NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 09:26 Összes olvasás: 26081398. | [tulajdonos]: a facebookról 3. rész | 2020-10-18 23:19 |
51 a számtalanok egyike
az én országomban a nép szépséges mint Isten köntösén a hímzés és okos is erejét a képzeletében hordja hisz a győztesek mindenkori legendájában számára magától értetődő a háború minden változata a retteneteivel együtt a háborúk óhatatlan veszteségeit óhatatlan veszteségként értelmezi aminek igazságtalansága csak látszólagos mivel jóvátételét személyesen a jóIsten garantálja az „igenis-értettem” világában silány tesze-tosza viselkedés lenne a kukacoskodó önmagyarázgatás
az én országomban az én népemnek mesebeli képzelőereje van és annak hisz – kizárólag – aki el tudja hitetni vele hogy a hit valóság főleg ha igazságként jelenik meg a márgásodott történelmi tudatban lelkesedik a szobrok lenyomatain pontosabban per pillanat úgy tesz mintha lelkesedne és árgus szemekkel figyeli merre-hol képződik a nagy falatozók körül konc amire mint magánember és nemzeti hős – természetesen egy személyben – lecsaphatna
az én országomban természetesen a nép nem ilyen ócska firkászok mutogatják így kihasználva az össze-vissza repedezett foncsorhiányos valóságban mutatkozó eredendően is szálkeresztes kettőslátást a maradvány és az új változatlanul – és ez úgy tűnik hogy változtathatatlan – pengeélen táncoltatja az ügyeskedő szólamvezetők beintéseiben bohóckodó igazságot ami köztudott hogy abszurd fogalomként is csak a háborúk végén tud – szinte mérhetetlenül rövid időre – őszintén megvillanni a mindenkori győztes oldalán
200922
52 a letisztult álmok labirintusából
fűti a vágy bár már azt sem tudja hogy a vágynak miféle maradéka ez de azért kutatja keresi benne önmaga lényegét és képtelen – a szó szoros értelmében nincs képe róla – felfogni hogy ami volt az számára örökre bevégeztetett ami meg van nos – legyünk hozzá őszinték – még kegyelemdöfésnek is silány
minden nap arra ébred hogy másokban kereste magát tegnap mégis úgy fog belepusztulni az újabb éjszakájába hogy hitszegő módon ma is csak magával találkozik a mások – az égbolt kékjében remegő sivatagi város szökőkútjában felvillanó Nap – délibábként ugyan de még így is elviselhetetlenül valóságos köztem és köztük a feloldhatatlan távolság amin már akkor sem tudnék segíteni ha elhinném hogy lehet csak tiszta szívvel ésszel kellene szeretnem hozzá a rájuk záródó lehetetlent
200924
53 pár szó valamiről ami talán nincs is de van
keresem a nagy szembenézést a közéletben pontosabban a nagy tükörbenézés jeleit hogy kiken és mikor jelenik meg először a szégyenkezés pírja
lennének tippjeim de egyikre sem mernék mérget inni ahogy arra sem hogy nincs nem is volt soha és nem is lesz koronavírusom
nehéz veszettül nehéz optimistának lenni ott ahol hazugságok képeznek új és új népcsoportokat
akiktől rettegnem kellene és silányabb perceimben rettegek is mert védtelennek érzem magam mert nem bízom védőim tisztességében
akik elsősorban és egyre nyíltabban csak az alattvalót szeretnék látni bennem sekélyes tudatú vénembert akinek csak egyetlen feladatot szántak
engedelmességből példát mutatni a generációk halmazának élőben elrettegni hogy mi lenne itt és mi lesz ha anarchizmussá züllene a hártyavékony szabadság
és beroppantaná fénytelenre dermedt szavaikkal minden áldott és minden áldatlan napon tükörfényesre csiszolt biztonságunkat
200925
54 egy múló őszi nap
egész éjjel hallgattam az esőt tompán morzsolódott a tetőn és most talán először mióta itt lakunk hálás voltam a háznak rajta keresztül magamnak is hogy itt ülhetek minden nyomasztó érzés nélkül és hallgathatom az esőbe burkolózó csendet ősz van a majd egy hónapra itt felejtett száraz forróság után szinte megfeledkezek magamról és hagyom hogy ez a későn jött felfrissülés átmossa a lélegzetembe csavarodott fák lombját
200926
55 fájdalmas kiszakadás
néha mintha bennem és velem születnének újra a színek és mutatnák azt ami biztos hogy nem én vagyok de mindig velem volt és sejtéseiben ott van a valahol a valamikor bármi megtörténhet minden esélye és soha nem kéri magát számon rajtam persze hangulataim hullámzásában szabad prédaként viselkedek megérzi hogy máig nem sikerült felnőnöm és sérülni is még mindig csak gyerekként tudok például amikor a kék minden átmenet nélkül zöldre mosódik előttem szélein pocsolyaárnyalatokkal az ég pedig párolgó obszidiánban fel-felszakadó türkizként lebeg a briliánscsiszolatú látóhatár élein és a menekülésében folyton visszatérő kék – lehetetlenül és felelőtlenül – úgy halad át rajtam mintha mindig együtt akart volna újjászületni velem
200927
56 egy-két szó a „csapatmunkáról”
____________________________https://qubit.hu/2020/09/28/a-cia-antiterrorista-szimulacioja-fejtette-meg-a-sikeres-csapatmunka-titkat?_ga=2.208338513.2111727031.1600373566-1164994007.1598558442
nem mintha különösebben értenék hozzá sőt a kompromisszumkészségemről amire annyira büszke voltam (magamban persze mert másokban inkább a dühöngő vadbaromkép ragadhatott meg ami szintén én voltam mert míg pofán nem csapták látványosan tette a maga dolgát) később – az időskori magányos utóelemzések során – inkább az látszik bizonyítottnak hogy az időnkénti kitörés- kísérleteim inkább voltak a gyávasággal vegyes tehetetlenség tünetei mint a tökös harcosé mellesleg kicsit bonyolultabb és önérzetileg is fájdalmas módja az önfegyelmezésnek mások tűrésküszöbét rugdosva keresgélni a saját határainkat (vannak kivételek hogyne de a hálószövögetős aprómunka talán a tőlünk kapott hatalmukkal visszaélőkkel szemben is kifizetődőbb talán mert ebben azért nem vagyok annyira biztos könnyebb kiszámítani galaxisunk következő évezredének hőingadozását mint a hatalom árnyékában csintalankodók viselkedésmintázatait) félretéve a magam sajgásait (vagy éppen azért mert soha nem lehet félretenni őket) ajánlom átszőni magunkon a tanulmányszerzők megfigyeléseit még akkor is ha néha és néhol biztosan használhatatlanok
200928
57 a távozás tétovaságáról
miféle bolondság újra és újra elhinni hogy még mindig hajlandó lennék új életet kezdeni céltalan eszmefuttatásokkal céltalan kalandokkal fűszerezni a mindenkori önfeladás hiányosságait széttúrt fények körülöttem és a múlt dagonyázó emléknyomai és mégis még mindig bízom a bennem pislákoló élet boldogsághozadékaiban még akkor is ha ezek már nem az enyéim de míg képes vagyok lángra lobbanni mások tüzétől és roncsolódni mások sebein... persze tudom hogyne tudnám hogy ez már csak laza érzéstörmelék túl sok az idegen arc benne és túl sok a csend lassan de biztosan olyan idegenné válok majd amilyen idegen voltam számomra eddig is akkor meg minek keresni hogy kikössem magam bármilyen talált árbochoz és elfelejteni hogy volt valaha saját hangom is
201001
58 részletek a jelentéktelenségből
kiterjedése mint a gyöngyvirágmező gyökértömbjei pontosabban három négyzetméter egyetlen gyöngyvirághalmaz sárga-rozsdás levéltömege ural agyat-szemet a tavaszi friss zöld hajtások már csak az emlékezetben és a jövő elképzeléseiben léteznének ha nem töltené be helyüket a félelem hogy az ősz haldoklásfolyamatának képzeletkristályai örökre megmaradnak a gyöngyvirágmezőre öntött betonlemez alatt
201002
59 elvetélt szándék
__________________”jogállam-e amiben vagyunk”
meg lehet-e győzni bárkit is hogy higgyen abban amiben én hiszek viccnek tűnik a kérdés bennem biztosan mert szinte felsorakoztatva látom a meggyőzés eszközeit amiket az emberiség története során különféle hitek meggyőző elemeiként használtak különféle hitvallók különféle hatékonysággal persze le kellene merülni a meder aljáig ahol a víz sodrása sokkal egyértelműbben jelezné a különbséget valóság és hit között ahogy gránáttűzben is másképp hangzana egy okoskodás a gránáttüzek technikai fejlődéséről mint amikor egy előadói pulpitus szikár közönye elmélkedik hatékonyságuk változatairól arról meg amit itt követek el akár ne is beszéljünk kevés a fényem ahhoz hogy érzékeltetni tudjam vele mekkora a sötét áthatolhatatlan szódzsungelek követik egymást a szövedékes szódzsungelek szósivatagaiban (nem nem képzavar! bár nem tanácsolnám senkinek hogy utánagondoljon – magamnak se – főleg nem a politikai jogviták útvesztőinek útvesztőiben)
201003
60 kínjában most
hogy megszűnőben a halál utáni sóvárgás és minden belső didergés az életéért vonyít hősként hanggal döngeti a falakat amiket maga köré épített úgy hogy nem is akart tudni a létezésükről néha még most is tagadja ugyan de a szégyen feledékenysége nagylelkűvé tette és hisz magunkban tény hogy az áldozat – akit mi másképp látunk mint amilyen mások előtt – apró tévedés valójában – és a valónkon kívül – szabad független – talán még önmagától is – pásztor aki megszokta hogy neki ugyan senki ne pofázzon bele hogy mikor mit és hogyan mert híja lesz így az egyezkedésnek de nagyon ha nem értik meg másaink hogy a mi igazságunk a legfőbb a mindenek fölött való és ez az igazság a régi büszkeség a szent gőg amit apáink teremtettek ránk és úgy örökítettek meg hogy kétség nem lehet benne bárhogy is próbálgatja a spekuláns fajta kikezdeni ebbeli méltóságunkat hogy nélküle füttyszóra kotródjunk lábhoz és ne feltartott fejjel éljük a magunk életét a szabadfajta népek emberes tartása ez ki nem tűri ha istránggal rángatják és ostorcserdítéssel nógatják jóval arrébb onnan ahol van mi amiből azért joggal járna amúgy vissza is a nagy kifosztás után valamennyi és nem „pofa súlyba!” „coki teee!” förmedéssel terelgetnének vele együtt gyepűink közé hol igazságunk hitként megmaradhat még akárhány ideig mint kitörölt valóság és magunkat olykor nagy-nagy nekibuzdulásainkban marcangolhatjuk majd mint bedobott cupákot
201006
61 de csak a szokásos kassza- és kaszasuhogás
nem tudom ha minden ismeretet összeszedek ami rendelkezésemre állt régebbről is és összevetem a legújabbakkal akkor sem tudom hogy ez elég-e ahhoz hogy ítéletet mondhassak saját magam felett ami azért is könyörtelen felismerés mert feleslegesnek mutatja az ismereteim felhalmozását
semmit sem javít a közérzetemen ez a felismerés pedig az volt a célom hogy alapos számvetés után mérlegelem a tanulságokat és valamennyit mintegy mankóként továbbadom az utánam botladozóknak de addig halogattam a műveletet hogy az összeszedni szándékozottakat olyan mértékben felejtettem el ami lehetetlenné teszi az elképzelt végrehajtást
na mindegy mondom most a tehetetlenség legyintésében és körülnézek az információk hömpölygő áradatában hátha sikerül kikapnom egy méretes hangulatváltást amit kicsit átfűszerezve felmutathatok a nagyérdemű érdektelenségnek ebben a könyörtelenül egyszólamú koronára hangolt csörömpölésben de semmi csak a szokásos kényszeresen egyoldalú ütésimitációk itt is ott is ja és ősz
201007
62 amiben még mindig
valahogy meg kellene oldanom hogy ne álmodozzak folyton érdekes feladat mert egyáltalán nem álmodozom ugyanis nincs miről de folyamatosan úgy érzem hogy mégis és erről kellene valahogy leszoktatni magam keresem a módszert de eddig csak egyetlen biztos pontot találtam amivel elkezdhetném a leszoktatásomat szerettem és még mindig szeretek élni különösebb okom nincs rá ugyan néha jól érzem magam a bőrömben (na annyira nem mint ez a kis medve lentebb a hatalmas üstben) néha meg cefetül ilyenkor kezdem el az álmodozást mint kamasz koromban olyan múltszínesítő baromságokkal amik már soha nem is történhetnének meg velem és körülöttem de amik valamikor megtörténhettek volna de soha nem történtek meg vagy megtörténtek de nem úgy ahogy meg kellett volna történniük és igénylik azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehet büntetlenül és tetszőleges irányba módosulni
hogy mi is lenne az a leszoktató módszer? csak pergetném magamban a hülyébbnél hülyébb lehetőségeket például a közösségi rossz beidegződések megváltoztatásáról olyan múltszínesítő baromságokkal amik megtörténtek és folyamatosan újra és újra megtörténnek újra és újra megtörténnek de nem úgy ahogy meg kellene történniük és eszük ágában sincs igényelni azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehetne büntetlenül és tetszőleges irányba módosulni
201008
63 eltévedt ima
arcunk mint az eltévedt emberek arca az eltévedt maradottaké önemésztő tétovaságunknak az öregedés előre kiszámítható görbületeit méregető tekintetünknek néha már nem is válaszol a tükör vagy csak annyit ez itt a tiéd te építetted magadnak te változtattad olyanná amilyen és ha azt szeretnéd hogy másmilyen legyen képzeld el másmilyennek és keresd meg a másmilyenséghez vezető utat magadban és tegyél róla hogy ez a másmilyenség mások számára is elfogadható legyen ne hagyd hogy leszíjazzanak a hazugságaid hogy sötétséget álmodj oda is ahova Isten – ha van egyáltalán – veled álmodta meg a világosságot és adta át törékeny gondolataidnak hogy talán így benned és rajtad keresztül végre érzékelhesse igazi jelenlétét ne hagyd hogy eltévedjen hogy szétmorzsolódjon önfelismerése önző gyengeséged megalkuvásaiban
201010
64 éjféli merevség
ilyenkor a körülmények semmibevétele a legjobb megoldás sokat tesz a hangulat megszelídítésének ha ezt nem magunkban négy fal között mantrázzuk de az is megoldás ha mesebeli futócipőt húzva körbefutjuk a „négyszögletű kerek erdőt” és beleröhögünk a savanyúpofájúbb világ képébe és máris egy árnyalattal jobban fogjuk érezni magunkat de ha mégsem egy vigyorgó halálfejes maszkkal megpróbálhatjuk nemlétező szintünkre emelni magunkat nemlétező parkok nemlétező buja emlékű padjain fújva ki az utolsó adag még beszívhatónak tűnő oxigénmentes levegőt
nem szeretnék senkit elkeseríteni – magamat meg aztán végképp nem – de a fentieknek semmi köze a jóérzéseinket kikezdő probléma megoldásához az csak van mint börtönlakónak a rács fogolytábornak a magasfeszültséggel telített kerítés vénemberek otthontartására a koronavírus csörömpölő üveghang a tehetetlen magunkcipelésében amikor rádöbbenünk hogy a tetű tükrünk lehazudja hozzánk az eget is amikor nincs rá szükségünk de azonnal pofánkba tolja a valóságot ha kicsit szépíteni szeretne rajtunk a lappangó – néha nem is annyira lappangó – életéhség
201012
65 szürreális hozadék (omlásképletek)
1
mi történhet akkor ha fellázadok és vak kutyákat uszítok magamra akiket valamikor egy elhibázott álomfejtés közben én vakítottam meg keresem a rejtvény megoldását ehhez egy másik álomra is szükségem lenne napok óta keresem lommá szaporodott önképemben nincs ott hasonló sincs csak a kínos érzés hogy keressem keressem tovább mert ott kell hogy legyen
2
néha úgy vagyok ezekben mintha nem is lennék elhúzódik a test utat engedve valami másnak ami valójában ugyanaz a fekete porral megfestett élethalmaz amire bosszankodva gondolsz ha nem találod olyannak amilyennek keresés közben megismerted közösen kerestétek a helyet egymásban ahol időnként találkozhatott – mintha véletlen lenne – egy-egy észrevehetetlen tömeggel zsúfolt villamos a buszok folyamatosan halkuló csendje a vonaton mindig eleredő eső hogy aztán elsápadjon bennetek a kibontakozásnak mindig van ára még akkor is ha soha nem kérnek érte semmit
201013
66 actus fidei
mielőtt felgyújtanám magam szeretnék tisztán látni őrületem ketrecében nagyon nehéz eldönteni hogy ki miben és miért felelős ott ahol lassan már senki nem felelős a döntéshozók közül semmiért ez így persze nem igaz mert a nagyobb balhék időszakában mindig akad egy-egy kvázi bűnbak a választott készletben akit minimálisra redukált kockázattal ki lehet kergetni a sivatagba látványosan megdöglesztő szándékkal de azért többnyire – „senkit sem hagyunk az út szélén” – szórunk egy kis kaját utána pusztán a keresztényi könyörület nevében
verset akartam írni de már most látom hogy ebből is politikai pamflet lesz kihegyezve a csúcsvezető felelősségére de ott is csak egy megsötétedett képmást látok aki miután talált egy rést a történelem futóhomokjában egy szál gyufával próbál rájönni hogy lerobbantható-e az agyagig ha valaki ismeri a magyarság múltján keresztül a nem éppen rózsás jelenét és annyira hülye hogy erről beszél is nos hát erre szolgált a nem éppen metaforikus bevezető megelőlegezve magam számára egy képzeletbeli jólmegérdemelt kínhalált valamelyik elfekvő lélegeztetőgépen
201014
67 szemléletjáték
túl az utolsó gondolatomon már nem látom át hova vezet a színjáték pillanatnyilag kétségtelen hogy tud járni a vízen de mi lesz ha kihúzzák alóla a cölöpöket mint ahogy most ő próbálgatja szegény színészpalánták alatt elmocsarasítani a járdát vigyorogva várva – „csak azt a vigyort csak azt tudnám feledni” – hogy mikor borulnak a saját ürülékükbe szabadságkínjukban színészembernek persze tiszta haszon ha megszenvedtetik palántaként ami talán gyümölcsöt is érlelhetne ha nem akarnák beterelni rabszolgának egy düledező gondolatraktárba
201015
68 a csillagok tágulása
lehetetlen volt követnem azt a mozdulatot ami megpróbálta átírni gondolataimmal az érzéseimet eredetileg semmi közöm nem volt ott semmihez idegen helyzetek idegen szereplők fülemben többnyire idegen szavak amiknek csak a hangsúlyából érezhettem ki hogy gyakorlatilag ellentmondást nem tűrő parancsszavakkal keveredő suttogások lehetnek számomra idegen következtetések sejtetéseivel mégis beálltam a sorba egyrészt mert kíváncsivá tett a helyzet komolysága másrészt éreztem valami bizonytalan vonzalmat is meg nem tudom mondani most hogy akkor abban a szédítően szélsőséges helyzetben mihez de kétségtelen tény hogy úgy álltam be a sorba mintha oda a rámpa előtt fegyelmezetten sorban állok ismeretlenségéhez tartoznék az időnként földre helyezett batyukhoz amik rándulásszerűen előre mozdultak egy-egy ismerősnek tűnő vezényszóra velem együtt anyám rángatott ki közülük forró kezén éreztem és máig érzem riadalma jegességét
201018
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!