Kései vallomás
Emlékszem, rám néztél akkor húszévesen
Társak mellett magányosan éltünk
Nem hittem, te leszel egyszer a kedvesem
Szerelmet akkor még nem reméltünk
Nap közben oly sokszor elnéztelek hosszan
Míg rájöttem: mindig akartalak
Együtt jöttél velem jóban, s többször rosszban
Sohasem felhőzte arcod harag
Mint mikor a madár fészket akar rakni
Úgy kerestük együtt a helyünket
Olyan sok lakásban próbáltunk meg lakni
De a szerencse elkerült minket
Végül megtaláltuk, s gyermekünk is felnő
Nemsokára elhagy minket lassan
Sorsunk is változó, napsütés és felhő
Nem számít, csak a kezed foghassam
A tenyered lágy és forró, szinte éget
Talán Prométeusz öröksége
Érintésedről is felismerlek téged
S azt kívánom, sose’ legyen vége
Az együtt átélt percek, a sok szép emlék
Mely hídként ível át teret, időt
Lehet, még ősidőkben történt, vagy nem rég
Benned testesít meg szerelmet, nőt
Utánad számomra nem jöhetne semmi
Szinte beivódtál a vérembe
Tudom, ennél többet úgysem adhat senki
Kevesebbel pedig nem érem be
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.