Dalnok az éjszakában/Cseh Tamás estje a budai várban/

  


I.
Ott voltunk mind körülötted,
akiket még másra neveltek.
Feljöttünk  létbunkereinkből,
fel a Város fölé, hol már
hatvan-ötven éve elhalt
az ágyúszó, s bevakoltattak
golyónyomai elhazudott
magántörténelmünknek.
Ott voltunk, hallgatni Téged.


És a húrok újra megpendültek,
felzendült új, krónikás ének.
Ezüst-idős hajad alatt
fanyar, kölykös mosolyod
tegnap óta csont-kemény lett.
De kellett, hogy kimondd a szót,
és rögtön enyhült a bánat,
melyre nem voltunk készen.
Dallá vált lélekmenedékünk.


De kellett, hogy kimondd a szót:
lezüllött emberségünk igazát.
Suttogón, harsányan kiáltva el,
hogy mégis élt bennünk a jóság,
míg szűkszavú éveink peregtek.
Hiába tobzódtak körülöttünk
harsogó perc-emberkéi a jelennek:
Büszke betyárok maradtunk
e pénz-pandúr világban.


II.
Hallgatag  béke borul ránk.
Már nem lőnek többé
közölünk halomra senkit
parancsra idegenek a Széna téren,
nem kell falhoz lapulva várni,
míg fegyvereiket elsütik
jól álcázott mesterlövészek.
Vihar fészkel a csendben
lelakott barikádjaink felett.


Munkásszállásaink mögött
már csatarendbe álltak
az építőipar rohamosztagai.
Gigászi gép-dinoszauroszaik
zabálják régi Lakóhelyünk
ledöntött falait, öreg oszlopait.
Téglákat, gerendákat, vasakat,
mindent, ami még megmaradt:
Nosztalgikus játéktereink nyomait,


ahol egy csendes nyári estén
nővéred levelét olvastuk,  
melyet régesrég eltávozott
Valóság nevű nagybátyjáról
írt, már a messzi Svédországból.
Azt üzente meg, fáj neki,
hogy azóta sem kereste senki
e luxusnyugalmú helyen,
és örökre idegen marad itt.

III.

És a húrok újra megpendültek,
felzendült új, krónikás ének,
s mi újra ott voltunk körülötted.
Törődött, soványka hitünket
óriás reménnyé növesztetted
újra és újra, mert itt Neked
még mindig mondani kell,
hogy vágyunk nem álsejtelem,
mely csak a kerítésekig vezet.


Mert örökös várakozásainkban,
nyugtalan latolgatásainkban,
itt nekünk még tudnunk kell
emlékezni: milyenek voltunk
azelőtt, míg ilyenekké lettünk.
Mivé változik át múltunk,
ha nyomaira nem figyelünk.
Múlik a jelen. Maszatos, izzadt
ujjai között jövőnk pereg el.


Ott voltunk mind körülötted,
rajzó, hullámos figyelemben.
Kámzsás fejünk felemeltük,
tiszta  tekinteted, hogy elérjük.
Rémület-oldó dalnokunkét,
akit már többé nem vernek át.
S mi még mindig értjük igazát,
mert minket még másra nevelt
a  ,,versben bujdosó" értelem.













Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.