NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2024-09-18 14:11 Összes olvasás: 22068| 52. | [tulajdonos]: költészetismeret 22 | 2011-07-10 10:20 | Haiku - a pillanat költészete
" A régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként művelték, de idővel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlődött, akárcsak az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia. "Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle. A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést. Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt amit ők is kutattak!" (Macuo Basó - a haiku nagymestere) A haiku több mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak. A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást. Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget, tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként művelt versírás előfeltétele nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku művelője') akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez. Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára. A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:
Meghajoltatok
az első hó súlyára,
nárciszlevelek.
Ez a belső folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket: "Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester." De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek:
Fenséges a csend!
Sziklákat átitató
tücsökcirpelés.
A haiku költői erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt. Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban méltónak kell lennie a haiku műfajához. Másrészt pedig arra kell törekednie, hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki. A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama ('éppen ilyen') elve: a tárgy megragadása, pontosabban "felmutatása" a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül:
Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.
A következő elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. Ha pl. a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az 'üresen hagyott tér' elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének:
Itt van hát az ősz…
Nem jut már egy tányérnyi
rizskására sem.
Éppen terjedelembeli korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet. Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, ill. lelkiállapot, amellyel a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét. A szabi-típusú haikuk a dolgok magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemző példája ennek a típusnak Basó verse:
Varjú vert tanyát
elkorhadt, aszott ágon
őszi éjszakán.
A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt, például egy fatörzs függőlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot:
Fehér krizantém.
Bimbódhoz a legkisebb
porszem sem érhet.
Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról:
Kámforfa-harmat
könnycseppenként hullik a
bíborszegfűkre.
A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét:
Lehullott szirom
repül vissza az ágra?
Csak egy lepke volt.
Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott: "Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!"
Benits Péter fent idézett tanulmánya az Új Akropolisz Kulturális Egyesület Szélbe kitett lámpás c. haikukötetének utószavaként látott napvilágot. Ebből, az egyesület haikuköltő-versenyeinek anyagából készült kötetből válogattunk össze néhány költeményt. Külön csokorba gyűjtöttük az azonos témában született alkotásokat (a költőviadal résztvevői ugyanis mindig adott fénykép ihletésében vetik papírra műveiket), hogy még inkább elgyönyörködhessünk és gondolkozhassunk feldolgozások, és ihletőjük, a világ sokszínű csodáján.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
