A Nagy Belsõ Igazság sorsa
Szétcsomagoltam a Nagy Belső Igazságot – szórtam más kezébe, szájába, ízébe,
ahova és ahol kellett – a tájra fröccsent fák halkan kinevetnek,
én meg a mező mélyére süllyedek (hátha elvetnek). Nem szoktam ilyet,
mert olyan fáramászos típusom van (talán ezért is nevettek): egyszer órákig fent ültem
az ágon, és olyan magasan kongott a szívem, most meg már téged is muszáj felemelnem. Miattad
kellett óriássá lennem, hogy ne robbanjon szét odalent minden–
apám szárnyas angyal, anyám meg csak sáros ember, valahogyan törpére fogantam.
Isten nem vette a lapot, maradtam, amilyen. Mostanra Jusztíciát már ízekre szedtem,
az meg a te ügyed, hogy így is kellek-e. Jó vagyok-e, valamire.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
