Szép lassan

belopja magát a fejedbe.
Önmaga körüli pályára állít
néhány egyszerű gondolatot.
Neuronjaid között gravitál, míg
lágyan vonzani kezdi, amit
magadba temettél. Gyertya és fejfa
nélküli sírhant bőre úgy nyílik ,
mintha lenne sütőben a hurka.
Önkéntelenül beleharapsz.
Lassan kijelentéssé válik.
Nekinyom egy illemhely csempéinek.
Köréd fonódik. A hajaddal játszik.
A szemedbe néz. Igazából csak ennyi.
Két nyílás, amin úgy jár át hozzád,
hogy tudja, mit kell hozni, mit vinni.
Valami űz hozzá. Akárha honvágy.
Már mindent akarsz, s ez őt takarja.
Az összes titkod, gyengéd csak adat.
Ősi játszótársad, ha táncol,
csörgeti elcsent kacatjaidat.
Az agy csak gombóccá gyűrt lepedő,
amin az arcának rajza, és mintha
képregény kockákon történne mindez
s minden meg lenne előre írva.

Az élet kaland. Hát hogyne. Hát persze.
Egy lélektani kalanddráma.
A szerelmes ember szeme úgy villan,
ahogy fényszóró. Bele az éjszakába.
A lába úgy remeg, ahogyan nem remeg
a gázon, amikor padlóig nyomja.
A sötétben vadak, démoni valóság,
egy kiszáradt táj önpusztító szomja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.