Lassulás (Karátson Gábornak)

A
tájat
s a hajót
köd ragasztja
össze, s a kürt-
hangtól lepattogzik
a festék, elgurulnak a
mentőövek. A kormányos
küzd a műszerekkel, görcsösen
próbál kinézni a mocskos üvegen.
Múltja rákövült köpeny, izzad és didereg
benne. Földek és erdők, sóhajt, ti lassan éltek,
hozzátok lassulni volna jó, letenni minden fölöslegest,
és elköszönni a többiektől. És nem lenne baj, ha ezután
mindig csak gyalogolnék, mennék lassan a torkolat felé, üres
folyómederben, és nem is akarnám megérteni, miért nem érem el sosem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hitel, 2007. ápr.