Neszek

A malomnál zsilip zuhog,
száját kitátja rám,
a halsiklású kis habok
átlengnek fogsorán.
Vén bodza néz a patakba,
képét a víz elrezgeti,
görcsös karját dehogy mutatja,
fél, hogy rosszul esnék neki.

Méternyi sincs a zuhanás,
de a hab sustorog,
megcsengeti a zubogás
az alvó kavicsot.
A patak ingó üvegén
a víz kettétörik,
illesztgeti a téli fény
habos szilánkjait.

Zubogó nyelv, vízi beszéd,
kavics harangozás.
Most megzavarja zöld neszét
a rőzselobogás,
a piros szó, a sok kezű,
ködbe kapaszkodó,
a reccsenő, a keserű
füstön tollászkodó.

Hogy kunkorog, mily nyugtalan
villognak tollai!
Ó, mennyi sárga szárnya van,
s nem tud felszállani,
hol fészke van, hol született,
hová tojását rakta;
csak nézi a hűtlen eget,
amely úgy cserbehagyta.

Rikolt. Karma meg csőre vág.
Rőzsét harap. Ropog.
Lehunyja szemét a faág,
pillái hamvasok.
A tűz csak verdes, integet,
földhöz csapja fejét,
és sír, vonaglik, és liheg:
"Az ég! Az ég! Az ég!"

Üveg neszek, piros neszek,
szárnyak, szilánk habok!
Hát én? - töröm a fejemet -,
én ugyan mi vagyok?
Ha nesz vagyok, ha hang vagyok,
micsoda hang vagyok?
Ugyan ki figyel engemet,
zsilip vagy csillagok?

Vagy lehet, hogy míg bámulok,
a tört hab rámtekint,
és látja üveg homlokom
habos szilánkjait?
És a madár is hirtelen
felemeli fejét,
és hallja, amit én sosem,
hogy azt mondom: "Az ég!"





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Szüret (Budapest, 2005)
Kiadó: Európa