NAPLÓK: fű. egészen egyszerű Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 23:48 Összes olvasás: 6717| 12. | [tulajdonos]: Jajjh | 2012-09-24 13:07 |
123
Az Anyák
Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!
Azért engedtessék néhány nem évszázados fa a sok között. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 11. | Káté: Vers mindenkinek | 2012-09-24 12:38 | Hogy igazi versekről is essék szó-kikapcsolódásként- olvassunk remekműveket is. Remélem nincs ellenedre, addig próbálkozz csak nyugodtan.
Most Szabó Lőrincet javaslom, pillantsunk bele néhány versébe...
Csúnyaság
Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok.
Régóta s még soká. Mint kárhozott,
leskeltem ki, megbujva, tétován,
bús fejem két kíváncsi ablakán
és úgy éreztem, belül más vagyok,
- nem béka, de királyfi - valahogy
nem az, nem, nem, amit az arc meg a
nyomorult test, ez a hazug ruha
mutat belőlem. Igazságtalan
büntetés sujt? Mért?! Szégyelltem magam,
s mióta láttam egy középkori
csuklyás inkvizitort, a szemei
mögé, a rajzban, mindig magamat
képzeltem, hogy oly ijesztő alak
lehetek én is... Máskor meg egész
felejtettem, hogy társuk vagyok, és
nevetve néztem a rútakra, még
az ördögre is, hogy olyan pocsék.
118
Szépülő lányok
Tiszabecsen sok vendég járta, szép
hintók, rázós szekerek, a vidék
papi családjai és lányai,
atyafiaink atyafiai
jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet
hívta-tartotta őket... Így egy-egy
lányka képe - a nevét nem tudom -
a fejemben maradt, egy-egy rokon
gyereke, s vegyest idegeneké...
Tizennegyedik esztendőm felé
aztán minden megváltozott... Ha lány
érkezett - sokszor egy karcsú, sovány -
mindig lestem titokban a haját,
a mozgását, szemét, az ajakát,
a testéből valami részletet,
s ez többnyire, sokkal érdekesebb
volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott,
a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.
119
Az érthetetlen bűn
Soká még ekkor sem értettem a
felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha
végzett fiú és nagy lány érkezett
(pláne, ha - új fogalom - jegyesek),
azokat a nagy fiatalokat
magukra hagyták, a sétáikat
nem zavarta féltés, sőt mintha még
tolták volna őket egymáshoz és
mintha örűlt volna minden öreg,
hogy bajba dönti a gyerekeket.
Nem értettem: hát bűn a gondolat,
nekem lányhoz még érni se szabad,
azok meg összebujhatnak? vadúl
csókolózhatnak?... Láttam!... - Mindig új
alakot öltött a régi titok,
félelmem nőtt, ha vágyam izgatott:
féltem nőni, féltem, nem fogok a
világon eligazodni soha.
120
Rossz lányok
Rossz fiúk után a rossz lányokat
ismertem meg. Csak a tanyájukat
s a hírüket. De elég volt az is.
Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
úgy fájt a létük. Minden éjszaka
piros függönnyel, pokol ablaka,
világítottak. Egy szomszéd diák
a házukban agyonlőtte magát,
s rendőrség szállt ki. Istállószagú
s félig, mint a romlott tej, savanyú
volt a környékük. "Parancsnokuk a
vak mester s a fekete zongora"
- mesélték fiúk, a nagyobbak - "és
ha az rákezdi, előbb az egész
szalon, együtt, részegen..." - valamit
mondtak még - "...azután összeteszik..."
- a többit már csak súgták. - Rémület
és undor rázott: őrültek ezek?
121
Hősök, őrültek?
Őrültek ezek? Töprengő agyam
zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan.
Együtt?... És össze?... Miért? Mért teszi,
mért tenné bárki, ami rossz neki?
Vagy a rossz nem rossz?... S tényleg, többnyire
vidámak voltak, mint az a vak zene,
a vendégek... Mi ebből az igaz?
Időnkint már gyanakodtam, hogy az
egész világ hazudik, s valahogy
nem bűn a bűn, nem titok a titok,
csak azzá teszik, csak kinevezik,
ilyenné-olyanná a dolgokat...
A korzón is láttam "a lányokat":
egész rendesek voltak. Némelyik
furcsán mosolygott - nem tudom, hogyan -
s én elszégyelltem előtte magam
s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer
dacolni ég s föld törvényeivel.
122
A jövő lidércei
De ez még messze volt, ez az idő.
Szemeimben egyre szebb lett a nő.
- Ők fínomabbak - mondta valaki -
sok évezred nemesítette ki
ízlésüket, bőrüket, húsukat.
- Hát persze! - bólintottam; s hallgatag
lelkem lányokkal zendűlt, akiket
ismertem, s újak, ismeretlenek
jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek,
szőkék, feketék, barnák, vörösek,
földöntúliak és álmodozók,
tündérek, mese-illusztrációk,
s egy perc alatt újabb századokat
fínomultak, már olyan fínomak
voltak bennem, hogy az irtózatos:
eltünt belőlük minden, ami rossz,
de minden más is, ami emberi:
lobogtak a jövő lidércei.
123
Az Anyák
Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!
124
Az igazságkereső
Először ő, bátyám, a becsi pap,
tárgyalt meg velem olyan szavakat,
hogy irodalom és romantika
és pantheizmus és anarchia;
a szellemet számomra szeretet
benne fogadta először s tisztelet,
vagy legalább is, ha sok, ha kevés,
egy szent ösztön: Igazságkeresés.
Folyton intett, tréfásan, komolyan,
hogy "mindeneket megpróbálj, fiam,
s ami jó, tartsd meg!" S "tanulj, egyedűl,
furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj,
ahány nyelvet tudsz és művészetet,
annyi ember vagy!" A drága öreg
oktatott így; az első volt, aki
kezemből a könyvet nem nézte ki,
s ha - "ép test: ép ész!" - megdolgoztatott,
egészségemért napibért adott.
125
A becsi iskolakönyvtár
A szomszéd ház volt az iskola. A
tanítókisasszony már rég haza-
utazott, és nyáron át mi - a pap -
őriztük a kulcsait. Néhanap
ott ődöngtem; katáng, tökinda, gyom,
útilapu, pipacs az udvaron;
bent meg, a meszelt tanteremben, a
szünidő vastag csöndje és pora.
Néztem a fal ábráit, képeket:
"Izeltlábúak", "A hold", "Négerek",
"Afrika"... Az ablaktáblák között
néma pókok és éhenhalt legyek
aszalódtak... Csend, napfény... Árvaság
vett körül, s mégis egy egész világ;
hát még mikor - újabb kulcs - nyílt a nagy
szekrény, és mintha egymagam a hat
osztály én lettem volna, félezer
könyv kiáltott rám, hogy olvassam el!
126
Irodalomtörténet
Volt ott egy irodalomtörténet is;
Berzsenyinél ütöttem fel: a "kis
Beöthy" volt, a "Tükör". Addig sosem
tünődtem még írókon, verseken,
s most elbámultam: azt hittem, hogy a
költészet olyan, mint a biblia,
titkos, szent s roppant távoli dolog;
s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
de "kisgazda", "kemenesaljai",
s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
s bár lekritizálták - akit szeretett,
a nő nevét is őrzik, tisztelik!
Utána elolvastam Kölcseyt,
a portrét róla, s egyre lázasabb
izgalommal a többit, másokat,
aki csak volt s van: mire este lett,
tudtam az irodalomtörténetet.
127
Hitregék helyett
Nagy este volt ez. Elborzadhatott
volna az a kis diák, látva, hogy
mennyire a mesében, mennyire
kísértetek közt élt okos esze.
Számára a művész, ha valahogy,
hát úgy volt csak, ahogy a folyamok,
a Nap, az Isten. Az író, neki,
csodalény volt, hitrege, valami
túlvilág-szörnye: mint sok egyebet,
elhitte, hogy a költők szellemek,
szószerint hitte!... S most, Beöthy előtt,
álmélkodhatott az ellenkezőn:
szédületből szédületbe esett,
felfedezte a természeteset,
újongott, hogy adatok halmaza,
emberi tény lett a káprázata -
s kis lelkében tovább keveredett
parancs, valóság, vágy és őrület.
128
A kíváncsiság
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.
129
Alvajárás a Semmiben
Éveken át mivel takartam el
szörnyű naivságomat? Semmivel:
nem tudtam róla, hát titkon maradt!
Hallgattam és szégyelltem magamat;
sokat sírtam, és csúfolt félelem
és révedezés lett az életem.
Hittem, gépiesen, tehát nagyon,
s még nem kritizált az alázatom.
Már negyedikbe mentem, mintakép,
jeles diák; félszeg és csúnya; gép
minden munkára; - fogott az eszem,
de önállótlan voltam teljesen.
Sokszor aztán felejtettem magam,
s repült az idő, nem tudom, hogyan -
s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör,
úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl-
ébredni belőle: nagy parancs, igen:
Alvajárás volt ez a Semmiben!
130
Fürj
A kollégium négyszög udvarán
ősszel, tízpercben, mikor valahány
diák, mind kint lebzsel, hancúrozik,
egy fürj szállt le, elhagyva társait,
egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt,
száz közül az én kezembe kerűlt.
Hazavittem. Óriás ketrecet
szereztem neki, jó kényelmeset,
lugast építve s tücsköt-bogarat
rakva bele, pondrót és magvakat,
homokot, fürdőt. Mint a lelkemet,
gyógyítottam szegénykét. Szelidebb
lett lassankint, és már ülve maradt,
ha símogattam. De jött a tavasz,
s ő újra vad lett, s lett végül kopasz:
minduntalan a drótrácsnak rohant;
s egy nap szétzúzta rajta a fejét...
Most is látom szomorú gyöngyszemét.
131
Ik bin
Pár éve új nyelv: német; a latin
után játék! De az élő ik bin
szintén halott volt, semmi haszna még:
ha Pompeibe vet, vagy hogyha Bécs
szívébe a sors, nekem, itt vagy ott,
egyre ment volna: meg se mukkanok.
De mikor kezdtem megismerni a
régi költőket, s hogy mit tud a ma,
kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan
írtak külföldön? Találtam a tan-
könyvünkben Goethét és Schillert; de hát
nehezek voltak, s untam a balladát.
Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet
húsz fillérért "Dalok"-at hirdetett,
egész kötet dalt. Megvettem. S csoda
történt: szótárral jól értettem a
rövid verseket, s lángoltam: milyen
szép s új mind, s mily pikáns és szemtelen!
132
Romantika
Aus alten Märchen tündér hókeze
intett felém, a Der, Die, Das erdeje
lassan hullatta tüskéit, s a halk
nyár zsongásában mind messzebbre csalt
kis szótárammal s nagy szivemmel a
Buch der Lieder meg a romantika:
arany alkonyban száz édes virág,
száz édes arc gyujtotta mosolyát,
kék szikra csengett rügyön, levelen,
Ganges-part tárult, álom, szerelem,
vizesés zuhant a lábam elé
(s tükörképe a tóban fölfelé),
s árnyak táncoltak elő - honnan? - a
föld alól, csontváz foszforvigyora
mutatott éji temetők felé -
s bár vers mondta csak mi a Liebesweh,
ismerősöm lett minden végtelen...
Csak egy nem, egy nem: a saját szivem.
133
A költői tudomány
Németre tehát Heine tanitott. | |
| 10. | [tulajdonos]: mivel kevesen vagyok | 2012-09-24 12:05 |
Kiss Anna Mária
Mosolypróba (állásinterjú)
A férfit méretre készítették egy nagyon ízléstelen szabóságban.
Egyenesen a köldökére van felvarrva a zakógombja, vérfőnök.
Állok roggyantan, levegőbe kapaszkodom. Lazítani, mosolyogni!
Csapó 1
Egy madonnásat , ahogy az anya nézi frissen született kisdedét!
Ez tényleg hülye, csak a kifli friss, a Madonna meg, ugye anya.
Nézek a leszívott melleimre, ihletet ad. Azt mondja, ezt hagyjuk.
Csapó 2
Tán a Mona Lisá-s menne, látom, hogy szenved , izzadságcseppek
homorú homlokán. Csak nézek szótalan, bárgyún, ha ez nem elég
Monás neki , hát bekaphatja. Megér egy éhes, torzonborz vigyort.
Csapó 3
Stíröli a seggemet, ebből Marilyn lesz, nem csalódom. Odabaszós
mosolyt akar. Nesze neked .Széttárt combú Madonna. Titokzatos
sátáni kacaj. Üvöltene, de torkán akad az asszonyságom, fullad.
Csapó 4
Kezd merülni, érzem, hosszan babrál a villámzárjával. Felhúzza.
Még gondolatai szövedékét is látom, feladja, kicsit szomorkásan.
Arcára fércelem a ráncaimat, most már sejti, hogy kinevethetem.
Csapó 5
Vágyik az orleani szűzre, van kitartása, ártatlant akar ez a barom.
Négy gyerekkel mártírt játszani, mintha egy groteszk dráma volna.
Sylvester Stallone boci szemekkel nézem. Fintorognak szarkalábak.
Csapó 6
Némán ül előttem, utolsó esély, rádobálom életből a somolyokat.
Világ proletárjai egyesüljetek! Vadkapitalista agyhalott. És utolsó
oxigénadagomig röhögő görcs. ( Értesítenek. ) Megrándul a szája.
| |
| 9. | [tulajdonos]: Viszockij | 2012-09-21 11:53 | Ami még be sem ért, a gyümölcsre lesett
A gyümölcs be sem ért, de ilyet keresett,
Jól megrázta a fát – a gyümölcs leesett.
Arról szól ez a dal, ki dalolni se mert,
Nem is tudta szegény, hogy a hangja remek.
Volt a sorssal elég baja és borúja,
S rosszul állt gyakorta a szénája is.
S hiába feszült a gitárja húrja,
Megesett, hogy akkordja hamis.
Megpendítette bár a „dó”-t,
Dalolta is, de nem jutott
A végire a tört akkord, akkord,
S nem is hallgatták lelkesen.
Az eb csaholt, és macska volt
Egérlesen, egérlesen.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Tréfált – de csak papjancsi-mód,
Hiába volt az óbora,
Ha abba nyelvet sem dugott.
Lehet ő vita-kedvű, morózus,
De vitázni nem is sietett, sietett,
Ahogy izzad a bőre, a porózus,
Az ezernyi likacsból lelke csepeg.
Párbajozni kiállt, de csak épp hogy, alig,
Belefogva is épp hogy, alig valahogy,
Csak elnézte a páston épp a döfést,
De a vég egyelőre nyitott...
Azt hitte, mindent megtud ott,
De végire csak nem jutott,
Nem tárult sem talány, sem ok, sem ok,
Nem ért a dolgok mélyes-mélyire,
S nem tudta azt, ki titkon álma volt,
Szeretni se, szeretni se, szeretni se.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Habár loholt, sehol se volt,
Dolognak nem lehet ura,
Ki köt csupán, de meg nem old.
Igazán ki is ő? – csak szolga, szolga,
Szerelemrab, ez ám a való, való.
Mire írta a verset? – hóra, hóra,
No de, sajnos, elolvad a hó, a hó.
De jutott ama napra a hóból elég,
Szabadon lebegett puha szárnyaival,
Kavarogtak a szélben a pelyhei még,
S ő elkapta az ajkaival.
De szerelméhez nem jutott,
Ezüst szekéren nem futott,
Csak elszökött és elmaradt,
El nem repült, nem vágtatott, nem vágtatott,
És csillagképe, a Bika,
Nyalta a hideg Tejutat.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Ha röpke pillanat se jut,
Láncszem, mely nem zárul soha,
S a félig-út, a félig-út, a félig-út.
Fura, ugye, nagyon fura.
Akárcsak én, nevessetek...
Ló megbotolt, madár lehullt -
Ki vétke ez? Ki vétke ez? Ki vétkezett?
| |
| 8. | [tulajdonos]: Nem ismeretlen szerző meséle | 2012-09-20 10:48 |
Az örök a megint elcsellengett időt kereste, de nem találta. Az öröknek akkor volt szüksége az időre, amikor önmagát szerette volna látni. De az időben nem talált egy akkora állótükörre, melyben megláthatta volna a teljes alakját. Olyan terjedelmű idő, mely állótükörként vissza tudta volna tükrözni őt teljes valójában, nem létezett. Csak a tagjait láthatta a létező időben visszatükröződni. Az időnek nem tetszett ez a tükörszerep, hogy ez a nagy mafla, bamba örök egyre csak bámulja magát benne.
Az örök nem tudta, hogy a hozzá képest parányi idő vissza ugyan nem tudja tükrözni egészen, de teljes rálátása van rá. És talált az örökben olyan tulajdonságokat, melyeket nem szeretett, sőt kimondotta utált. Ezért, ha csak egy mód volt rá, elcsellengett. Szóval nagyon nem voltak jó viszonyban.
Az örök az idő keresése közben talált rá a kis fehér fókára. A kis fehér fóka elsősorban a felfedezés kedvéért bitangolt el otthonról, meg hát azért, mert kiszáradóban volt a tó. Hogy szembe találkozott az ismeretlen örökkel, kíváncsian kérdezte:
- Hát te ki vagy?
- Hm… - hümmögött az örök, hisz el se tudta volna képzelni, hogy pont ez a parányi kis jószág fedezi fel. Hisz annyian keresték és kutatták már, de az időn kívül nem láthatta és fedezhette fel senki se őt. - Előbb azt mondd meg, te ki vagy?
- Hát nem látod, hogy én vagyok a kis fehér fóka?! - felelte a kis fehér fóka csodálkozva az örök értelmetlennek talált kérdésén.
“ Mindenki tudja, ki vagyok, csak pont te nem! - morfondírozott magában.˝
-Tehát te vagy a kis fehér fóka… - mondta az örök, s elmélázott.
“ Hm… csak nem az az okvetetlenkedő idő vette fel ezt az alakzatot?˝
Ismerte már, tudta mindenféle kópéságokra képes, csakhogy bosszantsa. Nem is foglalkozott volna vele, de mit tegyen, ha olyan természete volt, hogy látni szerette volna magát, hogy lénye feltárulhasson önmaga előtt.
- Aztán mondd csak, nem te vagy az idő?
- Nem… nem én vagyok az, mert én jó vagyok! Az idő rossz.
- Igazán mondod? - kérdezte az örök, s gondterhelt arca kisimult. Persze hogy rossz!
- Ha mondom!
- Halljam, honnan tudod, hogy az idő rossz?
- Nem az idő, hanem az idők rosszak! - válaszolta a kis fehér fóka, s kíváncsian szemléte ezt a behemót, oktondi alakot. “ Még ennyit se tud?˝
- Azt mondod, többen vannak? - kérdezte ijedten az örök, hisz el nem tudta volna képzelni, hogy több idő létezhet egyidőben. Számára alakzatai csak bosszantás volt. - Honnan tudod, hogy több idő van?
- Otthon hallottam, hogy rossz idők járnak. A szüleim mondták, de én is látom.
- És milyenek ezek a rossz idők?
- Az hogy nem esik az eső, és kiszárad a tó! Már csak egy kis tócsa van a fenekén. Már ez se tócsa, hanem csak dagonya. Nem lehet a többi kis fókával benne játszadozni – mondta a kis fehér fóka szomorúan. - Azért is indultam el picit kóborolni, mert unalmas ott. Mondd, te akkora vagy, nagyobb mint a szüleim, nagyobb mint a nagybátyám, aki minden fókát elver. Ha ilyen nagy vagy, nem tudsz esőt csinálni? Nekem azt mondják, az eső az csak úgy jön. De lám, csak úgy magától nem akar jönni.
- Eső? Mi az az eső?
- Hogy te milyen buta vagy, még ezt se tudod. Az eső az olyan, hogy amikor sok esik belőle, megtelik a tó medre, s lehet benne játszadozni.
- Mi az a játék?
- Veled nem érdemes beszélgetni, semmit se tudsz! Tényleg nem tudsz játszani?
- Ha nem ismerem, akkor hogyan tudnék játszani?
- Nem kell azt tudni! Az olyan, hogy magától jön!
- Nekem nem jön – mondta az örök szomorúan, mert ez egy olyan kis helyes fehér fóka volt, hogy igazán szívesen játszadozott volna vele.
- Jó-jó, ne bánkódj, mert megtanítalak játszani! Hisz van olyan játék, amit én se ismerek, de a pajtások megtanítanak rá, s oly jó új játékot tanulnva játszani. Meglátod! De először is, akarnod kell játszani. És játszani csakis igazán lehet, nem csak úgy, mint a nagy fókák. Mondd, akarsz játszani velem?
- Ha megtanítsz rá, akkor talán igen.
- Na figyelj, én télen születtem, akkor volt hó, és első játékom az volt, hogy a nyomok követtek! Bármerre menetem, a nyomok mindig követtek. Mindig engem, soha senki mást. Ellenben a többiekkel, akiknek nyomait akkor követtem, amikor csak akartam.
- Milyen a hó?
A kis fóka elkeseredett, de mivel tényleg játszani szeretett volna, ha mással nem, legalább ezzel az esetlen alakkal, elmagyarázta:
- A hó az olyan fehér, amibe nyomot lehet hagyni! Ha télen találkozunk, nem láthattál volna meg, mert én is fehér vagyok.
- Hó… ez biztos az idő kópésága… - gondolkodott hangosan az örök. Hisz az idő kívül senkit nem ismert, és ezért mindent rá fogott.
- Azé hát! Hisz amikor megszülettem, nem szabadott sokat mászkálni, a hideg idő miatt.
- És milyen még az idő?
- Honan tudjam én?
- Mondd, ahogyan ismered, te tudod, mi az idő?
- Nagyon nem! A nagybátyám mondta, aki nem csak nagy verekedő, hanem rettentő okos is: az idő azt jelenti, amikor egyik nyomod a másik után születik a hóban. Lehet ezt érteni?
- Amikor egyik nyomod a másik után születik a hóban… - ismételte meg az örök, s elgondolkodott.
- Szerinted mi lehet még az idő?
- Az is idő, hogy együtt vagyunk. Van olyan is, amikor nem szabad soká játszani, mert vadászni kell halakat, hogy ne legyek éhes. És tényleg, csak úgy rá gondoltam, s máris éhes vagyok! Éhesen játszani meg nem lehet. Majd még eljövök erre, s lehet akkor okosabb leszel, s együtt tudunk játszani! De mond csak, te ki vagy?
- Én vagyok az örök! És soha nem vagyok éhes…
- Na szia, örök! - köszönt el a kis fehér fóka, s elindult. ´Miket mond ez: még hogy soha nem éhes!…˝
Az örök hosszasan nézett utána, s mivel megtetszett neki ez a helyes kis fehér fóka, érdekesebbnek találta mint hogy önmagát nézegesse az időben, s követte őt. Persze az örök megmozdulása lassú, s az eleven kis fehér fóka követése nem volt egyszerű, mikorra utolérte, tél lett.
A hóban nyomokat hagyó kis fehér fókát látva, kíváncsian maga mögé nézett, hagy-e saját nyomot a hóban. Elszomorodva tapasztalta, nincs nyoma.
Ekkor csúfondáros kacajt hallott mag mögött, s megismerte az idő hangját:
- Lám, nem hagysz nyomot magad után, mint a kis fehér fóka és én, még akkor se, amikor belém nézel. Ahogy elfordulok, már nem is létezel!
Az örök felmordult, ennek hallatán megfordult a kis fehér fóka.
- Örvendek hogy eljöttél hozzám! De miért ilyen nagysokára? Tudod, azután még kerestelek, de nem találtalak ott. Itthon meg kinevettek, mert azt mondták, túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy az örökkel találkozzam, s nincs is olyan, hogy örök. Csak a nagybátyám mondta, hogy lehet ugyan az örökkel találkozni, de az nagy valami, és nyomot hagy maga után. Hadd lám, te hagysz nyomot magad után a hóban, mert nagynak mekkora vagy! Ha igen akkor, akkor meg bebizonyosodik, a felnőttek semmit se tudnak rendesen, mert igenis létezel, s együtt játszhatunk a hóban.
- Ne, ne, hagyjuk a nyomokat! - mondta az örök megijedve, mert játszani akart a kis fehér fókával. S ha meglátja, nincs nyoma, nem fog játszani. S akkor mi lesz, újra csak nézegetheti magát ebben a csúfondáros, kiállhatatlan időben?
De a kis fehér fóka fürgén már mögéje is került, s felkiáltott:
- Mekkora nyomaid vannak! Dacára, hogy nincsenek uszonyaid!
Az örök felderült! Nem számít, hogy nincs uszonya, hogy saját maga és az idő nem, de legalább a kis fehér fóka látja nyomait. Ezek szerint ő más formában is létezik, nemcsak amit és ahogy az idő tükre mutat belőle.
Hogy nem követhette saját nyomait, előreengedte a kis fehér fókát, s azt játszották, hogy… hogy közben tavasz lett, és tó partján ültek egymás mellett, s a tó tükre visszatükrözte őket. Csak kettejüket, a magára maradó időt már nem. Magára maradó idő, mert ahogyan együtt ülhettek ott, az idő elvesztette jelentőségét, mindkettejük számára.
Mint ahogy mindig is az történt, és történni fog, amikor az örök és a kis fóka találkozik…
Remélem nem haragszik érte, de ez örök kedvencem.
Főleg, hogy a fóka írta. | |
| 7. | [tulajdonos]: Neogrády Antal | 2012-09-09 21:45 | SZÁZADOS TÖRTÉNET
1
Egy ezredévnyi szenvedés lecsengett,
De szeressétek Odor Emíliát!
A millennium bűbájos ópiát,
Ősbudavár elszív egy néma csendet.
A Hadügy kis játékhajókat enged,
Korrekt arányban néhányszáz kópiát,
Erzsébet Királynét és a Zsófiát,
S egy évre rá a szép játék kiszenved.
De él a vurstli és a szellemvasút,
A ringlispil s - ujjé! - a régi dal!
És Wampeticsnél olcsón iszunk aszút,
Míg az angolparkba jár a tisztikar
Megszűnőben már a régi lóvasút,
Felszámolás alatt a körképipar,
2
Felszámolás alatt a körképipar,
Mozgóképszínházba váltanak jegyet,
Kilátó gombozza a János-hegyet,
Dohnányi, Kodály és Bartók férfikar.
Abszint, gin, cointreau, calvados, szivar,
Mezonfridánál pár luxus menet,
Kánkán, szving, foxtrott, ha nincs jelen nejed
Kinematográf és cowboyfilm-vihar.
Tisza István, Wekerle Sándor, Wekerle-telep
New York - Ellis Island, New York palota,
Charpathia – félárú hajójegyek,
Háborút mond sok önjelölt Szibilla,
A monarchia már mindenütt recseg,
Született, anyám és József Attila.
3
Született, anyám és József Attila,
„Fönn halk illatszimfóniába gyűlnek”
Kitörölvén nyomát a földi bűnnek,
Már összefolyt valódi, s műszempilla.
A távolság nagy, szűkül a pupilla,
Homlokodra a csillagok kiülnek
Míg hatalmas prímások hegedülnek,
S anyám torkából nem perdül ki trilla.
„De ezt a világot kinőttük mi már”
A nagypofájú ostoba elenged,
Visszasündörög a félművelt szamár
Ha hiányzik aranycsengésű csended,
Saruszíjadat se oldja meg tanár.
Az olasz front a felhők közt üzenget.
4
Az olasz front felhők közt üzenget,
Repülni kell, mindkettő ász-pilóta,
Ismerik egymást hosszú évek óta.
S átintettek, amíg géppuska zengett.
Egyszer elvesztett, máskor visszaszerzett,
Sérültre nem lövünk, ez régi nóta,
De változott a helyzet már azóta,
Modern a gép és erős a fegyverzet.
A bevetések száma ötven-hatvan,
Fölrúgják az egyezményt, a rendet
Az agyvelő a szélvédőre csattan.
Az amputált láb fertőződik gennyed,
Invázió, tűztenger ég a katlan,
Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett.
5
Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett,
És füstöltek még a Regent ház romok,
Sziréna bődül fel: Liberátorok!
A pinceajtón ujjnyi rés derengett.
Élelemért az apám kint tekergett,
„Igyi szudá! Zgyesz málenkij robot!”
(„Egy szovjet elvtárs az utcán elfogott”)
És a Foksány némafilm lepergett.
A nagy mesét kívülről megtanultam:
Nagyanyámra rádőlt a régi villa,
Anyám karjában sírtam megvakultan.
Ora! Ora! Üvölt egy grúz gorilla,
Azon a napon pont egy éves voltam.
Bunkersötét és megdermedt pupilla.
6
Bunkersötét és megdermedt pupilla.
Petőfi-kályhában elfűtött romok,
Bombatölcsérek, vészjósló kordonok,
Se étkészlet, se sószóró, se villa.
Csak herbateánk van, s kevés kamilla,
Kint üvegcserép és csüngő balkonok,
Koromszagú, kék, didergő alkonyok,
S az este már a történelmet írja.
Patruj! Patruj! Adják tovább a vészjelt.
A férfi nélkül tengődő família,
Patruj! Patruj! Kiált, ha rosszat észlelt.
Ki ünnepli az új rendszert, ki sírja,
A mell szorít, ahol a félszed fészkelt,
Rom Vígszínház, csillárja földi csilla.
7
Rom Vígszínház, csillárja földi csilla
A zenekarban kapirgál egy kappan,
Szennyvíz tör fel egyre magasabban,
A nap besüt, drámáját fénnyel írja.
Kottahegy, de szétázott már papírja,
Szép akkordok kószáltak hajdan abban.
Szerzőjük most messzi egy szűk barakkban,
Vagy nem is él, s gazzal benőtt a sírja.
Por szitál a karakül bársonyokból
A léghuzat megsérült hárfát penget,
S pereg a dob valami furcsa okból,
A súgólyuk macskának nyújt ma enyhet,
Tapsol a szél a tépett széksorokból,
A nagytestvér felügyeli a rendet.
8
A nagytestvér felügyeli a rendet.
Csillagosok, katonák, proletárok,
„Káderlapodba úgyis belelátok,
Remegni fogsz, ha éjjel bárki csenget!”
Asszony, gyerek tanulja meg a csendet,
Vagy beverik pofádat nagy melákok.
Már úgyis rég fenem a fogam rátok,
Szemed előtt akár a zászlónk, lengek!
Neved végén az ipszilon szemet szúr,
Gallérodon burzsujszagú a kölni,
Majd megtudod, hol van Rákoskeresztúr!
Hogyan lehet melóba megdögölni.
Elvtársakon te többet nem lehetsz úr!
A történelmet végképp eltörölni!
9
A történelmet végképp eltörölni!
A magánvillákat most tüntetjük el,
Népellenség úr és entellektüel.
Van eszközünk szép csendben, titkon ölni.
A szankció ma csak munkásökölnyi,
Az úri modor még jobban feltüzel,
Már megfogadtuk vérszomjas esküvel
Proletár fog ezentúl tündökölni.
E cifra kort, ha túl lehetne élni
Megérné a könny, verejték, áldozat,
Amúgy se fogja senki elmesélni,
Hogy írtuk át a játékszabályokat.
Egyszerre kell bátornak lenni, s félni,
Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat!
10
Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat!
A vak reményt anyám mesékbe szőtte,
Hogy újra jó lesz, mint annak előtte,
Esténként jött egy varázsos változat:
Egy idős rokon majd erre látogat,
Ki tengeren túl házát már kinőtte,
Olyasforma, mint Johann Wolfgang von Goethe
S ránk hagy mindent: házat, szélmalmot, lovat.
És elmegyünk örökre messze innen,
Mert nem kötelező éhen dögölni
Amit szem száj kíván, ott meg lesz minden,
A kommunizmus nem fog kerékbe törni!
És akkor még könnyű volt ebben hinnem.
Láttál szobrot a csizmából kidőlni?
11
Láttál szobrot csizmából kidőlni?
Biciklis járőr az egyetem körül.
A Petőfi-kör összetömörül,
Ha blokád lesz, hogy fogunk kitörni?
Kiragasztani! Aztán söpörni!
Tizennégy pont. Az utca fél, örül,
Kilencet elvisznek a srácok közül,
Az egyik arcán vérömleny, ökölnyi.
Sűrű füstben bajlódok könnyeimmel.
Lánctalpasok! Te vidd a lányokat!
Pezsgős üveg kell nitroglicerinnel!
Géppisztolyos nő sérültet támogat,
Nincsen autó! Vidd el az enyémmel!
Fejtettél már meg örök talányokat?
12
Fejtettél már meg örök talányokat?
Nagyvadat az erdőtűz poklába,
Mért hajtja mindig egy irányba lába?
Vadállatot más vad miért támogat?
És aranyveretű barátságokat,
Mit ott kötöttünk még az iskolába’,
Mért bujtatunk bohóc maskarába,
Követvén fontatlan galádságokat?
Nem spórolunk a jó akolmeleggel,
Amely telente otthonunk betölti,
Nem számolunk jótékony fényjelekkel,
Bár némelyik a jó irányt üvölti.
S révbe érhetnénk szelídebb szelekkel.
Mért gyűlöl testvért és komát a földi?
13
Mért gyűlöl testvért és komát a földi?
Mért ver a jég a zászlók színe szerint?
Mért barkácsolunk aranyborjút megint?
S dühét a gaz mért kutyáján tölti?
És a poéta, aki a verset költi,
Mért rébuszol, hisz vallhatna újra színt?
De pártos szellem manapság rendszerint
És nyelvét is megrendelésre ölti.
Elvetjük a Homo mensura elvét,
Farkasokká nyúzva a bárányokat,
S ha véletlenül bárki bármit elvét,
Zörgetni kezdjük a börtönrácsokat.
A sectio divina kéne melléd!
Mért rendezünk át bevált arányokat?
14
Mért rendezünk át bevált arányokat?
„Amíg nyomorra milliók születnek”
Mért nem vetünk véget az őrületnek?
Akit támogatsz, az visszatámogat!
A lelkifurdalás az úgysem válogat,
Belerokkansz, ha látod, nem szeretnek,
S behódoltál a pénzszagú szeleknek.
És sütögeted a pénzesbábokat.
Lassan talán előre kéne lépni,
Néhányszor már az égbolt felderengett,
E századot a sors meg nem ismétli!
És ebben is volt, ki nagyot teremtett.
Ember vagyunk (a kívülálló kétli)!
Egy ezredévi szenvedés lecsengett.
M
Egy ezredévnyi szenvedés lecsengett
Felszámolás alatt a körképipar,
Született, anyám és József Attila
Az olasz front a felhők közt üzenget.
Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett,
Bunkersötét és megdermedt pupilla,
Rom Vígszínház csillárja földi csilla
A nagytestvér felügyeli a rendet.
A történelmet végképp eltörölni.
Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat
Láttál szobrot a csizmából kidőlni?
Fejtettél már meg örök talányokat?
Mért gyűlöl testvért, és komát a földi?
Mért rendezünk át bevált arányokat?
| |
| 6. | [tulajdonos]: irgalmatlan | 2012-09-03 20:43 | rgalmatlan
Ez a szó ébresztett, s vele feküdtem. Bárhová néztem, irgalmatlanságot láttam.
A tükörben is, amit irgalmatlanul odatettem, irgalmatlan nagy orr, s irgalmatlanra igazított szemöldök. Az irgalmatlan sötét tompította a hatást. Irgalmatlanul dühös lettem, nincs irgalom, sok lesz a szóismétlésből. Ott az a tudod ki, Babits, neki lehetett irgalmatlanul sok feketét írogatni és feketére színezni a feketét? Na, ugye, az irgalmatlanság se rosszabb. Nem tudok kimászni irgalmatlan bőrömből se, aztán itt van az irgalmatlanul sok gond, ami irgalmat nem ismerő ráncokat vés. Ez irgalmatlanság. Mostanra irgalmatlanul sok lett a tükör. Úgy döntök, irgalmatlanra veszem a figurát. Lekeverek magamnak egy irgalmatlan pofont. De mintha kevés lenne az irgalmatlanság. Így aztán, irgalmat nem ismerve, elverem magam. Vörös lesz a fejem. Elönti agyamat az irgalmatlan pipa. Irgalmatlanul seggbe kéne rúgni magam. Nem megy. Pedig próbálom a sarkammal is… Irgalmatlanul megöregedtem. Már seggbe rúgni sem tudom ezt az irgalmatlan hülye nőt.
Irgalmatlan Maris (2011. november 8.)
| |
| 5. | [tulajdonos]: Anna lányom | 2012-08-31 09:48 | Karsai Csikáloká Anna, 2011. április 17., 19:11 ·
Sokat fogócskáztunk.
Te meg Én.
Felebarátom Magyar ország …
Azt mondom elhagylak most téged.
Táncolj hát tovább testvéreiddel !
Úgy , ahogy tanítottam.
Tudjuk , hogy miként lehet lejtőből ,
Emelkedőt hajlítani…
Édes mostoháiddal elsőként Valósággal ,
Legidősebb véreddel , a mindig keser-édes ,
Tökéletlen csodával.
Jómagam is tanultam tőled:
Miként lehet szájam zsákutcájából ,
Időtlen perc alatt ,
Emelkedőből , lejtőt hajlítani.
Miként lehet ezt az ajkat egy , a millió emberként ,
Süket-néma kötéllel szakítani!
Közben cigarettázni ,
Ülve valamely szomjas , holt részeg
Torzuló szemtükrében.
De most csak Te és Én , ülünk. A játszótéren.
Egymás kezét lyukasztva ,
Homlokunkon generációs szakaszjeggyel.
Fájó szorításom , könnyekre fakaszt Téged.
Hátra kötött kezekkel is szeretőn szorítalak.
Szemed fellege bőrig áztat.
El kell mennem…
Egynyári mocsárból épített ,
Vénából szőtt hidaidon .
Lassított felvételben rohanni ,
Tériszonytól bódultan .
A háborgó Duna futóhomokja felett.
Úgy szeretlek téged mint hazátlan ,
Rongyos ruhába ,
Katarzist éneklő ,
Kora-vén ikertestvéremet.
Tudod , hogy fáj nekem
Élet-halál fogócskát színlelni ,
Sakk –matt , szivárvány táblájukon…
Átlátszó szüleink,
Szilánkosra tört ,
Gyémánt íriszén.
Túlélni a telet!
Mezítlábas szívtalpakkal,
Panelház bordákkal …
Virágkorukat élő nyomornegyedeikben.
Élő-szobor arcukon ,
Hegyet mászni , majd elfolyni hangtalan
Alkohollal felütött könnytengerükben…
Börtönbe zárt külvilágban ,
Csak egy tébolyult légy-lélek ,
Villanykörte tánca a miénk, te Magyar!
Kormány mögé ültetett ,
Kábszeres alkotmány dílerek…
Ülnek a díszes Begyógyult Elme Intézetében.
Ki tette ezt?
Tudod , hogy a nyelvemen ül az igazság .
Te se veled – se nélküled ,
Viszlátmagyarom!
Sorstárs idegenek!
Meddő , méhen kívüli ,
Szerelemgyerekek!
Nálam , Illúzió országban
Széles e Világon ,
Te maradtál csak nekem…
Kómába szenderült ,
Képzeletbeli barátom .
Nyugodj meg…
Merev szemed Világa ,
Lágyan olvad a sárba .
Öreg játszóterünkön.
A lila , hontalan-hinta alatt…
Takarlak még , fekete földdel .
Zuhanó-szivárvány-repülés
Sírgödröddel.
Elkapok egy pillangót míg senki nem figyel…
Nem tetszik · · Leiratkozás · Megosztás
Te, Alexandra Forró és még további 5 ember kedveli ezt.
Kata Maugli Karsai ez a vilagon az egyik leggyonyorubb amit valaha olvastam.most ujra rajottem
2011. július 2., 3:08 · Tetszik · 1
Karsai Csikáloká Anna te is gyonyoru vagy:)
2011. július 7., 3:30 · Tetszik
Anna Karsainé Kiss Maradjunk abban,hogy gyönyörűek vagytok!!!
2011. július 7., 11:39 · Tetszik
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | BájR: pörc | 2012-08-30 14:30 | Nincs tepertő, van teremtő???
Hehe...ez jó | |
| 3. | [tulajdonos]: Óda a tepertőhöz | 2012-08-29 22:30 | Ó, teremtő
zsírtepertő
gyüjj a számba,
(Agárd drága)
etess engem!
Te se feledd
irgalmatlan,
tepertő te,
hogy az élet
nem élelem!
(Minél inkább
csámcsog-csócsál,
annál csiri-
csáribb véged.)
Megeszlek én,
istenuccse!
Ki sajnál meg
Tepertőket?
(Minden ősöm
vega lenne?)
Nincs tepertő.
Van Teremtő?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
