[a fontatlanná váló dolgok verse]

a kutyás pasas (ő hívta így magát
néha) megmondta
hogy nálam valahogy
túl sokszor jön szóba a
boncolás.
és soha nem abban az értelemben
hogy testet nyitni fel, szedni szét
(pedig, belőlem kiindulva
igazán az lenne logikus)
hát, istenem, szét lehet
szedni mást is. mondtam erre én.
érdekes a dührohamok
szövettana, mondjuk,
meg azzal a révedő tekintetével
együtt nem tudni hova tartó
gondolatmeneti daganatai
valami méz-máz burokba csomagolva
hogy csak évek múlva kezdjen fájni
mint egy hosszú lappangási idejű
mozgásszervi betegség.
az egészet ő találta ki
én persze nem vettem észre (lassan
kapcsolok, akkor is inkább csak
úgy, mint amikor a villanyt leoltod)
elhittem, hogy én vagyok
a lélek nagy sebésze állandóan
készen arra, hogy sikertelen
műtétek után formalinba dugjam
a preparált részeket, hogy ott várjanak
későbbi elemzésre, pedig
ő találta ki, én meg, azt hiszem,
valójában (tárgylemezt)
tettem az egészre.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.