Zenit


Az utolsó tekercs ellövésére gondolok:
a Zenit hangjára, a fekete-fehér pillanatokra,
a lemezek zajára, a lencse villanásra,
a haldokló családom utolsó nyarára.

Biztosan túlexponáltam az arcokat.
A beállításaim, a pózok, a kert,
az ideges arcok már nem rémlenek,
biztosan közelieket készítettem szüleimről,
anya mosolyáról, apa nevetéséről,
meg Balázs rosszkedvéről, és Gömbiről,
kiskutyánkról.

Kétezer körül napfogyatkozás volt,
jól emlékszem, amikor eldőlt minden.
Belecsúsztunk a jeges sárba, egy gödörbe.

Akkor emberek jártak hozzánk, és éjszakánként
falazták az ablakokat, az ajtókat, réseket.
Hogy ne tudjunk egy nap majd bemenni,
kijönni onnan. És az izzó napkörívet,
a sötét benső napkorongot bámultuk
fekete üvegeken át. A frissen festett
kert szagára emlékszem, a fehér falakra
kúszott zöld borostyánra, a muskátlik,
büdöskék, petóniák sápadt színére,
a betonjárólapok elsötétülésére, a pázsit
kifakulására, a fűnyíró vezetékére és a kerti
kapu nyikorgásra.

Ahogyan elektromosság vibrált a fákban.

Azóta nem szeretem a fényt.
Mióta valami végzetes
tévedés következtében
idejekorán megnéztem,
mi van belsejében.
annak a gépnek.

Azóta is szégyellem baklövésem:
talán csak elfelejtettem,
hogy még nem vettem ki, ami bent volt,
s már egy újabbat akartam beletenni,
vagy talán féltem, hogy nincsen benne semmi,
rosszul emlékeztem, hogy van-e lelke, mert
egy kíváncsi vagy szórakozott isten voltam,
aki idejekorán nyúl belénk, emberekbe.

Akkor használhatatlanul sötét lett minden
kép a tekercsen, szemgödör, ruha. S ha előhívnám
a fekete képeket, biztosan használhatatlanul
fehér lenne minden, minden: Gömbi, kiskutyánk,
Balázs rosszkedve, anya tengerzöld írisze,
két görbe lába apának, a kert a két diófánk körül,
a mályvabokrok, a soha nem használt járda,
a lassan nyúló utcánk, az azóta terepasztal-város.
Feketék lennének a házak falai, sötétek ablakaik,
minden.

Túl sok fényt kapott azon a nyáron.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.