NAPLÓK: madárnyimadár Legutóbbi olvasó: 2026-01-27 15:26 Összes olvasás: 22868| 3. | [tulajdonos]: hőemelkedés | 2003-03-14 21:35 | Azért ez megdöbbentő. Hogy egy naplóba így beleszól valaki. Persze hozzászólás, de akkor se lehet kikerülni. Ez furcsa. De ha már, akkor. Ismersz, és én is ismerelek téged, mondhatni ismerjük egymást. Egyébként nem mondhatni. Mondhatni semmiképp. Néha úgy érezni lehet. De persze ez se jelent semmit, mert néha az ember így, máskor meg. Amúgy magamat sem ismerem. És itt visszakanyarodtam kedvenc témámhoz: magamhoz. Mert erre is jó talán egy naplószerű monológ. Hogy úgy az ember meghallgassa magát. Csillogó szemekkel. Lázasan. Főleg így betegen. Napok óta nem csinálok semmit. Illetve, napok óta a semmit csinálom. Gyógyszerek, tea stb. Még nem tisztult le bennem hogy miért kellett ez most. (Oka biztos volt és helye is az éppmostnak és a pontígynek.) Még egy kicsit zavaros, olyan hőemelekedéses. Még alakít, még formál.
Egy csomó szomorú történet kavarog a fejemben esténként. Az egyiket elmesélem. Lázálomtörténet, egy kétcopfos hatéves kislány álmodta. Az a kicsi lány. Pont aznap éjjel. Amikor leesett az első hó, és ő madarakat akart etetni. Megcsúszott a hóban és teljesen elázott a ruhája. Csurom vizes lett, és hazáig sírt. Nem tudta miért és csak aludni akart. Aludni, aludni. Persze, álmában nem hatéves volt. De reggelre elfelejtette az egészet. Majd visszaküldöm neki pont úgy, ahogy hozzám eljutott, ha kicsit nagyobb lesz.
...A tiszavirág meghalt, mielőtt kivirágzott volna. Én tudom, mert ott voltam, és mégse láttam virágot. Pedig a fájdalom szétszakította a fát mellettem. Aztán újra kinőtt, de csak a fele, amelyik ledőlt jobbra. A mellemben. A mellkasomban azóta madarak sírnak. Mind féllábú és szárnyaikkal legyezgetik tüdőmet. Így élek. Oxigéncserém állatkínzás. Pedig, amikor születtem még a tollpihékkel motyóztam, megcsókolva őket, meg a galambok szaros, gennyes fejét. Persze a tiszavirág miatt. Ez nem indok tudom, csak ha nagyon harapnivaló az emberek teste. Persze. Persze. De kinek van ereje átültetni holmi fél fát, és beteg madarakat a természetbe télen. Akármilyen lágy az öle. Aztán meg mi lenne a tödőmmel? Évek óta parazita vagyok. Hírdetést kenne kiírni. Kellemes szinbiózisra keresek partnert. Hátha valami állat vagy gomba épp ilyen mellkasban szeretne élni, mert kirúgták valami másikból. És már így született, tehát nem is tudna máshogy. Lehet, hogy van ilyen. De megvárom a tavaszt. De akkor csiriplenek, és a fél fatörzs leveleket hajt. A levele pedig. Hát igen. Akkor napokig, hetkig kellene levelek nélkül. Lehet, hogy fél méterre lerántana a föld nélkülük. Cuppognék a mertó alján is. Az ágyról besüppednék a padóba. Félek. Sose aludtam még padlón. Meg térdig madárszarban az utcán. Nem megy. De megcsókolom az utcán a galambok gennyes, szaros fejét. Többre most nem telik. Tél van... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
