NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2026-08-11 20:04 Összes olvasás: 23799| 57. | [tulajdonos]: költészetismeret 27 | 2011-07-13 09:41 |
A vers mértana 3. (N.N.Á.)
„A hasonlat persze csak egyike elménk számtalan eljárásmódjának, amelyekkel a világot igyekszünk befogni. Vegyünk egy másikat, például a következtetést, abból is vegyük, mondjuk, Szent Anzelm következtetésláncát, Isten létének bizonyítását Isten fogalmából. Mindig is csodáltam ezt a híres gondolatmenetet, mindig is megdobogtatta a szívemet, olyan végtelenül jellemzőnek éreztem emberi mivoltunkra éppen egy egyházi nagyságnak azt a gesztusát, ahogyan pszichénknek egyik korántsem racionális területét és annak is kardinális pontját bámulatos elmeerővel igyekszik okkupálni, beszippantani a ráció birodalmába. Méghozzá a skolasztika előtt, az angol II. században. Hogy is mondja Anzelmus? „Hisszük rólad, Istenem, hogy oly valóság vagy, minél nagyobbat nem lehet gondolni. Vajon azért nem léteznék ily valóság (talis natura), mert mondá a balgatag az ő szívében: nincsen Isten? (13. Zs. I.) De minden bizonnyal maga a balgatag, mikor hallja, amit mondok: oly valóság, minél nagyobb nem gondolható, megérti, amit hall; és amit megért, az értelmében van, még ha nem is gondolja azt valósággal létezőnek (etiamsi non intelliget illud esse). Mert midőn a festő eltervezi, amit festeni akar, értelmében bírja azt, de nem gondolja valóban létezőnek, amit még nem festett meg. Amikor pedig már megfestette, akkor értelmében is bírja, és valóban létezőnek is gondolja, amit megalkotott. Meg lehet tehát győzni még a balgatagot is arról, hogy legalább az értelemben van valami, minél nagyobb nem gondolható… De minden bizonnyal az, aminél nagyobbat nem lehet gondolni, nem lehet pusztán az értelemben. Mert ha már az értelemben van, lehet róla azt is gondolni, hogy a valóságban is van, és ez már nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben van: ugyanaz, aminél nagyobb nem gondolható, az volna, aminél nagyobb is gondolható. De ez biztosan lehetetlen. Létezik tehát kétségkívül valami, aminél nagyobb nem gondolható, az értelemben is, a valóságban is.” (Az idézet dr. Kühár Flóris Canterbury Szent Anzelm istentana c. tanulmányából való; Pannonhalma, 1933.) A következtetés hídja, terminus mediusa az azonosság elve (az ellentmondás elve); az elgondolható legnagyobb való nem volna önmagával azonos, ha nem léteznék, és ha nem létezőnek volna gondolható. Mint Anzelmus kitűnő, egyházi ismertetője megjegyzi, a filozófia novíciusai is szofizmának ismerik régóta ezt az okoskodást, de azért – fűzöm hozzá – szarvashiba volna ezen a hibás darabon is észre nem venni a nagy stílus jegyeit. Sőt lehetségesnek tartom, hogy engem éppen a hiba nyűgöz le ebben a gondolatmenetben, az a naiv monumentalitás, az a ráció iránti hallatlan, éppen akkor újra-hajnalodó bizalom, az a nagyszabású össze-nem-illés eszköz és tárgy között. Ahogyan a gondolkodó ráereszti remek elméjét egy végképp nem arra való tárgyra, ahogy gőzekével szabdalja a forgószelet. Ez a II. századi, zseniális gőzeke nagyon is emlékeztet engem a hasonlatra és egyéb költői eszközeinkre, szabatos, precíz mozdulataikra a nem-logikum területén. Megerősít engem abban, hogy akármilyen fenntartásokkal bár, nyugodtan soroljam a hasonlatot is elménk modalitásai közé. Hasonlat és analógia éppúgy, mint következtetés, szillogizmus, megfigyelés, kísérlet, szabályalkotás, analízis vagy szintézis és a többi: mind-mind eszközeink a lét lefülelésében, emberi kíváncsiságunk detektívregényében. Olyan formális eszközök, amelyek által tartalmakat szerzünk. Ha tehát a „forma” szót kitágítjuk az érzékelhető formától az elvont forma felé, gondolkodásunk eleve adott módjai, sínpályái felé, akkor megint hozzá tudunk ragasztani valamit a művészi forma értelmezéséhez. Ha eddig az élettelen és az élő természet mértanával érveltünk, kristályokkal és virágpártákkal, valamint akácfákkal, a művészet formai szükségszerűségei mellett, akkor most már a logikum területéről átemelt (mert ott a legjobban kipreparált) modalitásokkal is érvelhetünk. Természetesen ezek egész gondolkozásunkra jellemzők, a művészetben is éppúgy jelenlévők, mint akármi másban, bár – ha jobban meggondolom – a szóbeli művészetnek sajátos köze van hozzájuk. Hiszen az irodalom anyaga a nyelv, a nyelv pedig éppen gondolkodásunk közvetlen vetülete. Nem mintha osztanám azt a 20. századiassá átformált tételt, hogy nem is gondolhatunk mást, mint amit nyelvünk sínpályái elénk szabnak, de azért nem árt a gondolati formák, a nyelvtani ítéletek mélységes meghatározó erejét eszünkben tartanunk. A „nyelv jelentésétől” többé-kevésbé elszakadni kívánók iskolái már nem a tartalmi képtelenséget célozzák meg, hanem a nyelvi formulákban rejlő gondolati determinációt támadják. Nem az „értelmet”, a tartalmat, a képet bontják, hanem a mondatot, a nyelvtant, a nyelvi viszonylatok rendszerét, mintegy felszaggatva a nyelvben való gondolkodás kényszerítő sínpályáit. Nagyon is érthető tendencia ez, törvényes örököse annyi meg annyi irodalmi szabadságharcnak, a „kifejezhető” és a „kifejezendő” mindenkori távolságának egyik, századunkban ajánlott gyógymódja. Nem mintha híve volnék ennek a gyógymódnak, határozottan állíthatom, hogy az emberi nyelvet nem kívánom megszüntetni. Nem kívánom megszüntetni az irodalomban sem. Minden tűrhetetlen merevségével együtt, a kifejezés folyamatának minden keservét, abszurdumát beleszámítva, a nyelvet adottságnak tekintem, mint kőfaragó a követ. Ha irodalmat akarunk csinálni, művészetet akarunk facsarni abból a művészetellenes, másra-való közegből, ami a nyelv, akkor kénytelenek vagyunk figyelembe venni a nyelv tulajdonságait. Sakkozni nem muszáj. De ha sakkozunk, nem dönthetünk úgy egy vad pillanatban, hogy a lóval vezér módjára ütünk. Az más játék. Bár ami azt illeti, ez a sakkhasonlat sántít. Sakkot vagy játszunk, vagy nem, de nyelvet muszáj játszanunk. És tulajdonképpen itt a dolog gyökere: a 20. századi formabontás csakugyan a forma ellen lázad, de korántsem a szó szűkös „versforma” értelmében, hanem a nyelvi formula ellen, vagyis még tovább, gondolkodásunk formái ellen. Ki akar bújni a nyelv kényszere alól, és erre korántsem csakis renitens hajlamai, hanem a tények kényszerítik, az észrevevés, a tudatosulás szélesebb mezői, amelyek az adott nyelvi eszközökkel megközelíthetetlenek. Olyan módon – hogy egyik kedvenc analógiámmal éljek –, ahogyan az atom egyre alaposabb megismerése rákényszerítette a tudósokat, hogy eddig sose képzelt, egymást kizáró atommodellekkel dolgozzanak. A gondolat formai determinációja, melynek a nyelv az egyik vetülete, idegesíti az írót igazán, a kauzalitás és teleológia, az analízis és szintézis, nemcsak a verstan, hanem a nyelvtan, az alany és az állítmány, mert égetően érzi: hogyan hamisítják meg mindezek belső tapasztalatait. Az író úgy akar gondolkodni, ahogy gondolkodni nem lehet. (Mármint adott, emberi elménkkel.) Miközben senki sem profitál többet a forma fogalmából és létéből, mint ő, lévén az érzékletes (nyelvi-érzékletes) és bizonyos fokig a gondolati formáknak is specialistája. Ezt a kettőt összeadva, a nyelv kényszerét és hamisításait egyfelől, a bármiféle közeg (nyelv, kő, hang, filmszalag, elektromos jelek) és a bármiféle formaadás szükségszerűségét másfelől, jutottam el oda, hogy ezt a két, egymást nagymértékben kizáró feltételt továbbra is elfogadjam. Elfogadom a nyelv kihívását, és a magam részéről tovább folytatandónak tartom a nagy sakkjátszmát a kifejezés és a közeg, a tapasztalat és a tapasztalatban magában rejlő formai determinációk között. Úgy fogom fel a nyelv művészetének ezt a paradoxonát, mint létünk paradoxonának egy szögletét, vagy másképp: mintegy metaforáját annak a mindenre kiterjedő nagy paradoxonnak, ellentétnek, amely létünk (biológiai és bármi másfajta) feltételei, valamint azokat szüntelenül ostromló szándékai között található".
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
