leállósáv: fészbuk-poémák 9

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 17:57 Összes olvasás: 26316

404.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 9	2021-01-30 00:27
113 a felejtés emlékezete most ez is és utána természetesen megint a semmi kikristályosodott vonulataiban az össze-vissza foltozott ma kidobott rongy a hófoltok között a kert elfojtott visszaemlékezés a pillanat súlytalanná vált levegőjében a teraszon felejtett feketére foszlott seprűn az örök idő perceinek egy-egy végkimenetele hogy nincs végső távozás tulajdonképpen semmiféle távozás nincs költözésre készülődés van oda ahol minden mást megtalálhatsz ami a felejtések emlékezetében nincs meg szabályos rendben jönnek a gondolataim szinte már restellem hogy ennyire beölelt a kötelező irány persze jó is ilyenkor egyre tisztábban látom a csatárláncok hullazsákjait az élet-halál harcra összekészített túlélőcsomagokban 210116 114 idézethalom egy korszakváltásból fekszik az utcán. mozdulatlan. pont a járda és a járdasziget közötti útszakaszon. arccal a földnek. finoman ívelő vér az arcvonal magasságában. ebből a szögből nehéz eldönteni hogy honnan és merre. azt a fajta sötétséget érzed amit már tapogatni sem érdemes. befon. elzárja a tér kapaszkodó felületeit. ha voltak egyáltalán. most csak a saját üresség. kibeszélhetetlenül őszinte mozdulatlanságban figyelitek egymást. jól jönne ilyenkor egy felszabadító mosoly egy hátbaverés „mizujs öcsi? mióta nem is...” ilyesmi. kicsit túljátszva vele a találkozás szűkületeinek lebontását. hogy szétrobbanjanak benned a látvány-görcsök hogy úgy tudj elmenni mintha soha nem jártál volna erre és úgy teszel mint aki először látta magát tükörben. sejted ugyan hogy az előtte fekvő valaki valamiféle kapcsolatban állt veled lépned kellene de a félelem visszatart. próbálod beazonosítani a félelem okát kezelhetőségét de mint mindig inkább feladod és rábízod magad mások kezdeményezésére. nem mozdulsz. tekintetedben befalazott pinceablak. minden jelzés szerint meg kellett volna állnod de az út annyira csúszós volt hogy szilánkos göröngyein a folyamatos egyensúlyozás ritmusa kikényszerítette a haladást. 200120 115 a lét fárasztó meghatározásaiból soha nem panaszkodom az időjárásra ahogy egyéb velem kapcsolatos másra sem többnyire tőlem függetlenül végzik a dolgaim a dolgaikat én pedig próbálom hozzájuk idomítani a magam képességeit több-kevesebb sikerrel gyakori kudarcaimban megnyugtat ha teszek valamit magamért mindegy mit a lényeg úgyis hogy önállóságom illúziója többnyire sikeres alkalmazkodóként láttasson ez általában elég is ahhoz hogy ne baszogassam magam például azért amiért szarrá áztam az ernyőm makacssága miatt és az összetartozásunk jóérzésével csapjam legközelebb a hónom alá ritkán még annak a tudatában is hogy kint zuhog és az ernyőmnek – és ezt pontosan érzem – nem lesz kedve megázni 210121 116 önzokogtató semmivé foszlik minden létezésem a volt a van a lesz is úgy mutatja magát mintha volna de nincs örök valójuk és azt hiszem – ha hitnek nevezhetem az ilyesféle latorságokat – a létezés foszló káprázat csupán annyi és olyan ahányat s milyent magamra véve koptatok magamnak az hogy magamra való-e egy is közülük háááát elveszett képzelgéseimben találgatom a hol mikor lehetséges létezéseit tapogatom kísértő derűvel azt is amit kétségbeesettebb pillanataimban dermesztő káprázatnak gondolok nos valószínűleg ő lehet majd az éppen kiszakadáskor képződő létidőm 210122 117 régebben ritkán érezted így, de most állandóan ezen tépelődsz. egyszerűbb lenne remeteként átmenni az ismeretlen végbe. nem érdekelne, hogy kik és hogyan osztoznak majd nemlétező örökségeden. nyomod sem érdekelne. sajnálnád ugyan vérszerinti utódaid sérüléseit, de ismerve képességeik részleteit, talán rájuk bízhatnád a nem túl rózsásnak ígérkező jövőt. csakhát kit ütnek majd agyon. kik és miért. mennyire lesz semleges a hit, ha egyszer rendezgetni kell a puszta életet majd a végtelenszer bukott valóságunk szerint. és ha valaki lent a fent nevében úgy ítéli meg, hogy a hazugság szent, és mindenek előtt van az, aki önmaga vakon képződött lázálmaiban hisz: törékeny menlevél lesz nála hogy élni szerettem. egy halálos örvény kelős közepén pénz, kapcsolat és hit nélkül nehéz (ezt akár húsz másodpercenként hússzor is elhiszem), de hogy másképp is lehetne – így, hogy mögém nézek – nehéz. nagyon nehéz a kétely. 210124 118 a demencia küszöbén időnként megpattan bennem a valóság most meg nem tudnám mondani hogy melyik de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb – tőlem független – valóságot ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének ami persze abszurd elvárás még akkor is ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát szinte biztos ha fel is jutnék leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam a K2 éppen magasabb volt – bohózat bezárva – visszatérve az eredeti felvetésre időnként nagyjából úgy érzem hogy talán már nem is vagyok emberi lény péntek hajnalonként valaki beszél hozzám – najó rajtam kívül még párszázezerhez de az is lehet hogy millióhoz – hallom miket mond és elhiszem neki hogy amiket mond az a valóság nem nem az van hogy szeretnék hinni hanem konkrét képekben látom hogy igen ez pontosan így igaz és megnyugodva hátradőlök hogy basszus semmi ok a nyugtalanságra csak megint rosszul mértem fel a heti valóságadagomat 210126 119 kéregrajz az időnk egy de mindkettőnkben más a hozzánk tartozó Isten a semmi öröktől fogva létező kalandja a szédület a parki padok bokrok árnyékaiban megbújó testek esélytelenül halogatott maradásvágya 210128 120 lebegőpontos képábrázolás nem tudom most mire gondolsz gondolsz-e egyáltalán bármire is azok közül amik folyamatosan foglalkoztatnak példát nem mondanék mert akkor azonnal rávágnád hogy hát pont igen pont erre gondoltam és semmi másra és órákig fejtegetnéd az okot amiért és nekem nincsenek óráim végighallgatni gondolataid hullámverésében recsegő-ropogó érvrendszereid kétségbeesett meneküléseiben létezésed szükségszerűségét egy hajó vagy magad tákolta vitorlák és kormány nélküli bárka talán noénak volt hasonló mert mindegyis ahogy neki is tökmindegy volt amíg az özönvíz tart úgysem tudod merre jársz és amikor megállsz – egyszer talán megállsz – úgyis magába szippant a felejtés örvénye téged is oda ahol mindenki ott van aki volt és ahol soha nem is volt senki 210129 121 csak kérdezem ha rám küldenéd titkos hatalmad titkos zsandárjait akkor nagyobb ember lennél-e mint most védhetetlen hiányosságaid ismeretében azt mondom hogy ettől csak te lennél kisebb titkos hatalmad titkos védelmezői mögött semmi sem maradt már ami kicsit is hasonlíthatna rád meztelenné váltál a folyamatosan kivont kardok árnyékában amikor aranyat szórsz akkor is átlátszódik gondolataid súlytalansága az itt-ott látványosra formázott ürességeden 200130

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!