NAPLÓK: madárnyimadár Legutóbbi olvasó: 2026-01-15 02:14 Összes olvasás: 22831| 6. | [tulajdonos]: szem | 2003-04-07 19:20 | | Rég írtam. Tényelg. Azóta annyi, hogy inkább ennyit se. De egy kép mindenképp. Valami villamosféle eset. Négyeshatos. Szemben velem egy öreg ül, asszonyféle. Újságot olvas. Orrához érintve. Erővel olvas. Majd szemcseppet vesz elő, és csepegtet. Utána körbe a szemhéjját krémmel. És újra az újság, mintha csak folytatva. Nem tudom, de egy csomó gondolat türemkedett a fejembe be, bele és ott belegyökerezve. Persze fává nőttek. Mint mindig. És énekeltek. (Ezt nem mindig szokták csinálni.) Balladát, vagy valami effélét. Szemről, olvasásról, tükörről, lélekről és a nagybetűs emberről aki valamitől nagybetűs ember. | |
| 5. | [tulajdonos]: borogatós | 2003-03-20 16:18 | | Ma összetörtem a gyertyatartót. Kiborítottam a gyöngyeimet. A szekrény alatt megláttam a kalapácsot, amit valamikor csak úgy otthagytam. Mezítláb járok a felborított bútorok között. Pedig egyre élesebb a padló. És nincs erőm rendet rakni. Visszakacsint a kiömlött cukor is. Kiömlött, de végre vettem. A kávésbögrék szanaszét, és már a poharakat is befogtam. Még jó, hogy holnap fordul a szél, különben tányérból innám a kávét. Ma űz valami, de még nem tudom hova. Vihar lesz, de megmozdulni lehetetlenség. Süllyedni se. Várni kell, addig óvatosan borogatom a díszleteket. Nem bosszankodok, minden esetlenség ismerős; néven neveztem ezt a napot, így helyük is van. Úgy érzem: ma nem is lehetne másképp. Kerülgetem magam. | |
| 4. | [tulajdonos]: tavasz | 2003-03-19 19:19 | | Igen, emlékszem. És nagyon kíváncsi vagyok erre az új tavaszra. Az biztos, hogy bohó lesz. Mindig az, a pofátlanul rózsaszín fákat sose hagyta még ki. Igen, elvárásaim vannak. Biztos vagyok a bodzaillatban is. És abban is, hogy az első melegebb estéken a polisz ezerlábú lesz. És bukdácsolni fog az örömtől, mint egy járni éppcsak megtanult gyerek. A részeg tengerész fázisban, amikor az ember utánakapna mert mintha. De nem esik el. Csak néha letottyan, akkor négykézláb még. De segítség már nem kell neki, csak néha totyog vissza, hogy odabújjon. De már inkább azért, hogy a magasba emejék. Szeretem ilyenkor a várost. A lüktető embermasszát. Valami ilyesmi lesz az eleje. Meg összevisszaság. Meg kell tanulnuk újra a tavaszt. Az elején a lecke az átmeneti lesz meg a rétegesen, mert ki tudja mennyire van hidegmeleg. És egy csomószor el fogjuk rontani. Esetlenek leszünk még. Aztán. Ki tudja, milyen is lesz a tavasz arca. És mire fog emlékeztetni minket pont az az arc. Attól függ minden. Most még csak a kezdete. Most kell figyelni mert májusban már. Akkor már öncsonkítással se lehet megszabadulni, ha. Kiváncsi vagyok és nagyon figyelek. Azt biztosan tudom, hogy szeretni fogom ezt a tavaszt. Eddig minden arcát szerettem. Mindegyikben valamit ami. Ami miatt érdemes. Érdemes vagy értelme van. Úgy valahogy. Hogy minek, azt nem tudom. Az összegzés az ősz feladata. | |
| 3. | [tulajdonos]: reggel | 2003-03-15 12:39 | | Reggel az ablakhoz tapasztottam a homlokom. Próbáltam magamba szívni az ablakon kívüli világot. De már nem annyira a vágy volt ez. Hogy kint lenni és fázni a hidegben, idegesen rohanni valahova... akárhova... Inkább a búcsú. Magamba szívni az ablakon belüli világot. Még egyszer túlfeszítve érezni az ablaküveget, ami elválsztja a szobát a reggeltől. Igen túlfeszítve. Mintha annyira erős lenne valami varázs, hogy ki se nyithatnám az ablakot. Ráadásul az ablaküveg erősen rámkulcsolódik, talán már a bőrőmre is tapadt. Igen, ebben a pillanatban mindenképp. Így búcsúzom. Egy réteg ablaküveget a bőrőmőn hagyva. Csak úgy hanyagul egy réteg, tényleg nem több. A túlzásokat azért kerülöm. Észre se fogják venni. Nekem meg majd néha. Csigaház lesz, ha magambacsavarodva szeretnék elbújni a rohanó reggelek elől. Igen, kaptam ettől betegségtől... Sok mindent persze. Például, hogy reggelektől nem fogok már félni. | |
| 2. | [tulajdonos]: hőemelkedés | 2003-03-14 21:35 | Azért ez megdöbbentő. Hogy egy naplóba így beleszól valaki. Persze hozzászólás, de akkor se lehet kikerülni. Ez furcsa. De ha már, akkor. Ismersz, és én is ismerelek téged, mondhatni ismerjük egymást. Egyébként nem mondhatni. Mondhatni semmiképp. Néha úgy érezni lehet. De persze ez se jelent semmit, mert néha az ember így, máskor meg. Amúgy magamat sem ismerem. És itt visszakanyarodtam kedvenc témámhoz: magamhoz. Mert erre is jó talán egy naplószerű monológ. Hogy úgy az ember meghallgassa magát. Csillogó szemekkel. Lázasan. Főleg így betegen. Napok óta nem csinálok semmit. Illetve, napok óta a semmit csinálom. Gyógyszerek, tea stb. Még nem tisztult le bennem hogy miért kellett ez most. (Oka biztos volt és helye is az éppmostnak és a pontígynek.) Még egy kicsit zavaros, olyan hőemelekedéses. Még alakít, még formál.
Egy csomó szomorú történet kavarog a fejemben esténként. Az egyiket elmesélem. Lázálomtörténet, egy kétcopfos hatéves kislány álmodta. Az a kicsi lány. Pont aznap éjjel. Amikor leesett az első hó, és ő madarakat akart etetni. Megcsúszott a hóban és teljesen elázott a ruhája. Csurom vizes lett, és hazáig sírt. Nem tudta miért és csak aludni akart. Aludni, aludni. Persze, álmában nem hatéves volt. De reggelre elfelejtette az egészet. Majd visszaküldöm neki pont úgy, ahogy hozzám eljutott, ha kicsit nagyobb lesz.
...A tiszavirág meghalt, mielőtt kivirágzott volna. Én tudom, mert ott voltam, és mégse láttam virágot. Pedig a fájdalom szétszakította a fát mellettem. Aztán újra kinőtt, de csak a fele, amelyik ledőlt jobbra. A mellemben. A mellkasomban azóta madarak sírnak. Mind féllábú és szárnyaikkal legyezgetik tüdőmet. Így élek. Oxigéncserém állatkínzás. Pedig, amikor születtem még a tollpihékkel motyóztam, megcsókolva őket, meg a galambok szaros, gennyes fejét. Persze a tiszavirág miatt. Ez nem indok tudom, csak ha nagyon harapnivaló az emberek teste. Persze. Persze. De kinek van ereje átültetni holmi fél fát, és beteg madarakat a természetbe télen. Akármilyen lágy az öle. Aztán meg mi lenne a tödőmmel? Évek óta parazita vagyok. Hírdetést kenne kiírni. Kellemes szinbiózisra keresek partnert. Hátha valami állat vagy gomba épp ilyen mellkasban szeretne élni, mert kirúgták valami másikból. És már így született, tehát nem is tudna máshogy. Lehet, hogy van ilyen. De megvárom a tavaszt. De akkor csiriplenek, és a fél fatörzs leveleket hajt. A levele pedig. Hát igen. Akkor napokig, hetkig kellene levelek nélkül. Lehet, hogy fél méterre lerántana a föld nélkülük. Cuppognék a mertó alján is. Az ágyról besüppednék a padóba. Félek. Sose aludtam még padlón. Meg térdig madárszarban az utcán. Nem megy. De megcsókolom az utcán a galambok gennyes, szaros fejét. Többre most nem telik. Tél van... | |
| 1. | [tulajdonos]: kezdeti örömködés | 2003-03-14 16:46 | Beköszönő, bemutatkozó, naplóüdvözlő és egyéb csacska üreslapelkezdő formaságok helyett tolmácsolom hihetetlen örömömet. Ami már-már a boldogság kategóriát is súrolja. Végre egy őszinte naplóírási mód. Hurrá, de tényleg. Az ember őrizgeti titkos kis naplócskáját, tele badarságaival, amit igazából a szíve mélyén elolvasásra szán, csak ezt nem meri bevallani (magának se). Meg hogyan is nézne ki, ha odaálna a barátai elé, hogy olvasdelanaplómatérdekelneavéleményed !?
Pedig igenis, minden magányosan naplóbavésett szó mögött ott van egy félig pojáca mozdulat. Láthatatlan csápok nyúlnak ki az emberből a nem létező, de elképzelt közönség felé. Persze, nem akarok megsérteni senkit, aki tényleg őszintén és csak saját magának ír. De. Na, mindegy. Lényeg, hogy ez így és itt szerintem nagyon. És őrülök. Ez teljesen konkrét érzés: kifejezetten öröm. Ez olyan aziráskényszeresírnikezdett öröm. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
