NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2026-01-28 00:01 Összes olvasás: 6383| 5. | [tulajdonos]: 5 | 2017-08-05 21:13 | 5
negyven fok kint, a szobában harmincnégy, és nekem a porszívócsövet kellene valahogy visszajuttatnom a helyére, egyszerű mozdulatnak tűnik, de még félóra múlva is csak a csuromizzadságos kínlódás, abbahagyom, nézek magam elé meredt, gondolattalan állapotban, és egyszercsak megmozdul a balkezem, és egyetlen laza mozdulattal helyére illeszti a gégecsövet, az a kezem, amelyikre mindig rászólt anyám, mikor használni akartam, a szépkezeddel, kis fiam, ne ezzel a sutával, nem értettem, hogy miért, de szót fogadtam neki, és ez a sete-suta balkezem, néha, mint most is, szinte észrevétlenül kisegít, ha a műszaki érzékem gondolattalan állapotaimban cserbenhagy, elfelejtett megoldások, ízek jönnek elő a gyerekkoromból, mint ez a padtársamtól kapott konyakmeggyé, bár később, amikor már rendszeresen jöttek bátyámtól csomagok, anyám megengedte, hogy én kutassam át először a zsebeket, a csomag mindig fel volt bontva, átforgatva, de valahogy ezek a dugott apróságok megmaradtak, vagy csak egy részük, de nem volt csomag, amiben ne találtam volna legalább egy kettétört csokoládédarabot gondosan visszahajtogatva abba a valószerűtlenül vékony csillogásba, amit eltettünk a pirított cukorból készült szaloncukornak, hogy jusson a karácsonyt jelző kis csupasz faágnak is, mert akkor már volt cukrunk, legidősebb nagybátyám szinte csak cukorrépát termelt a juttatott földjén, tehenek vontatta szekéren szállította fel a vasútállomás melletti átvevőbódéhoz, volt az urasági birtok idejében keskeny vágányú kisvasút, ökrök húzták a hosszú, púpozottan megrakott vagonokat még a háború utolsó évében is, néha a visszaútjukon beléjük kucorodva vonatoztunk anyámmal, ha kora reggel ment napszámba, komótos utazás volt, gyalog hamarabb odaértünk volna, de én kérleltem, és engedett, jóleső kábultságban figyeltem az ökrök szürkén hullámzó hátát a billegő, hatalmas szarvak kuszasága alatt, a háború után aztán eltűntek a sínek, és mindenki úgy hozta fel a termést, ahogy tudta, a cukorgyár részben cukorral, melasszal fizetett, ezt az utóbbit a disznók kapták, akkorra apu is hazakerült, és néha anyakocánk is volt, sok-sok kismalaccal, amiket eladtunk, néhányukat megsirattam, mikor vitték, mert többnyire kint turkáltak a hátsó udvarban a gyümölcsfák alatt, és nagyokat lehetett játszani velük, de amikor rászokott egyikük a csirkékre, anyám nem engedte ki őket többet a karámból, hiába könyörögtem, hogy kell nekik a szabadság, volt olyan év, hogy elhullottak mind, apám vitte őket a dögkútba, aminek a közelébe sem mertem menni, vártam rá a mezsgye szélén összeszorított szájjal, az utolsó pillanatig reménykedve, hogy vidáman szaladnak vissza, apu hazafelé szidta az állatorvost, hogy csak a pénzt viszi, de nem tud tenni semmit, próbálta elterelni a figyelmem a maga felnőttes sutaságával, de kibukott belőlem a sírás, hogy inkább temettük volna el őket tisztességgel a fák alatt, ahol annyira szerettünk játszani, apu hosszasan magyarázott erre valamit, amiből nem értettem, csak azt, hogy tilos temetőnek használni a kertet, pedig úgy képzeltem el, hogy ha meghalok, a nagydiófa alá temetnek, és sok-sok dió leszek magam is, és ezt a sorsot szerettem volna szánni a kismalacoknak, ha így elmagyaráztam magamból valamit apunak, mindig elgondolkodva vizsgálgatta az arcom, keskeny, csak a szembogarát sejtető kék szemébe sokszor szerettem volna belelátni, hogy tudjam, mit gondol felőlem, mert szavakban soha nem mondott rólam semmit, csak kapaszkodtam ezekbe a néha rámfigyelő tekintetekbe, találgatva, hogy milyen is lehetek a gondolataiban, a disznóvágást mindig be kellett jelenteni, azt nem tudtam, miért, de apu mondta, hogy muszáj, mert van itt egy-két irigy, akik lesik, hogy mikor jelentsenek fel bennünket, én is tudtam egyről, még nagy koromban is irtózattal mentem el a házuk előtt, és nem volt az a pénz, aminek az ígéretére benéztem volna a portájukra, ők jelentették fel apámat is, amikor a háború végefelé az egyik katonatársával hazaugrott, kint falatoztak a kút mellett, amikor megjelent két csendőr, iszonyatosan hosszú puskáját egyikük kézben tartotta, míg a másik forgatta a papírokat, aztán kérdezte tőlem, hogy merre laknak vargáék, eredj, mondta apám, eredj és mutasd meg a csendbiztos úrnak, két házzal arrébb tartottunk az út közepén haladva, amikor nagy csattanást hallottunk a házunk felől, a csendőr kézbevett puskával, meggörnyedve iramodott vissza a kerítések mellett, én dobogó szívvel a nyomában, hallottam a szomszéd asszonyok beszélgetéseiben már többször, hogy jajistenem, csak most haza ne szökjön az uram, mer a csendőrök rögtön agyonlövik, most ilyen világ van, még a padlásbúzát is átszurkálták gálpityu után, láttam már csendőröket előtte is, először, amikor az egyik rokon lelépett a sebesvonatról, és a kerekek alá került, míg el nem vitték csendőr őrizte, mi gyerekek iszonyattal teli kíváncsisággal próbáltunk belesni a ponyva alá, ahova összehordták szegény miska bátyám darabjait, mésszel locsolták be mindenhol a vért, és mi napokig kerülgettünk arra, hogy láthassuk, elképzeltem, ahogy a lassítás nélkül áthaladó vonatról beperdül, és pillanatok alatt darabokra hullik a teste, másodszor, amikor a vagonokat őrizték, a szögesdróttal kerített ablakoknál arcok, meg kezek, az egyik vagonajtó nyitva, mellette csendőr, vállra akasztott puskával, és egy másik, aki embereket kísért az út melletti árokparthoz, megállt a dolgukat végzők előtt, anyám jött értem, mikor a többi gyerekkel ott nézelődtem, hogy gyerünk haza, ne bámuld te a szerencsétlenséget, és valaki a nevén szólította az ablakból, anyám megpróbált közelebb menni, de a vagonnál álló csendőr nagyon szigorúan rászólt, megcsapkodta a puskáját, és kiabált az ablaknak, anyám sírt hazáig, hogy édesistenem, ezt kellett megérnem, kérdezni akartam, de ha sírt, nekem is könnyek szaladtak le mindig a torkomba, és csak rugdostam a port mellette, mint a kisebbik fiam apu temetésén, már majdnem rászóltam, amikor eszembe jutott ez a rettenetes, fuldokló segíteniakarás anyámon, hogy ne lássam sírni, de itt a visszamaradt csendőr csak apu puskájából lőtte ki a golyót, csóválta a fejét, hogy mért volt ez csőre töltve ember, kiszedte a tárat is, visszaadta a puskát apunak, intett neki, hozzad, kísérték őket a községháza udvarára, én sírtam, anyám nyugtatgatott, hogy volt apuéknál hivatalos szabadságlevél, de most mindenkire szükség van a fronton, délután vittünk nekik ennivalót, sokan voltak ott a faluból, legtöbbje katonaruhában, de volt, aki civilben, szíjjal kötözött embert is láttam, egy fa ágához volt kötözve úgy, hogy csak lábujjal állt a földön, apuék szabadon mozoghattak, a csendőrök beengedtek bennünket az udvarra, hogy elköszönjünk, mert rá félórára, már mentek is velük a legközelebbi kaszárnyába, a kötözött embernek a lábára láncot kötöttek, anyám mondta, szökött katona, és gondoltam, most agyonlövik, ettől aztán elsírtam magam, de anyám nyugtatgatott, hogy ezt csak mondják, viszik őt is háborúzni, mert harcolni kell az oroszokkal, aztán ez az ember hamarabb hazajött, mint apu, azt soha nem mesélte el senkinek, még apunak sem, hogy ez hogy sikerült neki, lecsukták, oszt elmaradt az ítélet, mondta, ha nagyon nyaggatták, a többieket meg meneteltették abba az irányba, ahonnan éjszakánként hallani lehetett az ágyúzást, azt az embert, aki apámékat bejelentette, én is láttam mutogatni ötvenhat utolsó őszi hónapjában, amikor egy dzsipnyi katona ereszkedett le a dombon, és a katonaságtól hazaugró szomszéd legény anyja a kezembe nyomott egy héthatvanötös frommert, hogy dobjam a kútba, a fia pedig úgy megiramodott a kertek alatt, hogy csak jó harminc év után futottunk megint össze, a katonák jöttek, egy tisztgalléros, mikor látta, hogy lépnék már be a kapunkon, álljt parancsolt, és ott tartott, amíg a többiek átkutatták a házat, tudod merre ment, kérdezte, nem, nem tudom, válaszoltam, de ha tudnám se mondanám meg, erre szájon vágott, hogy felbucskáztam a sikoltozva kirohanó anyám lába elé, aki felrángatott, és vonszolt be a kapun, közben kiabálta, kikaparom a szemed te gyilkos, ha mégegyszer kezet mersz emelni rá, bátyámtól kapott lódenkabátom, ami úgy lett rámszabva, hogy az aljáról levágott anyám félmétert, az ujjából is annyit, hogy éppen kint legyen a kezem, most ólomnehéz volt, zsebe a térdem magasságában egyre jobban féloldalasra húzott, nem mertem belenyúlni, azt se tudtam, be van-e tárazva, hideg keménysége átsütött a nadrágomon, na, tapadj csak anyád szoknyájára, mondta a tiszt, és akkor láttam, hogy a kertben bóklászó katonáknak mutogatott a kertvégéből, aki apámékat is mutogatta a csendőröknek, aztán lehet, csak megtévesztő mutogatás volt, nem tudom, de sokan állították, hogy neki mindegy volt kinek mutogat, csak mutogasson
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
