Anyu

Hogy fogok majd rád emlékezni


Hogy fogok majd rád emlékezni,
nem tudom.
Ha visszagondolok majd magunkra
egy munkaterhelt hét után
egy megpihenő hajnalon
két gyerekkel két zsebemben
férjem kezével két kezemben
boldogan vagy aztalanul,
tiszta szívvel vagy arctalanul
Nem tudom, mire emlékszem majd
a tizenhetedikre? Jaj!
Mire emlékszem majd belőled,
te nő, aki nem tehetsz róla, de megölted
bennem az örök-sohasem gyermeket!
Mire emlékszem majd belőled,
te nyögő-reszkető, gyenge, földi nő!
Nem lehet kilépni, magunkat kihagyni
megkerülni. Nem lehet megcsalni
az életet.
Ha beteg, hát beteg, Isten akarta így
Kérdezhetném, miért, de nem kérdezhetem,
nem tehetem, mert nem tehetem. Na.
Mert túl sokat kaptam
és nem érdemeltem.
Elvész az igaz, s a testi gőg halál,
hát az össznépi sors engem is megtalál
s téged is, anyu, ötven éved elmúltával
lelkiekben pedig fél sírban a lábbal...
Nincs erőm beszélni
sírni könnyebb könnyel
a könny nedves, ápol, tisztít, felold, öntöz, ölel
a könny csodát művel
mindenkivel.
Ki tudja, ki önti majd a mi hamvainkra
elvész az igaz, de megmarad a kínja.
Meg örök időkre, meg százezer évig.
Imánk ugyan mindig eljutott az égig,
sorsunk fürkészni mégis mindig tilos volt,
nem volt nyitva nekünk földi pénzért sors-bolt.
Miért ? Nem kérdezhetem!
Hová menjek ? Nem tudom!
Mit tegyek ! Csak tétován
tapogatózok fokról fokra, hiszem, felfelé,
mégis esni fogok újra, míg villám nem csap belém
vagy belé …
Nagyon félek.
Nagyon félek.
Istenem, segíts meg.
Kérlek.

2005.05.02.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.