Fájdalomûzõ imádság

Istengyermeknek jöttünk, s itt a gyötrelem, s a felejtés
varázsa fogad minket! S édesanyánk szerető kínja
Ennyi elég, hogy hozzáragasszon minket ehhez a földhöz.
Milyen édes addig a félelem, s a fájdalom míg várhatunk

a vigasztalásodra, s ha már az túl cukros nekünk, felfedezzük a
keserűt, a szabadság mentolos ízét, kicsit már elbírjuk,
majd egyre tovább, hogy megtagadjuk a kényszert,
hogy ne engedjen bennünk az álmokat szülő nagyratörő.

Milliom sejtünk okos kódjainkat újraolvassa, írja titokban
a mindenség mécsesénél. Ha zűrzavar bontja meg a
rendet, ők azok, kik kínnal üzennek, s elfelejtett határaink
újra beleégnek testünkbe, addig úrnak hittük magunkat!

Nem harcolunk többé ostobán, este a mélybe leszállunk.
Álmunkban megállítjuk a mérgező zakatolást, feltartóztatjuk
a romboló őrületet, mely a fejünkből indult. Visszatérünk
a bölcsőbe mely egyetlen sejtként már ringatta lényünk.

Anyánk békéjéből, apánk öröméből kiesve is hadd találjunk
tágas otthonra Benned, ki útra bocsátottál, s nem engedsz
semmi hatalomnak át. S a fájdalom küszöbén átbukva
újra meg újra ott vársz minket, s elűzöd lelkünkből

az árnyat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.