Memória minimál



Vagy csak ülsz, mint a
lemenő nap a horizonton
mikor fordul az év
a sarki ködben?

Vagy szívszakadva
remegsz és a homlokod
falnak nyomva
vakon kitartod a hangot?

Azt tudod! Mit anyád tanított
illetve az ösztön préselt ki belőled
mikor még csecsemő voltál.

Meg van már?

Fáj, hogy így maradt
meg az emléked.
látom ahogy a belső bolygódon
ugrálva igyekszel elérni
a tested belső felszínét.

És e pattan azért a kézben,
hajszálnyi erek színeznek el.
lassan fújódik
gömbformára a szíved,
és csak tűröd,
és nem is zavar már
hogy senki sem ismer.

celofánba csavart
arcodra csapódik a pára,
vaskos halmok,
elfeledett hajnalok
nyomatékosítják a tényt:

aki egyszer eltévedt
a zsibbadt májusok földjén,
az hiába keresi.
Vándorolhat a percről a percre,
élhet a sivatagban,
vagy a tenger alján.
Nézhet a nappal szembe,
rágcsálhatja a villanykörtét.
Mind hiába
eltékozolta a fényt…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: délibábjáték