Amit hoztál...

                     Antinak, levél helyett


Amit hoztál,
a rácsos ágyat, falvédős falat,
papsajtos gyepet, végighempergett
árokpartot, belakott ágkoronákat és
elhallgatott mondatokat, befejezetlen
társasjátékot és mesét, ajtó mögül a
krimi hangjait, éjszakai beszélgető-
társad elfelejtett nevét, ezt az egész
álomba szuszogást, hiába ébredsz
hajnalok hajnalán, a rettegett éjszakát,
aranyos szkarabeusz, görgeted tovább,
vagy görög az magától is, mint amikor
sziszüphosz focizni kezd a lejtőn.


Házias szülés volt,
csak a szomszédba kellett mennie,
a szülőotthonig. Itt hagyod a születés-
napod? Vendégei csak nevettek, ne
idegeskedj, majd koccintunk rátok, Ani.
Kiidegelte magát, míg bemosakodott a
doktor, érezte a böllérszagot. Apját várta,
könyékig feltűrt ingben, aztán, mint vászon,
ha hasítják, valami csak szakadt, szakadt.
Az öreg frontsebész feje fölé emelt egy hús-
cafatot, a fiad, bajusza alatt csak morgott,
a régiek, tudod, szakadékba dobták volna
az ilyet. Nem baj, a családban marad.
Vászonba tekerte aztán, könyékig feltűrt
ingben, s nem értette, Anika miért lett
olyan ijedt. Már viccelni sem szabad?


Porral szembe pisálni
képtelenség, te mégis gyakorolod. Így
könnyű persze, nyári ruhában, meztelenül,
azzal a fonottkalács porolóval a kezedben.
Bele is ültél, nyilván, hintőporral tele az
udvar, nem porcukorral, olyan selymes
az érintése, nem ragad, nem is olvad. Ahol
rápisálsz, amőbaformák keletkeznek, mintha
ólmot öntenél vízbe, csak itt a felszín rándul
csomókba össze, míg ott víz mélyére süllyed
a jövőkép. Ennyit megtanultál azonnal, első
leckéid között a porolóval, pisanyomaid
nem szeded össze, hadd töltekezzen
újra a fénnyel, addig se vered fel,
anyád meg törölgetheti a selymet.


Zsírszagod van,
porcikáid pörccé zsugorodnak a rotyogó
lében, tart még a tor, zsírszagú az egész
gang, az udvar, futsz dédmama szobájába
inkább. Megnyílnak végre a féltett zugok,
a dívány rugói felpattannak, mint titkos zár
egy katonaláda fedelén. A falvédő színén
szarvaspár emeli fejét, szívja a gyanta-
szagot, nem hagyná semmi pénzért, s te
csak rugod, rugod meztelen talppal, két
perzselt szalonnapörccel, szemed a
völgybe fut, ahol a kárpit már kissé
kopott, s ahol még rágódik valami por-
con egy parázs orrú erdélyi kopó.


Magasra került a léc,
észre se vetted, naponta bújtatok át
alatta. Bújócskáztatok még a lavórban is,
milyen lehet egy óriás teknősbéka. Anyátok
szívhalál kerülgette, mikor a lavór elindult.
Szívhalni persze könnyű, mikor az ember
se nem huny, se nem búj. Bújj zöld ág alá,
tyúkólba, fűbe, paradicsombokorba, lavór
kiborított vizébe, változz szívhallá, haltüdő-
vé. Idővel megérted, szívhalni mégse könnyű,
és szívesebben lennél ma is hunyó inkább,
mint akit halálra keresnek. Magasra került
a léc, naponta bújsz át alatta, szívedre ne
vedd már megint, elég csak észre.


Elengeded a füled mellett,
most aztán boldog lehetsz, játszhatsz
kedvedre, nem az övére. Lassan kinőttök
a lavórból, ki emlékszik már az együtt
pancsolásra, boldog viháncolásra.
Most megint itt vigyorog, kelleti magát,
játsszál vele. Játsszon a halál. Kit ér-
dekel? Paradicsomot a kertben más
is talál. Különben is. Mi jó van abban,
ha passzírozod. Akkor már rugdosod
inkább, de csak a zöldeket. A többit
hagyod. Üljön bele. Gyúrja pürévé.
Pancsoljon. Legyen boldog leve.


Telibe találtad a tyúkot,
mint a rohadt paradicsomot szoktad,
most aztán jól kitomboltad magad.
Egészen más belerúgni egy párnázott
puha seggbe, legfeljebb pihédzik kicsit,
mint a keményre pumpált lasztiba,
amivel vérre megy a játék. Persze ezt
nem tudod, ártatlanul keveredsz mindig
a lábak közé, kotorod el a labdát, rúgod
a bőrt, a bokát, mikor mi kerül utadba.
A rohattannyát tombol a pihédző állú,
kotorsz el, nagyot rúg egy göröngybe
segged helyett. Sejted csak, mit úsztál
meg, a következő becsúszásig. Akkor
meg elönt a boldog lé, végre, karon
visznek be anyádhoz. Karból karba
tesznek, benzin, hintőpor, párnakötés,
rohattjó érzés, alig várod, hogy be-
csússz vele egy paradicsomnak.


Jól beolvastál neki megint,
ereggya, aztán ráolvasás lett belőle,
csába, csába királynő, neked milyen
van. Nem számítottál barackdombokra,
dombok között a völgyre, csak szemeddel
érintetted a barackbőrt, felért egy áram-
ütéssel. Ereggy belőlem csába királynő,
anyátok kiáltása vetett véget a varázslatnak,
gyertek, kész az uzsonna. Vajaskenyér volt,
két fél őszibarackkal, bőre lehúzva, csábított
az illatos hús, mégsem haraptál bele azonnal.
Az áramütött bőrkígyókat figyelted, ahogy
a fű közt pöndörödve megmerevednek.


Nem szólt a rádió,
csendnek kellett lenni, úgy általában,
anyátok vasalt, te besurrantál a nagy-
szobába, ott állt a sarokban, mint egy
elvarázsolt faláda, amin hangok után te-
keregnek a gombok. Ismerted a nyiszorgó
hangzavart, nem kellett ahhoz bekapcsolva
lenni, nem mertél nyúlni a vajsárga fogakhoz,
csak a két óriásgomb szemet forgattad lassan
körbe, kiválasztottál valami adót, és futottál ki
a diófához. A két óriás gomb ott lapult már a
zsebedben, sikerült kinyöszörögnöd a gombos-
tűkkel együtt, apátok adott kalapácsot, amivel
a diófába beverted. Lassan forgattad a két
gombszemet és sokáig, amíg a nyiszorgásban
meghallottad a diódalt. Szólt a farádió, míg
ő egy fehér bugyiban alatta táncolt.


Kivédted volna a szemüket
is, ha nem kiskapura játszotok örökké.
De a gesztenyék alatti keskeny sávra
nem illett nagyobb kapu, féltéglák
biztosították a rugalmat, a létszámtól
függő pálya hossztengelyében. Be-
épített emberként maradtál leginkább
hátul, ragadtál minden előretörőre,
lábukba akadtál, buktak volna, ha nem
tartja meg őket nyugalmuk. A diri fiával
jó lesz vigyázni. Később a vetődést is
ott gyakoroltad, ugrottál minden fél-
téglára, szemüket is kivédted volna
a körzeti bajnokságon, ha a salakon,
akár egy tégla, nem hasalsz el.


Ami a szíveden, az a szádon,
szívtad volna az anyanyelvet, nyelvelted
volna még sokáig, böfögted volna anya-
vállra, nem rándítottál volna vállat, a sok
volna se ismétlődne, elhallgatásig. Anya
szája körül szigorú ráncok. Úgy szívta a
Fecskét, mint apa a Tervet. Az erővonalak
füstté váltak. Te csüggtél volna szótlanul,
de csak csüggedned engedett a vállad,
teremtett társat, vele beszélgettél álmatlan
éjszakákon, nevét meg elfeledted. Ez az
elfelejtett név csüggeszt azóta, tesz szót-
lanná, majd fecsegővé. Fecskéid minden
évben kirepülnek, te meg füstölögsz utánuk,
bár legszívesebben mindet visszaszívnád.


Kiöntötted a szíved
az élire vasalt ruhák közt, itatóspapírként
szívták magukba, anya nem vette észre,
füzeteket javított, piros tintáját itatta. Idegeire
mentél ilyenkor, négykézláb közelítetted meg
az ajtót, loptad be magad a metlaki tükrén,
hűvös volt a kő, ahogy az arcod ráfektetted.
Nem érezted az élit. Félni a kisszobában
szerettél, szaladtál be a puha sötétbe, ami
a konyha fényét felitatta. Most nem lehetett
szaladni. Tükörkúszással haladni legfeljebb
előre, mint egy tükörgyík, eltűnni a ruhák
közt, hasalni a szekrény mögött a sarokban,
hallgatni, ahogy telik a szíved, kiönteni,
mintha még élnél.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.