Udvarhely és szülőföld

Nyikorgó szerelvény a mosoly a
Fekete fehér fényképeken.
Kifakult hangú párbeszéd az emlék.
S ebben a tájban lebben Csala
Döllyfös tornya, hassal, a Vargyas patakába.


Az ütközőkre feszült lámpafény,
Kökényszemű tagadás,
Megadásba tiport büszkeség.
S itt, a melletted mindig pontosan robogó döcögő szekrény,
Fényeire szeleteli az éjszakát.


A teli bőröndök sajnálata erre
Mindennapi dolog lenne,
Ha nem fájnának az igazságtalanságok.
Gyógyírt csak addig kenhetsz a sebre,
Míg álmaidhoz simul egy végállomás . . .







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.