NAPLÓK: november rain Legutóbbi olvasó: 2026-02-03 10:55 Összes olvasás: 38847| 225. | [tulajdonos]: Eugenio Montale | [tulajdonos]: EUGENIO MONTALE | 2015-02-02 12:48 | A parkban
(Nel parco)
A magnólia árnyékában
- egyre inkább szûkül össze -
fúvócsõbõl kisurranva
nyílvesszõ súrol, s tovatûnik.
Olyan volt mint lehulló levél
a nyárfáról, amely a szélben
színét veszti, vagy egy kéz nyúlt át
a távolból a zöld lomb között.
Egy nevetés, mely nem az enyém,
hatol át az õszi lombokon,
egészen a keblemig; megráz
egy trilla, s ereimbe hasít,
és veled nevetek az árnyék
eltorzult kerekén, s elnyúlok
magamtól leverten a csontos
kiálló gyökereken, s arcod
szurkálom szalmaszálaimmal. | |
| 224. | [tulajdonos]: én | 2015-01-18 19:01 | | Witold Gombrowicz Naplójának híres és agyonidézett nyitómondatai ("Hétfő - Én. Kedd - Én. Szerda - Én. Csütörtök - Én.") kíméletlenül rámutatnak minden napló eredendő gyengeségére. E parodisztikus gesztus a napló-beli Énnek túlzását, kitüremkedését, azaz a személyességnek a túlfokozott jelenlétét leplezi le. Az Én mint paródia: hiszen ki és hogyan hiheti önmagát annyira fontosnak, hogy állandóan az Ént, a személyes életet állítsa az írás középpontjába. A forma mint paródia: ugyanis napról napra követni és lejegyezni a mindennapi élet történéseit - nos, ez maga a formátlanság kísértése. Amit persze így vagy úgy megpróbál minden valamirevaló naplóíró kivédeni, mégis ott lappang az ismétlődés végtelen monotóniája. És az írás mint paródia: állandósult íráskényszer, napi robot és penzum és a grafománia diszkrét bája. Plusz fogak őrlése és lelki fitnesz. | |
| 223. | [tulajdonos]: EUGENIO MONTALE | 2015-01-17 16:39 | Minthogy az élet szökik...
(Poiché la vita fugge)
Minthogy az élet szökik,
és aki visza akarná terelni,
az az õs gombolyagba gombolyodik,
hová is rejtõzhetnénk, ha megkísérelnénk,
kezdetlegesen vagy még úgyabban túlélni
a tárgyakat, amelyeket
magunk romlatlan részének véltünk?
Volt egyszer egy kicsinyke könyvestáska,
együtt utazott Cliziával, s benne
az Egyházatyák, kétes hírû költõk, s talán
képes lenne úszva fennmaradni
a tajtékzó víz színén,
ha már a vízözön mindent elborít.
Belõlem semmi, legalább belõled
egy morzsácska gyõzze le a feledést.
Magamról? Csak annyi a remény, hogy eltûnt
a látható s az idõ, mely megadta
kétes bizonyítékát e szónak: Van
(nagybetûvel, ez az egyetlen szótagja
nyelvünknek, mely lehetségessé teszi
vagy feltételezhetõvé a létezést).
Aztán (gyakorta hordtál
sötét szemüveget, majd el is hagytad
egészen, akárcsak John Donne a bolháit).
Készülj a nagy ugrásra.
Egykori boldogságunk - egy óra, egy perc
- ki tudja? - vajon megsemmisíthetõ?
Van, hogy minden újrakezdõdik, mondják,
ugyanúgy mint egy másolat, de nem hiszem,
még jókívánságként sem. Elhitted-e
tán te is? Ám Cumae-ban sincs olyan Szibilla,
aki tudná. S ha lenne is, senki nem
annyira ostoba, hogy hallgatna rá.
Van valami: megrenget,
felforgat és szétrombol. Valamit elvesztett,
aki az Ellenség elõtt nem hódol.
Sajnos, mi szerencsétlen emberek úgy vagyunk,
mint fogoly madár szabadok röptéhez.
Bûneink bûnhõdnek seprûk nyelével
Csak statiszták vagyunk, színházi zsargonban:
utilitás.
E ponton a költõ
sutba dobta a lúdtollat, amellyel
megírta Európa elrablását,
s a tükörbe nézett. Õ volt az.
| |
| 222. | [tulajdonos]: részletek. | 2015-01-14 15:59 | Győrffy Ákos
Roncsok
(részlet)
(1)
A várudvar közepén hatalmas, száraz fatuskó.
A falak, ha fölfelé nézel, ha egy képbe próbálod
süríteni a felhőkkel, a falak mintha lassan
forognának el nyugat felé.
A fatuskón ülni ebben a lassú elforgásban,
nézni a várkapun át kifelé, és az alacsony dombok
fölött meglátni az őszt, ahogy közeledik, az őszt egy
halványzöld csík képében, egy halványzöld csík
a dombok fölött, és ebből tudni meg, hogy jön,
mintha az égből ereszkedne le, vagy szivárogna át
a kékségen. Ő az.
És egymásnak semmit, semmit sem mondani,
talán mert nem tudunk mit, nem tudnánk olyat
mondani, ami elterelhetné a figyelmünket erről
a lassú elforgásról, vagy arról a halványzöld csíkról
a dombok fölött.
A beszéd hangjai még annyira sem érnek el,
mint a verebek motozása a lőrések zugaiban.
A saját hangomhoz sincs semmi közöm, véletlenszerű
szavak, tompaság, egy nyálkás burok, ami körbevesz,
de nem azért, hogy megvédjen, inkább azért, hogy
fogságából ha egy beláthatatlanul távoli időben mégis
kiszabadulnék, csak még védtelenebbül álljak majd, mint
egy égési sebekkel borított ember, aki egy gyengédnek
szánt érintéstől is üvölteni kezd.
(2)
Az eső eltünteti a lábnyomokat a homokpartról,
egyenletesen rücskös, tiszta felületet hagy maga után,
lehet kezdeni ismét teleírni, lábnyomok szavai és mondatai,
miközben a folyó felszínére rá van írva az összes eddig
elhangzott és csak ezután elhangzó szó és mondat,
ott úsznak a szavaim, és nem tudom elolvasni,
csak az írást látom, de nem ismerem a folyó nyelvét,
úsznak el, és nem látom többé a még ki sem mondott
szavaimat.
| |
| 221. | [tulajdonos]: Tornai József | 2015-01-02 17:26 | Emese álma ölyüvel és folyóval
Isten látott mindent:
látta,
hogy mosom, villogtatom a fényben
vállig ostorozó fekete hajamat,
látta
kosárfonóvesszőként meghajló
fehér testemet,
mazsola-érett mellbimbóimat,
a szoknya alól kibuggyanó
két bársonyos térdem.
A fákat, az eget befehérítette
az utolsó téli hó,
fürtösen,
egymásba-akadt nagy pelyhekben esett,
mintha nem volna reggel,
délelőtt, este,
megvirradás.
Hosszú, nagy szemérmem megnyílt,
méhemben zuhogás támadt,
mint mikor vízesés
szikláról
sziklára
szakad,
és türelmetlen, kétágú folyó csapott ki
ölemből,
az egyik nyugatnak,
a másik északnak tajtékzott,
a hullámok tükrén
ott libegett-remegett
isten nevetése.
Akkor röpültél be a fekhelyemre:
beterítettél a szárnyaddal,
csőröddel a számat kerested
nem hittem, hogy olyan puha, tapadó lehet
egy ölyv csőre:
csók volt, amiben összevillámlottunk,
kicsit sikoltottam,
ember és állat között elolvadt a határ
és te karmoddal óvatosan
szétbontottad
fekete hajam gyökérfonadékát,
hanyatt terültem az ágyon,
mintha szerelmes volnék,
mintha még egy lény rugdalózna,
harcolna a szabadulásért
homlokom,
tüdőm, csuklóm, torkom és szívem
vér-kötelékeiben.
Az a csőr, azok a karmok
egymás után szaggatták le
ruháimat
mellemről, szeméremdombomról,
és fölémálltál, térdeim
lassan széttártad: a dél elérkezett.
Fölocsúdtam és csókoltam
tolladat,
rátapasztottam nyelvemet
azokra a megfeszülő,
lüktető
szárnyakra
fölöttem,
míg nem éreztem, hogy
hím részegséged
fölharsan és zeng ölemben,
forog és tüzesedik,
csavarodik és rikoltozik
szétpattanó sejtjeim orkánjában,
combjaim fölhúzódtak és elernyedtek,
mint lehulló hófalak a hegyekben.
Lázasan, hangosan
verték szárnyaid
meztelen vállam, elájult, széles-csontú arcom,
sas-szemed nyílként
fúródott tekintetembe:
egy villanás kint, és bent
a húsomban, májamban: pillantásod megtört,
kérő lett, gyöngéd, megadó.
Tudtam, hogy népet
szülök tőled,
fiakat és lányokat, kik majd
átkelnek
a hegyeken
elözönlik a szeles, nádas, bojtorjános síkságokat
és újabb ezer évig se
hullik ki
nemzőjüktől örökölt
ölyü-szárnyuk tükrös-barna tollazata.
Dulakodtál bennem és rajtam,
aztán hajam tövétől
a lábujjamig végigcsókoltál,
vadmadár-hangod
azt mondta:
szép vagy, föld méhe,
szépek a te folyókat-öntő
hosszú szemérmed ajkai,
szépek hőkristályos
forgóid, hajlataid,
villamos ütésű a bőröd mindenütt, mint a közös vér íze:
a szentjánosbogarakon,
fákon, földrögökön átsurrogó vér.
És mikor hidegen-izzó
térdeim megint
megnyitottad,
nem tudtam már,
Emese vagyok-e még
vagy csak reszketés, álom
a belém-merülő tűz és a szárnyaid alatt,
amiből már sose
tudok eszűdni.
Isten látta ezt,
látott téged fekete hajam áradásában,
érezte a nyelvemről
fogaim közt
kicsurranó őrületet,
ezüst pára-szakálla
befüggönyözte az óceánokat
és hulltak,
hulltak,
hulltak rá
gyönyöre csillagai.
| |
| 220. | [tulajdonos]: Bánfi aranyköpése | 2014-12-22 11:00 | Nem tudom messiás akarok -e lenni akit keresztre feszítenek,
Inkább milliomos lennék aki mégis menybe megy. | |
| 219. | [tulajdonos]: Adjon az Isten.. | 2014-12-20 13:16 | | https://www.youtube.com/watch?v=n5jdI86k_yE&feature=youtu.be | |
| 218. | [tulajdonos]: na , jó hülyültem:) | 2014-12-19 19:07 | írtam, és halvány fogalmam sincs, hogy jót-e vagy rosszat, csak azt tudom, hogy ez más.
majd később meglátom, de sajna a kijelölés rossz... Többet szenvedek ezzel a géppel , mint más. nem is tudom mi lenne, szeretnék-e írni egy hiperszuper gépen! a vers könnyebb lenne, mint ez a túl hosszú próza.Komolyan megszenvedem! azt hiszem, hogy egy jó gépen többet írnék. vagyis több időm lenne másra. | |
| 217. | [tulajdonos]: . | 2014-12-18 18:46 | Olav Håkonsson Hauge: Elhúzom a függönyt
Lefekvés előtt elhúzom a függönyt,
ha fölébredek, hadd lássam az eleven sötétet,
az erdőt, az eget. Sírbolt az a hely,
ahonnét nem láthatok a csillagokra.
Emelkedik az Orion, mint mindig, nyugaton felrohan,
pedig tovább, mint én vagyok, még nem jutott.
Fekete és kopár a cseresznyefa ága odakinn.
A menyek szédítő terein át
kemény patákkal üget a hajnali hold.
Fordította Székely Magda | |
| 216. | [tulajdonos]: . | 2014-12-14 18:54 | Edwin Morgan: Egészen természetellenesen
az arany özön a súlytalan ülés
a kabin ének a szuroksötét
a növekvő szakáll az elúszó morzsa
a fénylő találka az űr-vicc
a forró űröltöny a becsempészett szájharmonika
az elképzelt cigánykerék a látomásos napkelte
a megforduló kontinensek az űr törmelék
az arany életvonal az űrséta
a csúszó-mászó delták a hold kamera
a szurok bársony a göcsörtös alvás
a recsegő fejfon az űr csend
a forduló föld az életvonal kontinensek
a kabin napfelkelte a forró özön
a fénylő űr-öltöny a növekvő hold
a ropogó cigánykerék a csempészett csillag-út
a göcsörtös hold a látomásos találka
a súlytalan fejfon a kabin törmelék
az elúszó életvonal a szurok alvás
a kúszó kamera a megforduló csend
az űr morzsa a recsegő szakáll
az orbitális szájharmonika az elúszó dal
Fordította Károlyi Amy | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
