akad (...telen, reménytelen)

kócos, kis hófehér porcelánbabámat
bámulom már megint az egyre vastagabb
vitrinüveg mögül. s tán e titkos bánat
teszi, hogy ezúttal szárnyszegett madarat

sincs kedvem firkálni az üvegre lehelt
homályos ködkörbe. öklömmel letörlöm
megrögzötten inkább. a szép reménytelent
tisztára simítom. megrezzenek. őr jön?

megint csak álmodom, hogy valami mélyről,
egészen legmélyről felsejlő dobbanás
hízlalja csendünk egy párhuzamos létből?
aztán megint sötét? nincs mozgás? hallgatás.

és hófehér babám szép halotti maszkja
mereven elbámul. messze el. mellettem.
nem köti már semmi, nem rándul az arca.
büszke orrán apró fénykör az egyetlen

kapocs ma a mához. mely, bár jelent jelez:
eldobtam a kulcsot. s a hideg üvegen,
mikor kopogok, csak elindul a lemez
porcelántestében: ...telen, reménytelen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.