Az új Nemzeti, 2002.
hívogat a ’48-as ifjak ünnepe,
hívogat Pestre a Dunához, új parkjához,
a függöny-kapun át, s állok ott meglepve
fellebbent a kőbe álmodott függöny,
parkjukban a nemzet volt színészei fogadnak,
nagy pillanataik íme szobraikban maradnak
kikötve áll a színház, az új Nemzeti !
százkilencven évnyi akarat, s vándorlás után,
mostantól végleges helyén, a Dunánál
épületét hajóra tette a képzelet,
orral-homlokkal a Vár és Szent Gellért hegye felé,
mutatva magát, ez hát a nemzeté !
hajója orra a víz sodrában, de állja,
úszik fel, fel, fel Budára,
szaggatva a szelet, híva egységre a nemzetet
felrobbantott elődje homlokzata egyben,
a múlt vízéből itt most félig felmerül,
fáklyákat gyújtott, s az emlékművek közé vegyül
a Nemzeti fejdíszében szárnyak a széleken,
s három toll szára, pihéi a tetőn,
talán ősi jegyek e képzelt táltos fejfedőn
bent már ég a láz, a nyitás zavara,
jöjjön hát mindenki e hazából,
az örök emberi madáchi szavakra
ez hát a Színház, a Nemzeti,
legyen e naptól a miénk, a nemzeté,
legyen mindig mindenkié
(2002.)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.