kitárják,
És a szent, szerecsen püspök csontjaihoz beeresszenek,
Elmondani a reggeli imát.
A csarnokban, a szentély előtt balra,
Teljes ornátusban maga Zénó is ott ült mosolyogva,
A kolostorkerengő ajtajánál.
Azaz, csak a kövér mulatt szurokszín arcú festett szobra.
Látszott rajta, hogy jól mulat a vén kaján kujon:
Fülét hegyezve azt figyelte,
Mit fecsegnek, csivitelnek a pletykálkodó,
Portörlő, hajlongó takarítóasszonyok,
S padlósikálás közben a faruk
Hogyan rezeg, mozog.

A kolostor falán borostyán, repkény futott,
Az udvaron fűszerek és mindenféle gyógyfüvek
Pihegtek pállott, mentás, ánizsos, kesernyés illatot.
Szomjas szagos mügét, zsályát, bazsalikomot,
Kamillát, komlót, és levendulát, babért, gyömbért,
Fekete ürmöt,
És mindenféle más vajákos virágot, gyökeret, levelet
Öntözgettek a fráterek.
A kerengő fala mellett kopott törött sírkövek hevertek.
Silabizáltuk, rajtuk mit üzennek, kik egykor éltek.
Pipin nevét is megtaláltuk a sarokban
Egy kútkávaszerű márványdarabon.
Ő a frank Nagy Károly fia, Itália királya volt.
Vagy ötszáz éve nyugszik itt valahol.
Senki se tudja hol.
Sic transit…, sóhajtva mondtuk,
S fejünkben az járt: rólunk marad-e majd vajon,
Félezer év után néhány betű,
Egy kőmorzsányi nyom?

A San Zénóból a Piazza delle Erbére siettünk,
Hogy a piacon a reggeli zsongást,
Zsivajt és tolongást élvezzük,
Amit úgy szerettünk.
A pecsenyésnél kóstolóként
Be-bekaptunk egy-egy katonát,
Megdézsmáltunk néhány gyümölcsöskofát,
Gusztáltuk, tapogattuk a zöldségeket.
Kérdeztük egynek-másnak mi az ára:
Mibe kerül a vajsárga, zsenge spárga,
Vörös káposzta és retek, a friss spenót, a sóska,
Húsos levelű, lilás articsóka,
A hal, a vad, a sonka és szalonna,
A méz, a bor, a fűszerek,
S mintha véletlen lenne,
Két incselkedő, őszülő kamasz,
Bele-belecsaptunk a borsba vagy a lisztbe.

Kitaláltunk ezernyi tréfát.
Mennyit nevettünk, és ugrattuk egymást.

Can Grande megígérte, ha meghalok,
A piac mögött, az Urak terén,
Életnagyságúnál is nagyobb,
Fehér márványszobrot emeltet nekem,
Könyv lesz kezemben, s babérkoszorú fejemen.
S ha majd a közeli cinteremben,
Akárcsak ősei,
Kőpáncélosan maga is a kőlovára száll,
Onnan a magasból, a sisakrostélya alól,
Míg világ a világ, nevetve lesi,
Ahogy egy-egy galamb a fejemre száll,
S izgatottan, meghatottan tiszteletét teszi.

De én sem maradtam adósa neki,
Céloztam a létra mintájú sűrű rácsra,
Mit a cinterem köré, fölé rakott ügyes kovácsa.
Azon nem férnek át, csupán a verebek,
Így az ő fejére nem jut
Csak csipasztisztelet,
Míg az én fejem körül nemcsak galamb,
De majd sas is röpül.

Még arra kértem, kímélje a fejem,
Babérkoszorú helyett inkább
Egy sipkát faragtasson nekem.

Nahát, barátom, úgy lehet,
Immár megrendelheted
Szobromhoz azt a nagy, fehér követ.

Úgy érzem mázsás súly a toll,
Mártogatni is alig bírom,
Kezemből lassacskán kihull.
Dehát hagyom,
Hiszen mindent megírtam,
Azt hiszem.

Ím, itt vagyok az erdő szélinél,
A fák között ott látom már a fényt,
A fák mögött már végtelen a tisztás,
Ahol vár rám az én Bicém,
Beatricém,
Sugárzón, ifjan, szépségesen.
Megfogja a kezem.
A hunyorgó pásztortűzhöz majd Ő vezet,
Ahol a rőzsét, mit hátamon hoztam, leteszem.
Ott majd a Tűzrakónak
Földi létem minden percét megköszönhetem,
Kegyét, szikráját is, hogy magamban hordtam,
Hogy amíg éltem,
Játszótársa,
Nem játékszere voltam.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.