DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2826 szerző 36663 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Schein Gábor
  Elhangolás
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: A hétfejű bárhány (revised)
Ötvös Németh Edit: nyanya
Lőnhárt Melinda: Infúzió
Kiss Anna Mária: Anna szerint a sznob
Tar Ferenc: És ha
Natalie Danaisz: cafka
Albert Zsolt: Olajos felhők
Valyon László: Kányafák sirassatok
Vajdics Anikó: A felhőnek fölötted
Mórotz Krisztina: énekelhetetlen blues
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 5 órája
Petz György 5 órája
Kiss Anna Mária 6 órája
Vajdics Anikó 7 órája
Vezsenyi Ildikó 19 órája
Bara Anna 19 órája
Pálóczi Antal 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Bak Rita 1 napja
Mórotz Krisztina 1 napja
Jónásné Göncz Zsuzsánna 1 napja
Frideczky Katalin 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Natalie Danaisz 2 napja
Magyar Éva 2 napja
Nagyító 2 napja
Duma György 3 napja
Kocsis Nóra 3 napja
Bártfai Attila Márk 3 napja
Bánfai Zsolt 3 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 2 órája
Qui? 2 órája
történések 3 órája
Sorrento 5 órája
efmintszerint (Sági Ferenc) 5 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 7 órája
Conquistadores 8 órája
leállósáv 10 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 14 órája
az utolsó alma 16 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 16 órája
Seholsincs 16 órája
nélküled 19 órája
Zúzmara 23 órája
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: hiányhányás
Legutóbbi olvasó: 2019-10-18 20:49 Összes olvasás: 19698

Korábbi hozzászólások:  
61. [tulajdonos]: elnézést:-)2011-07-17 10:01
61. kovacske t.: kísértetjárta órán [tulajdonos]: kovácske:-) 2011-07-15 13:22
csakugyan kissé elidőztem a gép előtt. meg aztán meleg is volt aludni. NNÁ nekem eddig kimaradt, és 2-3 részt most olvasva tőle érteni is vélem, hogy miért. (igaznak is tűnik a gondolatmenete, meg alaposnak is, mégis horgadozik bennem valami tiltakozás-féle, hogy ellenkezésnek, pláne ellenszenvnek ne nevezzem. mintha [nekem, a számomra emészthetőnél jobban] fürdene önnön gondolatában, örülve, hogy "lám ezt én gondolom, milyen érdekes hogy én gonolom ezt, hogy én, én, én ilyen, ilyeneket gondoló vagyok".) aztán persze lehet ez az első ismerkedés benyomása is, nyilván bennem a hiba. ezzel együtt érdekes olvasmány, csak (olykor, egy-egy pillanatra úgy érzem) fárasztó.

60. [tulajdonos]: kovácske:-)2011-07-14 09:06
hajnali ötkor!! hát, ha te normális vagy!? de azért kösz, és ha találsz te is valami használhatót, bárhol, kérhetlek, hogy ide?

Olvasói hozzászólások nélkül
59. kovácske t. jános: öröm2011-07-14 04:49
de jó hogy ez van, és hogy rátaláltam!

58. [tulajdonos]: költészetismeret 28 szonett2011-07-13 22:13
Kicsit ki kellett kapcsolódnom Nemes Nagy Ágnes gondolataiból (azon kaptam magam, hogy vitatkozni szeretnék vele, azt meg inkább nem). Keresgéltem másoknál is valamit, ami használható lehetne mindenki (na, jó, majdnem mindenki) számára. Célba vettem a szonettet, de a fél napom ráment, mire a konzerv ismereteken kívüli más is elém botlott. Ezeket szívesen ajánlom. Bevezetőként Csengery Kristóf:

A szonett. Vén, mint az országút, de ma is él, sőt virul. ' a líratörténet (egyik) nagy túlélője: idestova nyolcszáz esztendeje, hogy a palermói udvar költői kitalálták, éppen hét évszázada született Petrarca, aki híressé tette - s lám, a posztmodern irodalom szerepjátékokat és iróniát kedvelő, utalásokra éberen figyelő szalonjában nincs korszerűbb és elegánsabb, mint egy finoman megmunkált, fanyar szonett, s benne néhány gondosan elhelyezett, vájt füleknek szánt allúzió. Végy két négysoros strófát, illessz hozzá két háromsorost, és persze rímeljen a szerkezet - így hangzik a formai váz receptje a szakácskönyvek stílusában.
Elképesztő, hogy ebből a látszólag egyszerű sémából milyen hallatlanul sokféle változat alakult ki, a rímképletek variációs készletén túl a belső tagolódás jóvoltából is, hiszen a tizennégy soros vers nemcsak két kvartett (együtt: oktett) és két tercett (együtt: szextett) összege lehet, de három egymást követő kvartett sorozatát is lezárhatja egy új rímmel előrukkoló, összegző szerepű sorpár, a couplet. Shakespeare ez utóbbi formatípust alkalmazta a világirodalom 154 legismertebb szonettjében. (Idősebb kor- és honfitársa, Spenser nevéhez fűződik egy hasonló, ám egyszersmind feszesebb-rafináltabb formamodell: abab bcbc cdcd ee.) A szonett alighanem kezdettől a kihívás, az erőpróba műfaja volt. Költő lehet a sarki fűszeres is - de verset írni, azt nem mindenki tud! Márpedig aki tud, az rátarti arra, hogy bármikor készen álljon rögtönözni egy csinos szonettet - csupán ujjgyakorlat gyanánt. Erről szól Várady Szabolcs verses intelme (Szerkesztői üzenet), mely záró soraiban hideg zuhannyal józanítja ki a magabízó virtuózt. Ha sikerült a mutatvány, akkor elég, ha annyit mondasz: "Így ni!" és dobhatod is az egészet el. / De addig, barátom, gürcölni kell! Fáradságos munka? Talán inkább nehéz, de csábító játék, vagányságból vállalt tűznyelés, lezser gördeszkázás nyelvi és formai szakadékok szélén. Erre utal sok egyéb rafinéria mellett az egyetlen szonett soraiból tizennégy egymásba kapaszkodó másikat kibontó, de a titkos mintát csak legvégül, a tizenötödikben - a mesterszonettben - felmutató szonettkoszorú (József Attila: A Kozmosz éneke), az elejükön-végükön egyaránt rímelő sorokból álló vagy épp a sort alkotó szavak rendjét visszájára fordítva is értelmes szövegként olvasható szonettek egykori divatja. A szabálytalanság erény, ha költői szaltóként értelmezhető: Baudelaire egyszer rendhagyó módon a két kvartett közé ékeli a két tercettet (Intőszózat), máskor - szintén szokatlan ötletnek engedelmeskedve - "fejen álló szonettet" ír: a két tercettel kezdi s a két kvartettel zárja a formát (Messze innen). Az idegen nyelven írt szonett célja nem feltétlenül a puszta brillírozás: a portugál Fernando Pessoa angol szonettjei a költői én megsokszorozásának egyik lehetőségét képviselik. (Magyar nyelven a legteljesebb - 1001 verset felsorakoztató - szonettgyűjtemény Somlyó György válogatói munkájának köszönhetően vált közkinccsé 1991-ben, a Babitsra utaló Szonett, aranykulcs címmel.)
Ha a szonett formája után a szonett műfaját vesszük szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy tele van ellentmondással, szinte csak abból áll. Mindenekelőtt itt a sokat emlegetett kötött szerkezet, a maga imént vázolt nehézségeivel: szótagszám, ritmus, rímképlet. Közhellyel szólva szonettet írni annyi, mint "gúzsba kötve táncolni". Vagy mégsem? Aki már írt szonettet, tapasztalhatta, hogy a rímkényszer az alkotóerő lappangó tartalékait mozgósítja, nem sejtett asszociációs mezőkre nyitva ajtót. Ott aztán "gúzsba kötve" is lehet sétálni és virágokat szedni - olykor a tartalom virágait is, hála a forma szigorának. Hasonlóan áll a dolog a rövidséggel. A szonettben helyszűke van, ez amolyan költői garzonlakás - a kifejezetten epigrammatikus lélegzetű műfajokat (disztichon, haiku, négysoros, limerick) leszámítva ez a legrövidebb versfajta, melyben egy gondolat a képletsűrűségen túllépve is kifejthető. Mire egy Juhász Ferenc-versben egy mondat alanya amúgy tisztességesen megkapná a maga múlhatatlanul szükséges jelzőit, a szonett már véget is ért. Igen ám, de akkor mivel magyarázható, hogy egy Rilke- vagy Valéry-szonettben világok születnek és hanyatlanak a porba, s hogy Weöres Sándor negyven szonettet magában foglaló ciklusának (Átváltozások) egy-egy enigmatikus sora órákra elegendő töprengenivalót kínál? A forma szűkössége arra készteti a költőt, hogy befelé terjeszkedve kivételes töménységű megfogalmazásokkal éljen. Ezért aztán a legtöbb szonett minden látszólagos rövidsége ellenére valóságos birodalom. Barangolhatunk benne hegyen-völgyön át, olykor el is tévedünk.
Aki szonettet ír, nem kilóra méri a költeményt: számára a kevés több a soknál - gondolhatnánk joggal. Petri György is csak frivol tréfaként javasolta egyik versének címében, hogy Szonetlen gyártsuk a szonetteket. De akkor mit kezdjünk Tandori Dezső nevezetes bravúrjával a hetvenes évek második feléből: a Még így sem szonettjeivel, melyekből - a címek elé biggyesztett sorszámok tanúsága szerint - naponta olykor több mint tucatnyi (!) is íródott? A szonett - vélem hallani Tandori segítőkész súgását - életfunkció, lélegzetvétel is lehet. Nyilván hasonlóképp gondolja Bertók László, aki 1995-ben Három az ötödiken címmel tett közzé 243 egészen különleges - elhallgatásos-kihagyásos technikájú - szonettet".

57. [tulajdonos]: költészetismeret 272011-07-13 09:41

A vers mértana 3. (N.N.Á.)

„A hasonlat persze csak egyike elménk számtalan eljárásmódjának, amelyekkel a világot igyekszünk befogni. Vegyünk egy másikat, például a következtetést, abból is vegyük, mondjuk, Szent Anzelm következtetésláncát, Isten létének bizonyítását Isten fogalmából. Mindig is csodáltam ezt a híres gondolatmenetet, mindig is megdobogtatta a szívemet, olyan végtelenül jellemzőnek éreztem emberi mivoltunkra éppen egy egyházi nagyságnak azt a gesztusát, ahogyan pszichénknek egyik korántsem racionális területét és annak is kardinális pontját bámulatos elmeerővel igyekszik okkupálni, beszippantani a ráció birodalmába. Méghozzá a skolasztika előtt, az angol II. században. Hogy is mondja Anzelmus? „Hisszük rólad, Istenem, hogy oly valóság vagy, minél nagyobbat nem lehet gondolni. Vajon azért nem léteznék ily valóság (talis natura), mert mondá a balgatag az ő szívében: nincsen Isten? (13. Zs. I.) De minden bizonnyal maga a balgatag, mikor hallja, amit mondok: oly valóság, minél nagyobb nem gondolható, megérti, amit hall; és amit megért, az értelmében van, még ha nem is gondolja azt valósággal létezőnek (etiamsi non intelliget illud esse). Mert midőn a festő eltervezi, amit festeni akar, értelmében bírja azt, de nem gondolja valóban létezőnek, amit még nem festett meg. Amikor pedig már megfestette, akkor értelmében is bírja, és valóban létezőnek is gondolja, amit megalkotott. Meg lehet tehát győzni még a balgatagot is arról, hogy legalább az értelemben van valami, minél nagyobb nem gondolható… De minden bizonnyal az, aminél nagyobbat nem lehet gondolni, nem lehet pusztán az értelemben. Mert ha már az értelemben van, lehet róla azt is gondolni, hogy a valóságban is van, és ez már nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben van: ugyanaz, aminél nagyobb nem gondolható, az volna, aminél nagyobb is gondolható. De ez biztosan lehetetlen. Létezik tehát kétségkívül valami, aminél nagyobb nem gondolható, az értelemben is, a valóságban is.” (Az idézet dr. Kühár Flóris Canterbury Szent Anzelm istentana c. tanulmányából való; Pannonhalma, 1933.) A következtetés hídja, terminus mediusa az azonosság elve (az ellentmondás elve); az elgondolható legnagyobb való nem volna önmagával azonos, ha nem léteznék, és ha nem létezőnek volna gondolható. Mint Anzelmus kitűnő, egyházi ismertetője megjegyzi, a filozófia novíciusai is szofizmának ismerik régóta ezt az okoskodást, de azért – fűzöm hozzá – szarvashiba volna ezen a hibás darabon is észre nem venni a nagy stílus jegyeit. Sőt lehetségesnek tartom, hogy engem éppen a hiba nyűgöz le ebben a gondolatmenetben, az a naiv monumentalitás, az a ráció iránti hallatlan, éppen akkor újra-hajnalodó bizalom, az a nagyszabású össze-nem-illés eszköz és tárgy között. Ahogyan a gondolkodó ráereszti remek elméjét egy végképp nem arra való tárgyra, ahogy gőzekével szabdalja a forgószelet. Ez a II. századi, zseniális gőzeke nagyon is emlékeztet engem a hasonlatra és egyéb költői eszközeinkre, szabatos, precíz mozdulataikra a nem-logikum területén. Megerősít engem abban, hogy akármilyen fenntartásokkal bár, nyugodtan soroljam a hasonlatot is elménk modalitásai közé. Hasonlat és analógia éppúgy, mint következtetés, szillogizmus, megfigyelés, kísérlet, szabályalkotás, analízis vagy szintézis és a többi: mind-mind eszközeink a lét lefülelésében, emberi kíváncsiságunk detektívregényében. Olyan formális eszközök, amelyek által tartalmakat szerzünk. Ha tehát a „forma” szót kitágítjuk az érzékelhető formától az elvont forma felé, gondolkodásunk eleve adott módjai, sínpályái felé, akkor megint hozzá tudunk ragasztani valamit a művészi forma értelmezéséhez. Ha eddig az élettelen és az élő természet mértanával érveltünk, kristályokkal és virágpártákkal, valamint akácfákkal, a művészet formai szükségszerűségei mellett, akkor most már a logikum területéről átemelt (mert ott a legjobban kipreparált) modalitásokkal is érvelhetünk. Természetesen ezek egész gondolkozásunkra jellemzők, a művészetben is éppúgy jelenlévők, mint akármi másban, bár – ha jobban meggondolom – a szóbeli művészetnek sajátos köze van hozzájuk. Hiszen az irodalom anyaga a nyelv, a nyelv pedig éppen gondolkodásunk közvetlen vetülete. Nem mintha osztanám azt a 20. századiassá átformált tételt, hogy nem is gondolhatunk mást, mint amit nyelvünk sínpályái elénk szabnak, de azért nem árt a gondolati formák, a nyelvtani ítéletek mélységes meghatározó erejét eszünkben tartanunk. A „nyelv jelentésétől” többé-kevésbé elszakadni kívánók iskolái már nem a tartalmi képtelenséget célozzák meg, hanem a nyelvi formulákban rejlő gondolati determinációt támadják. Nem az „értelmet”, a tartalmat, a képet bontják, hanem a mondatot, a nyelvtant, a nyelvi viszonylatok rendszerét, mintegy felszaggatva a nyelvben való gondolkodás kényszerítő sínpályáit. Nagyon is érthető tendencia ez, törvényes örököse annyi meg annyi irodalmi szabadságharcnak, a „kifejezhető” és a „kifejezendő” mindenkori távolságának egyik, századunkban ajánlott gyógymódja. Nem mintha híve volnék ennek a gyógymódnak, határozottan állíthatom, hogy az emberi nyelvet nem kívánom megszüntetni. Nem kívánom megszüntetni az irodalomban sem. Minden tűrhetetlen merevségével együtt, a kifejezés folyamatának minden keservét, abszurdumát beleszámítva, a nyelvet adottságnak tekintem, mint kőfaragó a követ. Ha irodalmat akarunk csinálni, művészetet akarunk facsarni abból a művészetellenes, másra-való közegből, ami a nyelv, akkor kénytelenek vagyunk figyelembe venni a nyelv tulajdonságait. Sakkozni nem muszáj. De ha sakkozunk, nem dönthetünk úgy egy vad pillanatban, hogy a lóval vezér módjára ütünk. Az más játék. Bár ami azt illeti, ez a sakkhasonlat sántít. Sakkot vagy játszunk, vagy nem, de nyelvet muszáj játszanunk. És tulajdonképpen itt a dolog gyökere: a 20. századi formabontás csakugyan a forma ellen lázad, de korántsem a szó szűkös „versforma” értelmében, hanem a nyelvi formula ellen, vagyis még tovább, gondolkodásunk formái ellen. Ki akar bújni a nyelv kényszere alól, és erre korántsem csakis renitens hajlamai, hanem a tények kényszerítik, az észrevevés, a tudatosulás szélesebb mezői, amelyek az adott nyelvi eszközökkel megközelíthetetlenek. Olyan módon – hogy egyik kedvenc analógiámmal éljek –, ahogyan az atom egyre alaposabb megismerése rákényszerítette a tudósokat, hogy eddig sose képzelt, egymást kizáró atommodellekkel dolgozzanak. A gondolat formai determinációja, melynek a nyelv az egyik vetülete, idegesíti az írót igazán, a kauzalitás és teleológia, az analízis és szintézis, nemcsak a verstan, hanem a nyelvtan, az alany és az állítmány, mert égetően érzi: hogyan hamisítják meg mindezek belső tapasztalatait. Az író úgy akar gondolkodni, ahogy gondolkodni nem lehet. (Mármint adott, emberi elménkkel.) Miközben senki sem profitál többet a forma fogalmából és létéből, mint ő, lévén az érzékletes (nyelvi-érzékletes) és bizonyos fokig a gondolati formáknak is specialistája. Ezt a kettőt összeadva, a nyelv kényszerét és hamisításait egyfelől, a bármiféle közeg (nyelv, kő, hang, filmszalag, elektromos jelek) és a bármiféle formaadás szükségszerűségét másfelől, jutottam el oda, hogy ezt a két, egymást nagymértékben kizáró feltételt továbbra is elfogadjam. Elfogadom a nyelv kihívását, és a magam részéről tovább folytatandónak tartom a nagy sakkjátszmát a kifejezés és a közeg, a tapasztalat és a tapasztalatban magában rejlő formai determinációk között. Úgy fogom fel a nyelv művészetének ezt a paradoxonát, mint létünk paradoxonának egy szögletét, vagy másképp: mintegy metaforáját annak a mindenre kiterjedő nagy paradoxonnak, ellentétnek, amely létünk (biológiai és bármi másfajta) feltételei, valamint azokat szüntelenül ostromló szándékai között található".

56. [tulajdonos]: költészetismeret 262011-07-12 19:39

A vers mértana 2. (N.N.Á.)

„Lépjünk most át egy belsőbb körbe. A minőség és csakis a minőség oldaláról tekintve: mi a szerepe az úgynevezett tartalomnak a versben? Hogy nem menti meg a rossz verset – mindenki tudja. És viszont: mindenki ismeri nagy versek vékonypénzű banalitásait, amelyek nagyságuknak mit sem ártanak. Ezeket az alaptapasztalatokat és sok minden mást megfontolva mégis vonakodunk levonni az egyszerű, de nyilvánvaló következtetést, hogy a vers minősége megformáltságától függ, hiszen ez a művészet jegye, a bármifajta kiemeltség, rendezettség, szemben a jelenségek rendezetlenségével. A rendezettség pedig – ugyancsak nyilvánvalóan – érzékletes természetű, érzékeinkkel felfogható arány, szín, ritmus, szerkezet, dallam, hangzás, illetve az irodalom esetében másodlagos érzékletesség is, kép, asszociáció, ábrázolás. A tényhatás, rendezettségtől függetlenül, mindig erősebb a művészi hatásnál, hiszen más tartományba, a léttapasztalatok tartományába tartozik; a művészi hatás optimuma viszont az érzékletes rendezettség optimuma. (Természetesen optimumot mondtam, és nem maximumot; ez az optimum lehet akár szélsőséges látszatrendezetlenség is, műtől, időponttól, irányzattól függőleg.) A művészet bizonyos formai hatások érvényesítése az adott anyagban, olyan hatásoké, amelyek megvannak vagy meglehetnek az életanyagban is, kiélesítésük viszont a művészetre vár. A lappangó rendezettség előhívása, az élet végtelen komplexitásában éppen bizonyosfajta érzékletes, ábrázolható rendező elvek megragadása: ez a művészet gesztusa. Nézzünk rá például egy akácfára. Az akácfáról sok mindent el lehet mondani. Emlékezhetünk egy ősakácra, amely ott áll Párizsban, az Irgalmas Szent Julián terén, magját állítólag 300 éve hozták Amerikából, meg is van pántolva, sebei cementezve: egy bűntelen Julián pátriárka a megtért Julián templomának gótikus pillérei mellett. Elmondhatjuk az akácról, hogy pompás, aranysárga lombfeje világítja be a hosszú alföldi őszöket és jó szagú fája a teleket; elmondhatjuk, hogy fontos szerszám-, tüzelő- és mézelőfa, hogy bútorfának rossz, hogy aljnövényzete gyér, hogy virága pillangós, levelei szórtak, pálhásak és a levélnyélre tengelyszimmetrikusak. Ha az „akác” nevű kis univerzumból valaki éppen a törzs hengerét, a lombozat laza és a levél szigorú tengelyszimmetriáját veszi észre, az föltehetőleg kubista. De ha valaki az akác univerzumát vagy annak egy részét nem képes valamely művészi rend részévé tenni, az ne kísérletezzen az akác ábrázolásával. Hiszen maga az akác közli velünk – millió más mellett – az élőlények geometriáját, például az akáclevél jellemző, törvényszerű formáját. Úgy gondolom, az élettelen és az élő természet mértana, a kristályok és a virágpárták, a hópelyhek és az emberi testek tudományosan leírható, alaki törvényei szoros kapcsolatban vannak pszichológiai, továbblépve: esztétikai adottságainkkal. Az alak döntő faktor a jelenségre nézve; a jelenségre – és hozzáteszem –, az észrevevésre nézve, mint azt pszichológiai iskolák bőven kimutatták. Azt hiszem, ezért kell a művészetnek érzékletesnek lennie. Mert emberi esztétikánk bele van nőve a testünkbe, ahogy testünk bele van nőve a geometrikusan is jellemzett (ezért bizonyos fokig matematizálható) élővilágba. És ezért olyan nehéz az irodalom helyzete. Mindig is nehéz volt. Furcsa, idétlen helyzete volt az irodalomnak a többi művészet között. A psziché, amely csak jelekkel szimbolizálható, megteremtette önkifejezésére a nyelvet s ebből a nyelv művészetét, az irodalmat. Ám a művészet igazi hatóanyaga az érzékletes. Az irodalom tehát láthatatlanból teremt láthatót, a nyelv elvont közegén át foghatót – a pszichében is egész bizonyosan jelenlévő „geometria” törvényei szerint. S hogy mennyire jelen vannak a pszichében a tényleges vagy az átvitt értelmű geometria törvényei, arra bizonyság a jó mű, amelynek valamiféle rendezettsége hatásának alapfeltétele. A vers legigazibb „mondanivalója” egy alak, egy arány, egy ritmus, szerkezet, szín, hangnem vagy akár egy kép, ez az átvitt értelmű látvány, bármifajta ábrázolat, amely valami módon megfelel lelki geometriánk egy szögletének, az anyagból kinőtt lelki alakunknak, amint éppen visszaalakul testszerűvé, érzékelhető művé, formává. Lelki akácleveleket kell közölnünk a versben, biológiailag determinált, belsővé lett formákat kivetítenünk, amelyek hatnak ránk, válaszokat váltanak ki belőlünk, felismeréseket, ráismeréseket, emóciókat. A művészet a világ felfogásának egyik vetülete és talán-talán geometriai vetülete leginkább. Nem tetszik a „geometria” szó? Túl merev, túl lehatárolt? Nem is tudom. Ha például azokra a régi, szabályos hangfigurákra gondolok, a Chladni-féle kísérletben, amelyek üvegtálkákon alakulnak ki homokból, hegedűhang rezgésére válaszolva, mint homokból rajzolt hópelyhek, mint térbe áttett, szimmetrikus hangmonogramok – akkor nem is tartom olyan merevnek a mértan fogalmát. De mindegy. Ha nem tetszik a geometria, ám nevezzük harmóniának azt, amiről szó van (amelynek a diszharmónia csak egyik esete), lelkünk szerkezeti-formális összetevőjének. A művészet pszichénk élettanilag meghatározott formáinak érzékletes vetülete. (Így jobb?) Persze nemcsak az. De enélkül – úgy gondolom – nincs művészet. Örömmel írtam le a régi hangfigurákra (Klangfigur), a Chladni-féle kísérletre vonatkozó hasonlatot. Úgy gondoltam, nem is csak hasonlat ez, inkább hivatkozás egy nehezen megfejthető, de vitathatatlan tényre, és áldottam magamban a 18. századi Chladni emlékezetét. Áldottam egészen addig, amíg kezembe nem került a következő Arany János-idézet: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Aztán a tudatomig jutott a következő Babits-részlet, amit Juhász Gyuláról ír: „(Benne) a sok benyomás, mint finom szemcsék a Chladni lemezén, mint nyugodt tó néma karikái, ritmikus ringássá elegyül.” Úgy látszik tehát, hogy loptam én ezt a Chladni-hasonlatot, az öntudatlan eltolvajlás jellegzetes mozdulatával, sőt talán már Babits is lopta, Aranytól. Mélyebben vizsgálva azonban lelkiismeretemet, hajlamos vagyok föltételezni, hogy mégsem így áll a dolog. Inkább úgy, hogy hasonló dolgok körül kereskedve, a művészi „szabályosság” törvényeit latolva, bizonyos hasonlatok szükségszerűen ugranak be az ember tudatába. Első bosszankodásom eloszlásával úgy gondolom, hogy Arany és Babits példája nem gyengíti, hanem erősíti Chladni-féle hivatkozásomat és főképp azt a gondolatmenetet, ami a hivatkozás mögött húzódik. Mintha mindketten váratlanul kézen fogtak volna egy csúszós, meredek ösvényen való kapaszkodásomban.”

55. [tulajdonos]: költészetismeret2011-07-12 10:21
25
A vers mértana 1. (Nemes Nagy Ágnes)

„Valahányszor nekivágtam egy-egy költői szöveg elemzésének, mindig újra meg kellett tapasztalnom a versélmény fogalmi nyelvre való fordításának nem szűnő keserveit. A minőség mérhetősége vagy jellemezhetősége: ez izgatja a szövegelemzőt, és ez az, amibe beletörik a bicskája. Nemcsak mérőeszközeinek szűkössége hátráltatja, nemcsak például az úgynevezett tartalom és az úgynevezett forma fogalmának homálya (bármit értsen is rajtuk), hanem mindjárt e kettőnek aránya a vershatásban, ami előtt semmiképpen sem hunyhatja be a szemét. Különösen bizonyos szélső esetekben. Ki tudja, aki magyar, hogy a Nemzeti dal „jó vers”-e? (Majdnem tisztán tartalom.) Ki tudja, hogy Weöres Panyigai ü-je „jó vers”-e? (Majdnem tisztán forma.) Szebben úgy is mondhatnám, hogy az egyik hatása majdnem tisztán szemantikai síkon mozog, a másiké majdnem tisztán ritmikai-akusztikain. A „majdnem” persze fontos és megjegyzendő distinkció. De azért az ilyen esetek alkalmasak rá, hogy lemérjük rajtuk a költői hatóanyagról alkotott fogalmaink bizonytalanságát. Mert nem az a különös a versben, hogy pusztán tartalommal is hat, hogyne hatna, az élet is hat, egy tűzvész, egy utcai baleset szembetűnően hat az emberre, sőt annak elmesélése, riportja is hat, az az egyetlen szó is, hogy „Tűz!”, és elemien. Ezzel az élethatással, tényhatással konkurrálnia a versnek (legtöbbször) hiábavaló vállalkozás, a vers funkciójának félreértése, anyagának-közegének, a második jelzőrendszernek (pontosabban: a második jelzésrend második jelzésrendjének, a költőinek) ellenhasználata. Ezért szokták, ugyancsak megengedhetetlen lazasággal, „művészibb”-nek tartani a létérdekeinket nem érintő verset, érezve, hogy ott világosabban érvényesül a megformáltság hatása; legalábbis nem operál a vers művészeten kívüli, önmagukban is fontos tényekkel, mintegy illegális, unfair módon élve és visszaélve az amúgy is lényeges mondanivalóval. Sok az ilyen visszaélés. Sok, itt és ma. De az következik-e belőle, hogy az igazi vers tárgya nem fontos? Teljesen érthető, ha valamennyire is igényes művész irtózik az ingyen-hatástól, amelyet oly könnyű „jelentős” tartalommal elérnie. Ha viszont a költőt agyonidegesíti anyagának olcsósága, a rózsaillat vagy a harci induló (amelyek önmagukban oly lényegesek lehetnek), ha elutálkozik a tartalommal való hatáskeltés pakfong-diadalain, az éppolyan baj, mintha észre sem veszi a kétféle hatás, a tényhatás és a formáltság feszültségét. Ezt a második, naiv költői magatartást már nemigen engedheti meg magának századunkban – nemcsak művészi okokból. Észre kell vennie, milyen bőven jutalmazzák vagy szidalmazzák tartalmaiért és milyen szűken minőségéért. Ezért válik sokszor erkölcsi kérdéssé, a művészi erkölcs aszketikus alapjává az ingyen-hatás elutasítása. De jól van-e ez így? Ha az írónak mintegy szociográfiai helyzetén próbáljuk lemérni az irodalom kettős funkcióját, a nyelvi-tartalmit és az érzékletes-ábrázolót, elmondhatjuk, hogy a betű művésze könnyen járhat úgy, mint a gazdag lány, aki azt akarja, hogy önmagáért szeressék. Az író gazdag lány, szegény gazdag lány, akit sosem fognak csakis azért a két szép szeméért szeretni. Sosem csakis a színvonaláért, sosem csakis a minőségéért, ami, elismerem, dögletes gondolat. Hogy még véletlenül sem a legjobbért méltatják, amit létre bír hozni, amit tud, amire született, hanem szimplán és végzetszerűen azért, amit mond. Legalábbis elsősorban azért, tehát a mellékesért, az esendőért, a banálisért, a nem-banálisért vagy az erkölcsileg helyesért, a társadalmilag hasznosért, a közérdekűért, a meleg szívéért, az okos fejéért, mindazért, ami másnak is van, amit más is tud. Ha esetleg jó költő is méghozzá, az végül is nem baj. A költészet megítélése – nem utolsósorban elemző módszereink, a versről való fogalmaink tökéletlensége miatt – elsősorban tartalmi. De ha nem törődünk a megítéléssel, ha önmagában nézzük a dolgot, a nyelvből, az írás anyagából kiindulva (amely költői fokán is szavakból, vagyis értelemhordozókból áll): onnan nézve is nyilvánvaló, hogy a csak-tartalmi hatás művészietlen, a csak-formai anyagszerűtlen. Nem mintha ezek a csakok szerepelnének, egyáltalán jelen lehetnének abban, amit költészetnek nevezünk. Legfeljebb feléjük lejtő tendenciák, szélső esetek vannak. (Lásd: Talpra magyar és Panyigai ü.) Szélsőségek, amelyek ugyanakkor csábítóak is, a „mit bír el a vers?” kérdésének kipróbálására. Különösen a 20. században. (Ezért nem kell annyira szidni a tartalom és a forma ősi kategóriáit. Intuitív és hozzávetőleges kifejezői ezek az irodalom kettős alapjának, kettős eredetének. Ezért használom én is őket, egyszerűség okából, és nem a modern irodalomtudomány vagy a különféle irodalmi irányzatok árnyaltabb analóg szavait.)"

54. [tulajdonos]: költészetismeret 242011-07-11 15:33

folyt. a magyar jambus (2)

„Régi, mértékes jambusunknak a hangsúlyos felé tolódása azonban még mindig nem magyarázza meg vagy nem magyarázza eléggé a magyar jambus „legkönnyebb” forma mivoltát. Hogy az emelkedő lejtés eleve jelen van a magyar nyelv mondathangsúlyában, hogy mondatkezdetben (sorkezdetben) sűrű és mondatvégen (sorvégen) is létrehozható, s ahol nem hozható létre, ott is jól skandálható magyaros analógiák alapján – mindez nyelvi bázisa csupán főszerepének. Még mindig nem indokolja, miért választja a magyar költő, hacsak egy módja van rá, a jambust trocheus vagy magyaros ütem helyett. S itt lép be a nyelvi tényezők mellé egyenrangúként, ha ugyan nem túlnyomóként, a stílustényező. Mert a magyar jambus eluralkodásának, bámulatosan közhasznú szerepének kérdése kétágú: nyelvi és stíluskérdés egyaránt. A hangsúlyos-magyaros nyelvi alap – nem is olyan régi, harcokban kivívott – elismertetése lehetőség csupán a szerephez; a szerep szükségszerűsége stilisztikai, poétikai, sőt annál is sokkal messzebbre vezető tényeken sarkallik. Ha a jambust könnyűnek nevezzük, elsősorban a technikai megcsinálás könnyűségét értjük rajta, azt, hogy ritmikája gyakorlatilag minden magyar szót, fogalmat magába vehet. A mai jambus szövete laza. Ám ha csak ritmikai oldalról néznénk a dolgot, a magyaros-nyomatékos verselés éppúgy megfelelne a célnak; szövete éppoly laza, talán lazább, mint a jambusé, hiszen a magyar élőbeszédből szövődött. Alig van olyan magyar ember – magyar gyerek –, aki össze ne tudna hozni néhány ősi nyolcast vagy tizenkettest. Úgy gombolyodik elő az ütemes magyar vers a fejünkből, mint a gondolat maga. A hangsúlyos ritmus magyar nyelvterületen elemien adott – stílusa, hangneme viszont kötött, történelmileg kialakult, egy bizonyos (népies) stílusrétegben rögződött. A mai jambus ezzel szemben olyan szabadságot enged meg, amilyet egyetlen más kötött forma sem. Mind ritmusban, mind stílusban rendkívül rugalmas; minden stílusréteget magába vehet, még a magyaros hangulatát is. Ott van Füst Milán példája, a Vanitatum vanitas. Kölcsey versét át sem kell alakítani, úgy, ahogy van, úgy képviseli táncoló ritmus és elmélkedő tartalom kényelmetlen ellentétét:
Itt az írás, / forgassátok
Érett ésszel, / józanon
S benne felta- / lálhatjátok
Mit tanít bölcs / Salamon:

Mikép széles / e világon
Minden épül / hitványságon,
Nyár és harmat, / tél és hó,
Mind csak hiá- / bavaló!


Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy a magyaros forma – esetleg más változataiban – nem bír meg tűnődő vagy tragikus vagy modern tartalmat. Szó sincs róla. Példák garmadája, az egész magyar költészet nagy része bizonyítja, hogy igenis megbír. De ma stilizációnak, főleg archaizmusnak hat ilyen formában amolyan tartalmat közölni, amikor is forma és tartalom ellentéte vagy fortélyos, rafinált összefüggése, a stílusszándék, a hatás alkotórésze lesz. Remek költői hatások kútfejévé válhat ez is (például Ady kuruc versei, József Attila „népdalai” stb. stb.). De ha a természetességre, a prózaiságra, az úgy-mondom-ahogy-jön arcjátékára törekszünk – ami a modern vers egyik tendenciája –, akkor a magyaros nem használható. Akkor a legajánlatosabb a fellazult, mai jambus vagy a szabadvers. Különös ellentmondás: legtermészetesebb, mindnyájunk fülében ott ülő, élőbeszédünk lélegzetéből lett versformáink a 20. században stilizálttá váltak. Mint az ünnepi alkalmakra felöltött népviselet. A mindennapi, városi szürke zakó: az a jambus. Ha valaki netán azt hinné, hogy a magyar jambus életrevalóságának dicséretével hátrább kívánom tenni a magyaros formát, az téved. Sem a hangsúlyos-magyarost, sem az eredeti antikos-mértékest, sem semmilyen volt, levő vagy leendő formát, sem ilyen vagy amolyan keveredésüket karanténba zárni nem kívánom, a magyar verselés minden porcikájához tíz körömmel ragaszkodom. A magyar nyelv verstani gazdagsága olyan kincs, amelyet sutba dobni őrültség volna, s amely – ez fontos! – állandó megújulások lehetőségét rejti. Nem a verstani tudatlanságnak, bamba érzéketlenségnek kívánok piedesztált építeni a jambusról mondottakkal; elszomorító tünet, hogy mai napság sokan még ezt a laza formát sem tudják összehozni, nem tudják, hogy eszik-e vagy isszák a jambust. Mindezekkel ellentétben egy verstani nyereséget szeretnék itt mérlegelni, a jambus teljes meghonosodását. Természetes beszédünk fél-szabadverse lett a jambikus sor, amelyben a sorvég tisztaságának követelménye is csak statisztikai jellegű. Ez a többségében tiszta sorvég adja meg a kötöttség illúzióját, mintegy utalással az eredeti formára, a sor beszédszerű bontottságában bizonyos ritmusrendet teremt. A sorvégi jambus ritmusminimum a verssorban, mai versérzékünknek elegendő, annál is inkább, mert a forma szürke zakója alatt ott lélegzik minden lehetséges versformánk, az antikos-mértékes is, a szabadvers is, de legfőképpen a magyar hangsúly”.

53. [tulajdonos]: költészetismeret 232011-07-11 09:32

Nemes Nagy Ágnes a magyar jambusról (1).

„Mindenki tudja, aki verset ír, fordít, olvas, hogy a legkönnyebben megformálható (kötött) forma nálunk ma a jambus. Fű-fa-virág belekerülhet a sorba, nemcsak spondeus, pirrichius, hanem trocheus is, felvehet a sor daktilikus, anapesztikus, magyaros-hangsúlyos lejtést; már verstanos tudósaink is szépen kimutatják ezen a magyar jambuson a beszédhangsúly hatását, táblázatokba foglalva össze lehetőségeit a legtisztább, a legzeneibb jambustól, mely metrumnak, magyar hangsúlynak egyaránt eleget tesz, a legkevésbé tisztáig, amely a megtiport metrumot hangsúllyal egyensúlyozza. És nemcsak egyes verslábakat, hanem igen helyesen, teljes sorokat, verseket vesznek szemügyre, a sor, a vers egészéből, lejtésirányából vonva le a következtetéseket a részekre. Olyasféle folyamat játszódott le a magyar jambusban – bár ez csak analógia és egyáltalán nem azonosság –, amilyen az indoeurópai nyelvek metrikus verseiben, ahol a hangsúly vette át a szótaghosszúság szerepét. Senki sem firtatja ma már a jambus „származás”-át, nem dörögnek filippikákat idegensége ellen. A jambus végleg a mienk. Nem mintha a bármifajta formai idegenség ellene mondana a költői hasznosságnak. Hányszor, de hányszor kell egy költészetbe valami más, valami új, valami eddig idegen; de hát kár is erre szót vesztegetni. Költészetünk hatalmas verselési kincstárát nem kis részben köszönhetjük zsákmányoló kedvünknek, honosítási rugalmasságunknak. Világos ma már, hogy a jambus lehetősége mélyen benne gyökerezik a magyar nyelvben. Mondathangsúlyunk eleve lehetővé teszi a jambikus, az emelkedő lejtést, a szavakat kiválogatva, kipucolva pedig létrehozza a hangsúlyos-mértékes jambust. Mondathangsúlyról beszélek természetesen, és nem szóhangsúlyról. Hangsúlytalan, vagyis emelkedő jellegű mondatkezdet (névelő, kötőszó, értelmétől függőleg névmás, határozószó stb. indítású szólam) nagyjából ugyanannyi van nyelvünkben, mint hangsúlyos mondatkezdet, bár statisztikát tudtommal még nem készítettek róla. Csak úgy ránézésre vagy fülre mondom, hogy ugyanannyi van, mindennapi tapasztalatból. Vegyünk kapásból egy újságcikket. Sorra kiidézem mondatindításait. Két év múlva… (hangsúlyos kezdet). A katasztrófa hírére… (hangsúlytalan, névelős kezdet). A korabeli… (hangsúlytalan). Sorra épültek fel… (hangsúlyos). Ha az akkori… (hangsúlytalan). Azon, hogy mennyire… (hangsúlyos). A kilencven… (hangsúlytalan). Kék, sárga, zöld, barna… (hangsúlyos). És így tovább. Nyolc mondatkezdetből négy hangsúlyos, négy hangsúlytalan. A szimmetria túl pontos; ha ide-oda billegne a mérleg nyelve, több szöveget vizsgálva, valószínűbb volna az eredmény, és az sem változtatna a lényegen. De hát éppen ez a cikk akadt a kezembe. A nyugodt, mindennapi vagy értekező próza mondatszerkesztése, az egyenes szórend hatása természetesen nem érvényes a versre. Az emocionális indíttatás más ritmusra jár. A népdalban és bármifajta hangsúlyos-magyaros versben megnő a nyomatékos sorkezdetek (mondatkezdetek, szólamkezdetek) aránya. Megint csak kapásból egy népdal:
’Kicsi madár,
’jaj be fenn szállsz,
’miért van, hogy
alább ’nem jársz?


Mégsem tűnik el ezekből a verstípusokból sem a hangsúlytalan sorkezdet, mert a nyelvben eleve adott nyomaték nélküli szólamkezdetek (névelő!) kiiktatása nagyon is mesterkéltté tenné a verset. Bármekkora szabadságot enged is meg, hál’istennek, a magyar szórend, nyomatéktalan mondatkezdeteinket teljesen lenyelni nem lehet. Meg aztán – ahogy Arany mondja – kellemetlenül monoton volna az állandó hangsúly állandó helyen. De azért a népi vers megteszi a magáét; szereti fogához verni a névelőt: „Kondorosi csárda mellett…” (voltaképpen: „A kondorosi csárda mellett”), vagy dallammal megtámogatni a hiányzó hangsúlyt és így tovább. Legfőképpen azonban a szórenddel operálva ér el nyomatékot a szükséges helyeken. A magyar jambus természetes adottságai közül mindeddig a mondatkezdettel (szólamkezdettel), vagyis az imaginárius sorkezdettel foglalkoztam. De mi van a mondat végén? Hiszen a mondatvég (sorvég) még a kezdetnél is fontosabb; minden versformában a sorvég a döntő, lévén itt az ómega lényegesebb az alfánál. Itt bizony már nem olyan egyszerű a helyzet. A sorvégeken előugrik a magyar nyelv egyik alapvető tulajdonsága: az ereszkedő szóhangsúly. Ennélfogva lett a magyaros-hangsúlyos (nyomatékos) verselés olyan, amilyen, vagyis túlnyomólag kezdő hangsúlyos, ereszkedő jellegű. Mondathangsúlyunk bővelkedik az emelkedő „versláb”-ban, szóhangsúlyunkban ilyen nincs. Van ugyan itt is, a sorvégen is mód a nyomatékkal képzett jambusra: „a láb” (hímrím, szökő); „ha látom” (nőrím, lejtő) – de persze ez is mondatrészek viszonyából származó. Ha viszont hosszabb szó van a sorvégen, nem egy vagy két szótagú – ami finnugor nyelvünkben gyakori –, akkor a hangsúllyal képzett jambus nem funkcionál többé. Marad a mértékes jambus: azóta, Szegednek, kiszélesített, az átmenet, kilencvenöt, feledtetett (ugyanabból az újságcikkből idézve a szavakat). Ez sem szokatlan a magyar fülnek, dehogyis szokatlan. Magyaros-nyomatékos versben is hányszor előfordul, hogy a szó közepét kell hangsúlyoznunk a ritmus kedvéért. Az alappélda rá: „’Nagy a legény, / ’de nagyobb / ’Boldogtalan- / ’sága”. Vagy nézzük ezt a hangsúlyos-magyaros (trochaikus) tízest:
’Nyári napnak / ’alkonyúla- / ’tánál…

Ugyan mi különbözteti meg az itt következő öt és feles jambustól? (Amelyet most magyaros ütemekre bontok.)
[Az] ’óra lüktet / ’lassú perce- / ’géssel…


Vagy ettől:

[Ha] ’dús kalásszal / ’jő a sárgu- / ’ló nyár…


Nem több különbözteti meg, mint a hangsúlytalan sorkezdet, amelyet zárójelbe tettem, s amely a jambikus lejtést sugallja, és megkülönböztethetné – bár példánkban éppen nem teszi, lévén a Petőfi-sor is rövid szótagú megfelelő helyen – a kötelezően tiszta végjambus. Egyetlen kis példája ez a mérték és hangsúly egybejátszásának a számtalan közül, pusztán csak azért hoztam fel, hogy a szóközép hangsúlyának olykor még mindig vitatott természetességét; gyakoriságát szemléltessem a magyar verselésben. A ritmusösztön, a belső „ritmusterv”, amelyet végső soron biológiai tényezők szabályoznak, megelőzi a szavakban való megtestesülést; kialakult versrendszerekben a ritmus vezérli a szót, és nem megfordítva, s ha neki úgy felel meg, könyörtelenül ketté is vágja. Sőt – hozzáfűzhetjük – nemcsak kialakult versrendszerekben vezérli, hanem bármiben, szabadversben, prózában is bizonyos határok között, lévén a biológiai ritmus, ez esetben főleg a lélegzetvétel, kényszerű alapja, lehetősége és korlátja a szóritmusnak. De hát ez messze vezet”.

52. [tulajdonos]: költészetismeret 222011-07-10 10:20
Haiku - a pillanat költészete

" A régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként művelték, de idővel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlődött, akárcsak az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia. "Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle. A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést. Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt amit ők is kutattak!" (Macuo Basó - a haiku nagymestere) A haiku több mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak. A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást. Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget, tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként művelt versírás előfeltétele nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku művelője') akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez. Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára. A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:
Meghajoltatok
az első hó súlyára,
nárciszlevelek.
Ez a belső folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket: "Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester." De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek:
Fenséges a csend!
Sziklákat átitató
tücsökcirpelés.
A haiku költői erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt. Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban méltónak kell lennie a haiku műfajához. Másrészt pedig arra kell törekednie, hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki. A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama ('éppen ilyen') elve: a tárgy megragadása, pontosabban "felmutatása" a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül:
Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.
A következő elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. Ha pl. a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az 'üresen hagyott tér' elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének:
Itt van hát az ősz…
Nem jut már egy tányérnyi
rizskására sem.
Éppen terjedelembeli korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet. Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, ill. lelkiállapot, amellyel a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét. A szabi-típusú haikuk a dolgok magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemző példája ennek a típusnak Basó verse:
Varjú vert tanyát
elkorhadt, aszott ágon
őszi éjszakán.
A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt, például egy fatörzs függőlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot:
Fehér krizantém.
Bimbódhoz a legkisebb
porszem sem érhet.
Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról:
Kámforfa-harmat
könnycseppenként hullik a
bíborszegfűkre.
A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét:
Lehullott szirom
repül vissza az ágra?
Csak egy lepke volt.
Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott: "Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!"


Benits Péter fent idézett tanulmánya az Új Akropolisz Kulturális Egyesület Szélbe kitett lámpás c. haikukötetének utószavaként látott napvilágot. Ebből, az egyesület haikuköltő-versenyeinek anyagából készült kötetből válogattunk össze néhány költeményt. Külön csokorba gyűjtöttük az azonos témában született alkotásokat (a költőviadal résztvevői ugyanis mindig adott fénykép ihletésében vetik papírra műveiket), hogy még inkább elgyönyörködhessünk és gondolkozhassunk feldolgozások, és ihletőjük, a világ sokszínű csodáján.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-10-18 09:42 lista
2019-10-07 16:11 paricska
2019-09-23 22:23 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-10-18 23:36   Napló: Qui?
2019-10-18 23:22   Napló: Qui?
2019-10-18 23:08   Napló: Qui?
2019-10-18 22:14   Napló: történések
2019-10-18 21:06   Napló: történések
2019-10-18 20:42   Napló: Sorrento
2019-10-18 20:34   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-10-18 20:26   új fórumbejegyzés: Petz György
2019-10-18 20:11   Napló: efmintszerint (Sági Ferenc)
2019-10-18 20:01   Napló: Qui?