NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2025-07-13 11:32 Összes olvasás: 22603| 56. | [tulajdonos]: költészetismeret 26 | 2011-07-12 19:39 |
A vers mértana 2. (N.N.Á.)
„Lépjünk most át egy belsőbb körbe. A minőség és csakis a minőség oldaláról tekintve: mi a szerepe az úgynevezett tartalomnak a versben? Hogy nem menti meg a rossz verset – mindenki tudja. És viszont: mindenki ismeri nagy versek vékonypénzű banalitásait, amelyek nagyságuknak mit sem ártanak. Ezeket az alaptapasztalatokat és sok minden mást megfontolva mégis vonakodunk levonni az egyszerű, de nyilvánvaló következtetést, hogy a vers minősége megformáltságától függ, hiszen ez a művészet jegye, a bármifajta kiemeltség, rendezettség, szemben a jelenségek rendezetlenségével. A rendezettség pedig – ugyancsak nyilvánvalóan – érzékletes természetű, érzékeinkkel felfogható arány, szín, ritmus, szerkezet, dallam, hangzás, illetve az irodalom esetében másodlagos érzékletesség is, kép, asszociáció, ábrázolás. A tényhatás, rendezettségtől függetlenül, mindig erősebb a művészi hatásnál, hiszen más tartományba, a léttapasztalatok tartományába tartozik; a művészi hatás optimuma viszont az érzékletes rendezettség optimuma. (Természetesen optimumot mondtam, és nem maximumot; ez az optimum lehet akár szélsőséges látszatrendezetlenség is, műtől, időponttól, irányzattól függőleg.) A művészet bizonyos formai hatások érvényesítése az adott anyagban, olyan hatásoké, amelyek megvannak vagy meglehetnek az életanyagban is, kiélesítésük viszont a művészetre vár. A lappangó rendezettség előhívása, az élet végtelen komplexitásában éppen bizonyosfajta érzékletes, ábrázolható rendező elvek megragadása: ez a művészet gesztusa. Nézzünk rá például egy akácfára. Az akácfáról sok mindent el lehet mondani. Emlékezhetünk egy ősakácra, amely ott áll Párizsban, az Irgalmas Szent Julián terén, magját állítólag 300 éve hozták Amerikából, meg is van pántolva, sebei cementezve: egy bűntelen Julián pátriárka a megtért Julián templomának gótikus pillérei mellett. Elmondhatjuk az akácról, hogy pompás, aranysárga lombfeje világítja be a hosszú alföldi őszöket és jó szagú fája a teleket; elmondhatjuk, hogy fontos szerszám-, tüzelő- és mézelőfa, hogy bútorfának rossz, hogy aljnövényzete gyér, hogy virága pillangós, levelei szórtak, pálhásak és a levélnyélre tengelyszimmetrikusak. Ha az „akác” nevű kis univerzumból valaki éppen a törzs hengerét, a lombozat laza és a levél szigorú tengelyszimmetriáját veszi észre, az föltehetőleg kubista. De ha valaki az akác univerzumát vagy annak egy részét nem képes valamely művészi rend részévé tenni, az ne kísérletezzen az akác ábrázolásával. Hiszen maga az akác közli velünk – millió más mellett – az élőlények geometriáját, például az akáclevél jellemző, törvényszerű formáját. Úgy gondolom, az élettelen és az élő természet mértana, a kristályok és a virágpárták, a hópelyhek és az emberi testek tudományosan leírható, alaki törvényei szoros kapcsolatban vannak pszichológiai, továbblépve: esztétikai adottságainkkal. Az alak döntő faktor a jelenségre nézve; a jelenségre – és hozzáteszem –, az észrevevésre nézve, mint azt pszichológiai iskolák bőven kimutatták. Azt hiszem, ezért kell a művészetnek érzékletesnek lennie. Mert emberi esztétikánk bele van nőve a testünkbe, ahogy testünk bele van nőve a geometrikusan is jellemzett (ezért bizonyos fokig matematizálható) élővilágba. És ezért olyan nehéz az irodalom helyzete. Mindig is nehéz volt. Furcsa, idétlen helyzete volt az irodalomnak a többi művészet között. A psziché, amely csak jelekkel szimbolizálható, megteremtette önkifejezésére a nyelvet s ebből a nyelv művészetét, az irodalmat. Ám a művészet igazi hatóanyaga az érzékletes. Az irodalom tehát láthatatlanból teremt láthatót, a nyelv elvont közegén át foghatót – a pszichében is egész bizonyosan jelenlévő „geometria” törvényei szerint. S hogy mennyire jelen vannak a pszichében a tényleges vagy az átvitt értelmű geometria törvényei, arra bizonyság a jó mű, amelynek valamiféle rendezettsége hatásának alapfeltétele. A vers legigazibb „mondanivalója” egy alak, egy arány, egy ritmus, szerkezet, szín, hangnem vagy akár egy kép, ez az átvitt értelmű látvány, bármifajta ábrázolat, amely valami módon megfelel lelki geometriánk egy szögletének, az anyagból kinőtt lelki alakunknak, amint éppen visszaalakul testszerűvé, érzékelhető művé, formává. Lelki akácleveleket kell közölnünk a versben, biológiailag determinált, belsővé lett formákat kivetítenünk, amelyek hatnak ránk, válaszokat váltanak ki belőlünk, felismeréseket, ráismeréseket, emóciókat. A művészet a világ felfogásának egyik vetülete és talán-talán geometriai vetülete leginkább. Nem tetszik a „geometria” szó? Túl merev, túl lehatárolt? Nem is tudom. Ha például azokra a régi, szabályos hangfigurákra gondolok, a Chladni-féle kísérletben, amelyek üvegtálkákon alakulnak ki homokból, hegedűhang rezgésére válaszolva, mint homokból rajzolt hópelyhek, mint térbe áttett, szimmetrikus hangmonogramok – akkor nem is tartom olyan merevnek a mértan fogalmát. De mindegy. Ha nem tetszik a geometria, ám nevezzük harmóniának azt, amiről szó van (amelynek a diszharmónia csak egyik esete), lelkünk szerkezeti-formális összetevőjének. A művészet pszichénk élettanilag meghatározott formáinak érzékletes vetülete. (Így jobb?) Persze nemcsak az. De enélkül – úgy gondolom – nincs művészet. Örömmel írtam le a régi hangfigurákra (Klangfigur), a Chladni-féle kísérletre vonatkozó hasonlatot. Úgy gondoltam, nem is csak hasonlat ez, inkább hivatkozás egy nehezen megfejthető, de vitathatatlan tényre, és áldottam magamban a 18. századi Chladni emlékezetét. Áldottam egészen addig, amíg kezembe nem került a következő Arany János-idézet: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Aztán a tudatomig jutott a következő Babits-részlet, amit Juhász Gyuláról ír: „(Benne) a sok benyomás, mint finom szemcsék a Chladni lemezén, mint nyugodt tó néma karikái, ritmikus ringássá elegyül.” Úgy látszik tehát, hogy loptam én ezt a Chladni-hasonlatot, az öntudatlan eltolvajlás jellegzetes mozdulatával, sőt talán már Babits is lopta, Aranytól. Mélyebben vizsgálva azonban lelkiismeretemet, hajlamos vagyok föltételezni, hogy mégsem így áll a dolog. Inkább úgy, hogy hasonló dolgok körül kereskedve, a művészi „szabályosság” törvényeit latolva, bizonyos hasonlatok szükségszerűen ugranak be az ember tudatába. Első bosszankodásom eloszlásával úgy gondolom, hogy Arany és Babits példája nem gyengíti, hanem erősíti Chladni-féle hivatkozásomat és főképp azt a gondolatmenetet, ami a hivatkozás mögött húzódik. Mintha mindketten váratlanul kézen fogtak volna egy csúszós, meredek ösvényen való kapaszkodásomban.”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
