HOGY ÉN NEM FELEJTEK, FELEJTSE

„Minden dolog apja valóban a háború”
(Szabó Lőrinc)

Mi nem hasonlítunk egymásra,
tőszomszédok, egyforma ablak,
előttünk ugyanaz a tűzfal
és a kevés fény azonos csak,
ami dél felé beszűrődik,
hamar eltűnik s félsötétben
ad utat a szomorú este
már a koravén hangulatnak.
Így összetévesztettek minket,
velem itatták az elixírt,
amelyik emlékezővé tett.
Neki emlékeznie kéne,
s ahogy egykor szegény Brangäne
– az összecserélt italokkal
maga se tudta, hogy mit művelt
– bámulunk csak egymásra nézve.

Bennem azóta több vihar dúl
annál, ami valaha éledt,
mint akinek adós a sorsa
(elfelejtettem dühös lenni,
amikor a csapások értek),
minden múltat jelennek élek,
ő lett a megbocsátó ember,
bár nem tért át az én hitemre,
béke jutott fáradt szívének.
(Jól tudom, hogy vele mi történt,
és ő még csak nem is hisz abban,
hogy ezután meg se történhet.)

Kék eget tart fölénk a béke,
tündököl sok színes virága,
mint a lázrózsák beteg arcán.
Vagy az beteg, ki annak látja,
s reméli, nem kell ezt a békét
megélni tartós nyugalomnak,
hisz az utcazajból kihallja,
csatakiáltás viharzik,
ütemtelen hadak vonulnak.
Kiszűri a felhangokat,
csak indulók melódiáját,
míg ő már lépni is alig tud,
tengeralattjárókat indít,
sértett felségvizeket jár át
(most torpedózza meg a Hoodot
és süllyeszti el a Lusitániát.)

Békesség hívének születtem,
s lettem örök háborúságé.
Kérhetem-e Istentől, hogy ne
engedjen felejteni engem?
Ki hinné el, ha magam se,
hogy lelkemben békére vágyom?
Azért könyörgök, hagyjon engem
ezentúl már ilyennek lenni,
csak abban segítsen Isten,
hogy békeapostollá már
ne változtasson soha semmi.
Ne ébresszen feledést bennem,
akit egyszer megrázott már
eget ostromló viharokban,
mint a tengerészeket, annak,
mert nem lett „szárazföldi patkány”,
tűrhetetlen az, ami most van.

Akik az utcán hernyótalpon
lépnek, mért nem dübörögve
vonulnak immár felhevülten,
mért tompítják a lépést így le?
Köszvénybe bénult seregszárnyam
felállítom a Kárpátoknál,
valamennyi hágót betöltse.

Akinek ilyen béke nem jó,
mit keres itt még e világon?
Öregen, ennyi idő múltán
melyik bérc fokán kéne álljon?
(Hogy mi van ott a Kárpátoknál?
Ki akar egy hágón betörni?
Milyen őrjárat, ami ott jár?
Hol nem készül betörni senki?)

Akinek most is háború van,
s akit akkor megöltek volna,
azt ma is meg akarják ölni,
őszi avarral álcázottan,
kúszva közeleg rejtve-fedve
szűk utcából, ki a Körútra.

Én se fehér lovon vonuljak,
se buzgó hittel szamárháton,
lassan csoszogva gyalogszerrel
kelek át innen minden hágón.
Bölcs dolog így elrejtőznöm,
álcázva csak magamon annyit,
amitől senki sem ismerhet
fel, egy ilyen marczona hadfit.

Ahonnan indulat buzog fel,
hadd takarjon ez a béke,
fölém terülő bombaszőnyeg
alatt járva, aknamezőkön,
kockázatos esti utamról
kissé lihegve, fáradtan, de
sértetlenül még hazaérve,

– rossz szemmel hát Isten ne nézze,
ha már egyszer ő tett ilyenné,
s ilyen örvénybe hajított be,
bűneimet, elszámoláskor,
s azt, hogy nem felejtek, felejtse!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 2003./1.