Sodrásban

Lángol az égalj, nyugodni tér.
Még maradok, míg felkel újra a nap.
De ezernyi kérdés válaszra vár.
S ha meghalok? Minden arctalan.

Szakadó eső nem mossa bűnöm.
Harcosa vagyok, önmagam adva el,
s mikor rügyező lelkem szárba szökken,
ironikus kéjt ad nekem.

Fürdik a ködben, rejtve arcát.
Ingoványra visz, reménytelenbe.
Olykor forró könnycseppel némán áztat.
Körülöttem meztelen jellemek.

És rám terül, mint lavinás hófehér.
Fagyott vagyok, kristályos jégszobor.
Formálhat, de csak a tűz erején becézve,
míg életre ítéltek sorstalanul.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.