Árnyékvilágban

susogó szellő szárnyon szállok gondolatban,
felettem félelmes jövő,
mogorva múlt alattam.



hangsúlytalanul sodródom
kaotikus zűrzavarban,
felhajtóerőm fogytán,
akaratom hajthatatlan.




gravitációm egyre vonzóbb,
bármit teszek ellene,
a múlt nem ereszt már,
torkon ragadott sötét szelleme.



vicsorogva szitkozódnék,
vagy ütnék eszement módon
csapkodva magam körül,
mint a világ teszi,aggódom.



az emberek jók általában.



ostoba csak én vagyok
ebben az árnyékvilágban,
ha rátok hallgatok.




de nem teszem,
fogaim csikorognak,szinte fáj.
ha a világ megháborodott is,
nekem nem muszáj.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.