NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2025-07-13 01:36 Összes olvasás: 22601| 53. | [tulajdonos]: költészetismeret 23 | 2011-07-11 09:32 |
Nemes Nagy Ágnes a magyar jambusról (1).
„Mindenki tudja, aki verset ír, fordít, olvas, hogy a legkönnyebben megformálható (kötött) forma nálunk ma a jambus. Fű-fa-virág belekerülhet a sorba, nemcsak spondeus, pirrichius, hanem trocheus is, felvehet a sor daktilikus, anapesztikus, magyaros-hangsúlyos lejtést; már verstanos tudósaink is szépen kimutatják ezen a magyar jambuson a beszédhangsúly hatását, táblázatokba foglalva össze lehetőségeit a legtisztább, a legzeneibb jambustól, mely metrumnak, magyar hangsúlynak egyaránt eleget tesz, a legkevésbé tisztáig, amely a megtiport metrumot hangsúllyal egyensúlyozza. És nemcsak egyes verslábakat, hanem igen helyesen, teljes sorokat, verseket vesznek szemügyre, a sor, a vers egészéből, lejtésirányából vonva le a következtetéseket a részekre. Olyasféle folyamat játszódott le a magyar jambusban – bár ez csak analógia és egyáltalán nem azonosság –, amilyen az indoeurópai nyelvek metrikus verseiben, ahol a hangsúly vette át a szótaghosszúság szerepét. Senki sem firtatja ma már a jambus „származás”-át, nem dörögnek filippikákat idegensége ellen. A jambus végleg a mienk. Nem mintha a bármifajta formai idegenség ellene mondana a költői hasznosságnak. Hányszor, de hányszor kell egy költészetbe valami más, valami új, valami eddig idegen; de hát kár is erre szót vesztegetni. Költészetünk hatalmas verselési kincstárát nem kis részben köszönhetjük zsákmányoló kedvünknek, honosítási rugalmasságunknak. Világos ma már, hogy a jambus lehetősége mélyen benne gyökerezik a magyar nyelvben. Mondathangsúlyunk eleve lehetővé teszi a jambikus, az emelkedő lejtést, a szavakat kiválogatva, kipucolva pedig létrehozza a hangsúlyos-mértékes jambust. Mondathangsúlyról beszélek természetesen, és nem szóhangsúlyról. Hangsúlytalan, vagyis emelkedő jellegű mondatkezdet (névelő, kötőszó, értelmétől függőleg névmás, határozószó stb. indítású szólam) nagyjából ugyanannyi van nyelvünkben, mint hangsúlyos mondatkezdet, bár statisztikát tudtommal még nem készítettek róla. Csak úgy ránézésre vagy fülre mondom, hogy ugyanannyi van, mindennapi tapasztalatból. Vegyünk kapásból egy újságcikket. Sorra kiidézem mondatindításait. Két év múlva… (hangsúlyos kezdet). A katasztrófa hírére… (hangsúlytalan, névelős kezdet). A korabeli… (hangsúlytalan). Sorra épültek fel… (hangsúlyos). Ha az akkori… (hangsúlytalan). Azon, hogy mennyire… (hangsúlyos). A kilencven… (hangsúlytalan). Kék, sárga, zöld, barna… (hangsúlyos). És így tovább. Nyolc mondatkezdetből négy hangsúlyos, négy hangsúlytalan. A szimmetria túl pontos; ha ide-oda billegne a mérleg nyelve, több szöveget vizsgálva, valószínűbb volna az eredmény, és az sem változtatna a lényegen. De hát éppen ez a cikk akadt a kezembe. A nyugodt, mindennapi vagy értekező próza mondatszerkesztése, az egyenes szórend hatása természetesen nem érvényes a versre. Az emocionális indíttatás más ritmusra jár. A népdalban és bármifajta hangsúlyos-magyaros versben megnő a nyomatékos sorkezdetek (mondatkezdetek, szólamkezdetek) aránya. Megint csak kapásból egy népdal:
’Kicsi madár,
’jaj be fenn szállsz,
’miért van, hogy
alább ’nem jársz?
Mégsem tűnik el ezekből a verstípusokból sem a hangsúlytalan sorkezdet, mert a nyelvben eleve adott nyomaték nélküli szólamkezdetek (névelő!) kiiktatása nagyon is mesterkéltté tenné a verset. Bármekkora szabadságot enged is meg, hál’istennek, a magyar szórend, nyomatéktalan mondatkezdeteinket teljesen lenyelni nem lehet. Meg aztán – ahogy Arany mondja – kellemetlenül monoton volna az állandó hangsúly állandó helyen. De azért a népi vers megteszi a magáét; szereti fogához verni a névelőt: „Kondorosi csárda mellett…” (voltaképpen: „A kondorosi csárda mellett”), vagy dallammal megtámogatni a hiányzó hangsúlyt és így tovább. Legfőképpen azonban a szórenddel operálva ér el nyomatékot a szükséges helyeken. A magyar jambus természetes adottságai közül mindeddig a mondatkezdettel (szólamkezdettel), vagyis az imaginárius sorkezdettel foglalkoztam. De mi van a mondat végén? Hiszen a mondatvég (sorvég) még a kezdetnél is fontosabb; minden versformában a sorvég a döntő, lévén itt az ómega lényegesebb az alfánál. Itt bizony már nem olyan egyszerű a helyzet. A sorvégeken előugrik a magyar nyelv egyik alapvető tulajdonsága: az ereszkedő szóhangsúly. Ennélfogva lett a magyaros-hangsúlyos (nyomatékos) verselés olyan, amilyen, vagyis túlnyomólag kezdő hangsúlyos, ereszkedő jellegű. Mondathangsúlyunk bővelkedik az emelkedő „versláb”-ban, szóhangsúlyunkban ilyen nincs. Van ugyan itt is, a sorvégen is mód a nyomatékkal képzett jambusra: „a láb” (hímrím, szökő); „ha látom” (nőrím, lejtő) – de persze ez is mondatrészek viszonyából származó. Ha viszont hosszabb szó van a sorvégen, nem egy vagy két szótagú – ami finnugor nyelvünkben gyakori –, akkor a hangsúllyal képzett jambus nem funkcionál többé. Marad a mértékes jambus: azóta, Szegednek, kiszélesített, az átmenet, kilencvenöt, feledtetett (ugyanabból az újságcikkből idézve a szavakat). Ez sem szokatlan a magyar fülnek, dehogyis szokatlan. Magyaros-nyomatékos versben is hányszor előfordul, hogy a szó közepét kell hangsúlyoznunk a ritmus kedvéért. Az alappélda rá: „’Nagy a legény, / ’de nagyobb / ’Boldogtalan- / ’sága”. Vagy nézzük ezt a hangsúlyos-magyaros (trochaikus) tízest:
’Nyári napnak / ’alkonyúla- / ’tánál…
Ugyan mi különbözteti meg az itt következő öt és feles jambustól? (Amelyet most magyaros ütemekre bontok.)
[Az] ’óra lüktet / ’lassú perce- / ’géssel…
Vagy ettől:
[Ha] ’dús kalásszal / ’jő a sárgu- / ’ló nyár…
Nem több különbözteti meg, mint a hangsúlytalan sorkezdet, amelyet zárójelbe tettem, s amely a jambikus lejtést sugallja, és megkülönböztethetné – bár példánkban éppen nem teszi, lévén a Petőfi-sor is rövid szótagú megfelelő helyen – a kötelezően tiszta végjambus. Egyetlen kis példája ez a mérték és hangsúly egybejátszásának a számtalan közül, pusztán csak azért hoztam fel, hogy a szóközép hangsúlyának olykor még mindig vitatott természetességét; gyakoriságát szemléltessem a magyar verselésben. A ritmusösztön, a belső „ritmusterv”, amelyet végső soron biológiai tényezők szabályoznak, megelőzi a szavakban való megtestesülést; kialakult versrendszerekben a ritmus vezérli a szót, és nem megfordítva, s ha neki úgy felel meg, könyörtelenül ketté is vágja. Sőt – hozzáfűzhetjük – nemcsak kialakult versrendszerekben vezérli, hanem bármiben, szabadversben, prózában is bizonyos határok között, lévén a biológiai ritmus, ez esetben főleg a lélegzetvétel, kényszerű alapja, lehetősége és korlátja a szóritmusnak. De hát ez messze vezet”.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
