Vezsenyi Ildikó Naplója: Több mint figyelemre méltó

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2843 szerző 38776 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK


 
Új maradandokkok

Serfőző Attila: A zarándok
Serfőző Attila: Ego sum vita
Karaffa Gyula: Megjöttek...
Debreczeny GYörgy: névelírások
Albert Zsolt: Téli könyvek
Tóth János Janus: Születésnapodra
Tóth János Janus: űrsisak ispánokkal
Tóth János Janus: Májusi csend
Valyon László: Ballada a legszebbről
Kiss-Teleki Rita: így egész
FRISS FÓRUMOK

Tóth János Janus 13 órája
Serfőző Attila 1 napja
Gyors & Gyilkos 2 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Pataki Lili 2 napja
Karaffa Gyula 3 napja
Farkas György 4 napja
Bátai Tibor 4 napja
Gyurcsi - Zalán György 6 napja
Kiss-Teleki Rita 6 napja
Debreczeny GYörgy 7 napja
Albert Zsolt 8 napja
Cservinka Dávid 8 napja
Csurgay Kristóf 8 napja
Markovics Anita 9 napja
Filip Tamás 9 napja
Vasi Ferenc Zoltán 9 napja
Vadas Tibor 10 napja
Vezsenyi Ildikó 12 napja
Valyon László 15 napja
FRISS NAPLÓK

 fiaiéi 2 órája
Bátai Tibor 2 órája
Gyurcsi 6 órája
az univerzum szélén 7 órája
Hetedíziglen 12 órája
Janus naplója 14 órája
A vádlottak padján 15 órája
hexameter2 3 napja
törmelék 4 napja
Minimal Planet 4 napja
ELKÉPZELHETŐ 4 napja
Jószándékú párbeszélgetés 5 napja
nélküled 5 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 5 napja
négysorosok 6 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója
Legutóbbi olvasó: 2024-05-31 00:40 Összes olvasás: 46578

Korábbi hozzászólások:  
534. [tulajdonos]: Több mint figyelemre méltó2024-04-13 00:03
"Nálam létszükséglet volt az alkotás"

(Farkas P. József)

Pilinszky Jánost jól ismertem. Többször meglátogattam budapesti lakásán és velemi szállásán. Hogy vele kapcsolatban megkockáztathatnám a „barát” szót, bizonyítja: rá nem jellemző módon – két alkalommal – viszontlátogatott. Dunavecsén – ahol a könyvtárral megrendeztük szerzői estjét –, valamint Izsákon, Matyó-pusztai tanyámon, amelyet igen megkedvelt. Mint vendég vagy vendéglátó sosem kértem tőle publikálásra szánt interjút. Egyik alkalommal azonban készült magnetofonfölvétel – egy vele folytatott társas beszélgetés –, amelynek írásos változatát most közreadom. Úgy gondolom, hogy a költő itt kifejtett gondolatai értékes dokumentumok egyéniségéről, gondolkodásáról, világáról. A Pilinszky János által elmondottakat teljes egészében – a nyomtatás kívánta átalakításokkal –, a hozzá intézett kérdéseket zanzásítva, témacímekké zsugorítva adom közre.

Hatások élmények, alkotásmód

Kezdem József Attilával. Az ő költészetét – nem kell hogy mondjam – igen nagyra becsülöm. Azt írtam egyszer róla: stílusában mozarti volt, és tartásában jézusi.* Az a fajta nagymester, akit ha az ember megért, vagy megközelít, egyik állócsillaga lesz feltétlenül. Ugyanakkor olyan tökéletesen befejezett, hogy valójában követhetetlen. Tudniillik formailag oly tökéletesen fejezte ki magát. Ez a világ, ezen a szinten, azt hiszem, meghaladhatatlan. Ha tanítványi szóig megyek mégis, akkor azt azért teszem, mert egy ilyenfajta mestertől mindig lehet tanulni. Ezt a hihetetlen ökonómiát, ezt a csodálatos belső fegyelmet. Mozarti tehetség volt… Egyszer beszélgettem valakivel, aki szerint, ha leegyszerűsítjük a dolgot, kétféle tehetség van. Az egyik végtelen nagy adottságokkal születik, a másik: akinek végtelen nagy szüksége van arra, hogy tehetséges legyen. Például: végtelen tehetségesnek született Mozart, teljesen tehetségtelennek született Dosztojevszkij – ugyanoda érkeztek el. A tehetség nem kisebb veszély, mint ha valakinek nincsen tehetsége, de meghalna, ha nem szerezné meg azt. Én ezt rögtön láttam, hogy – maradjunk József Attilánál – ez a két dolog valahol egybeesik. Példaként említem, hogy én Kocsis Zoltánnál érzek egy ilyenfajta szorongást. Ez a virtuóznak a pokoljárása. Engem ez nem fenyeget, én teljesen tehetségtelennek születtem, nálam létszükséglet volt az alkotás. József Attilától azt tanultam, amilyen irtóztató lélekjelenléttel tudott odafigyelni arra a veszélyre, ami közelített hozzá. A sorsán kívül eső veszélyre. Arról tanúságot tenni még. Radnótinál is ez volt pontosan. Ő szintén egy nagy tanítómesterem.

Igyekeztem tehát ilyeneket eltanulni. Ahogy például a népművészetet stilárisan nem gond utánozni, és teljesen másodlagos dolog. Fontos az, hogy azt az áhítatos figyelmet értékeljük vagy megpillantsuk, ami azokat a műveket szülte. Körülbelül ez a teljes elismerése annak, hogy József Attila, de mások is hatottak rám, s ez nem csupán csak az élet volt. A művészetnél maradva például a nagy regényírók, zeneszerzők, muzsikusok. Mert az ember érzi, hogy egy fokon túl mindig ugyanarról van szó. Lényegében azonban én a rajtam nyomot hagyó hatások megítélésében nem vagyok illetékes. Nem tudom kimutatni, hogy ki, mi, milyen kéznyomot hagyott rajtam. És ezt kívülről, azt hiszem, szintúgy senki sem tudja tisztázni. Dosztojevszkij azt mondta, hogy mindannyian Gogol Köpönyegéből bújtunk ki – és ez igaz is.

Tehetség, intuíció, anonimitás

Mindenféle misztifikációtól meg szeretném fosztani ezt a fogalmat: tehetség.* Legyünk őszinték: tulajdonképpen mindannyian alkotók vagyunk. Hadd mondjak el egy idézetet, ami nem az enyém, hanem egy Simone Weil nevű francia filozófustól vettem. Az ő parabolája a következő: „A szépség egy labirintus. Sokan elindulnak benne. Legtöbben félúton elfáradnak és megállnak, csak kevesen jutnak el a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratánál és az arrafelé jövőket szelíden befelé tessékelik.”*

Tehát mindenki elindul egyfajta tudatossággal egy labirintusban, de vannak a labirintusnak bizonyos szakaszai, amit – az ember úgy érzi – legszívesebben kihagyna. Mert ez egy érdektelen szakasz, egy semmitmondó szakasz, egy csak fáradságos szakasz. És ekkor választhat, olyan értelemben, hogy vállalja-e az életnek ezt a sivatagos szakaszát, és megy tovább… vagy lemond a továbbhaladásról. Remény kell, nagy remény! Mert még a legtudatosabb költő sem tudja, hogy pontosan mifelé megy. Lehetnek és vannak bizonyosféle meggondolásai, de vannak dolgok, amik kényszerítőleg jelentkeznek, eleget kell tenni nekik. Lehet, hogy a fáradtság, lehet, hogy a tehetsége elvesztésének pillanatai ezek. Minden lehetséges, de meg kell próbálnia végigjárni a saját labirintusát. És nem tudja, hová érkezik el. És ezektől a választásoktól mindannyian szenvedünk. Ismétlem: egy csodagyerek problémája legalább olyan aggasztó, mint egy teljesen tehetségtelené. Kocsis Zoltánhoz térek vissza, akit nagyon szeretek és nagyon figyelek mint jelenséget… Ő hároméves korban kezdett el zongorázni. Ez nagyon ritka. De nem volt csodagyerek. Tizenhét éves korában tűnt föl azon az emlékezetes Beethoven-zongoraversenyen. Kurtág György barátom mesélte el nekem, hogy ő éppen csak hogy bejutott a döntőbe, x-en jobbak voltak nála. És a Gyurka azt mondta, hogy ő ott ült, amikor a Zoltán megszületett. Ő akkor született meg!

Én vitatkoztam egyszer valakivel, aki a lélekvándorlásban hisz, és azt mondtam neki: igaz a lélekvándorlás, de ez olyan, mint az ábrázoló geometria. Tehát olyan, mintha egy kockát kibontanék, és az fölvenne egy kereszt alakot. Az, hogy bennünk ezer élet van, de egy kockát nem tudunk megpillantani, hisz mindig a képzeletünkkel kell kiegészítenünk. Egyszerűen nem látunk egy kockát, és az mégis valóságos. Én ezért érzem, hogy az egyszeri lét az olyan gazdag, hogy ehhez viszonyítva egy végtelen lélekvándorlás csak ennek a végtelen gazdagságnak egy ábrázoló geometriává való lefokozása. Tulajdonképpen ezen a fokon, ezen az ábrázológeometria-fokon a lélekvándorlás igaz. Na már most, ha mindannyian ilyen kockák vagyunk, akkor nem hiszek a lélekvándorlásban, de hiszek az eleve tudásban. Hiszek abban, hogy eleve mindenki mindent tud. És ez a valami egyszer betemetődött. Egy nagy kataklizma. Ezt nevezhetjük bűnbeesésnek, vízözönnek. Jellemző, hogyan gondolkodunk. Nem úgy, hogy mindazzal, amit tudok, elkezdek kombinálni. Ezt csak egy ideig csinálhatom. Akkor elérkeztem egy holtpontra, ahol már nem látom, ahol már nem ismerem ki magam. Rodinnek rossz a Gondolkodó szobra, mert nem úgy gondolkodunk, hanem üres, nyitott szemmel, nyitott szájjal, lélektelen arccal a semmire meredve. És onnét kiugrik a felelet, vagy nem ugrik ki. Ezt nevezhetjük intuíciónak is. No most, mikor én a tehetségtelenséget és szükségességet mondom, akkor tulajdonképpen csak annyit akarok, hogy korunk egy idő óta túlmisztifikálja a tehetséget. Az is érdekes, csak azt értjük meg, amit valamelyest már tudunk. Ha valakinek magyarázok valamit, bármilyen világosan is, és azt nem tudja már valamilyen fokon, az nem tudja megérteni, amit mondok. A zenét sem! Ahogy mondják: szóljanak az angyalok nyelvén, de ha bennem nincs képesség az értésre, bennem nincs arra valami készenlétben már, nem érthetem. Én nem azt mondom, hogy azon a fokon! Azon a bachi fokon, de valaminek már készenlétben kell lenni, mert különben nem tudom mihez kapcsolni. Be van még temetve.

Más; olyan érdekes: generációk húzták föl a chartres-i dómot – azok a névtelen mesterek, akik elkezdték építeni, tudták, hogy nem érik meg a dóm befejezését. Ha ők is ki lettek volna úgy szolgáltatva a kor és a divat változásainak, ahogy manapság, hogy épülhetett volna föl az a dóm, az a katedrális. Ugyanakkor az idő kerekét nem lehet visszafogni. Most tanúi lehetünk egy iszonyú fölgyorsulásnak. De már annyira felpergett ez a gyorsulás, hogy azt merném mondani, az, ami idáig a térben volt kinyitva és amit még fejlődésnek nevezhetünk az időben, az most a térben van kinyitva. Most egy zavarba ejtő Bábelben vagyunk. Szellemileg, művészileg beszélek természetesen. Minden lehetséges most! Egy káoszban vagyunk! Ez reményteljes és kétségbeejtő egyszerre. Nagyon nehéz! És a másik, hogy megyünk egy újabb anonimitás felé. Mert az autók miatt nem tudnak közlekedni már a városokban. Ma már a könyvkiadás olyan méreteket ölt, szaktudományban, irodalomban stb., hogy egyszerűen nem lehet elolvasni, olyan, mintha kéziratban maradna. Valahogy az az érzésem, hogy valamiféle anonimitás felé fogunk visszajutni, fogunk visszatérni. És az, hogy egyéniség, vagy az, hogy siker… ezek a fogalmak újra el fognak sorvadni.

Hit, megoldás, megváltás

Én megoldásban nem hiszek. Én megváltásban hiszek, de akkor ugyanaz történik továbbra is, mint ami eddig is történt és történne. Elviselni kell tudni a dolgokat, nem megváltoztatni. Tulajdonképpen a művész is ezt csinálja. Van Gogh például napraforgókat festett. Állandóan napraforgókat. És mi kijövünk a múzeumból, és az egész város olyan, mint az ő festménye. Kiderül, hogy nemcsak napraforgókat festett, hanem egyfajta szemléletet. A szemléletét közelítettük meg a napraforgókon keresztül. Mondják, hogy komor a világom, sötét. De hát a nehézségek elől, az élet tragikuma elől kilépni, azt kivédeni nem lehet, lehetetlen. Én nem tudom eldönteni azt, hogy az én verseim tragikusak-e vagy sem. De ha megkérdezik az életemet, azt mondom, az én életem nagyon nehéz élet volt: egy kutya élete.

Ha megkérdezik, hogy mégis milyen volt: azt mondanám, nagyon szép volt. Nem tudom eldönteni. A görögök erről nagyon sokat tudtak. Egy görög tragédiából – az tragédia volt! – az ember egyfajta derűt kap, örömmel távozik a színházból. Engem tízéves koromban elvittek – először és utoljára – egy operettet megnézni, és én végtelen lehangolttá váltam. Na most ez viszont úgy igaz – és itt nem vagyok tehetséges, erre visszatérek –, hogy arra a briliáns ujjgyakorlatra, ahogyan József Attila ezeket a mázsás súlyokat megbillentette – itt mozarti –, arra én nem vagyok képes.

Bartók, Bach

Igen sokat jelent számomra Bartók zenéje. Ugyanakkor furcsa módon nem tartozik azok közé, akiket túl sokat hallgatok. Valahogy az ember jobban vonzódik azokhoz, akik nem hasonlítanak rá. A verseim is lehetnek ilyenek is, olyanok is, jók is, rosszak is. Bachot viszont a végtelenségig tudom hallgatni. Örök rejtély nekem. Érdekes dolog, hogy szeretem figyelni azt, amiről tudom, hogy sohasem fogom megérteni, soha igazán. Tudniillik a zene szól, irtóztató erejű, és ugyanakkor szelíd, mint az égbolt. A kozmosz berendezésének, egy csillagnak annyi súlya sincs, mint egy cigarettacsomagnak, s Bach, a gigászi erő, teljesen súlytalan és teljesen szabadon hagy. Azt csinálok, amit akarok, arra gondolok, amire akarok. (Erről nem szívesen beszélek, mert olyan szakkifejezéseket kell használnom, amit csak belső használatra szoktam.) Ilyen értelemben már egy hanyatlás van a romantikában vagy a programzenében. Meg akarnak rendezni: most el kell lágyulnom, most föloldódhatok… Bachon kívül még tudnék sorolni ilyen állócsillagokat, s velük kapcsolatban most ismét mesteremre, Simone Weilre hivatkozom, aki azt mondja: ezeket a pontokat, ezeket a feloldhatatlan ellentmondásokat sokat és nagy szeretettel kell figyelni. Ezek sosem fognak megvilágosulni előttünk, de megvilágosítják körülöttünk a megvilágosíthatót.

Dráma, líra, próza

A műfajok, nem véletlen, hogy léteznek. A válaszfalak azonban közöttük teljességgel áttörhetők. Angol barátom, Ted Hughes azt mondta, hogy minden jó vers egy jó dráma, és minden jó dráma egy kiváló költemény. Ebben teljes mértékben hiszek, s ezért van az, hogy dramaturg vagy dramaturgia nem is tudom, mi. Mert van dramaturgia: a szereplő bejön, aztán kimegy stb., stb. Ezt nem értem! Már Csehov fölhagyott ezzel. De Bernard Shaw-nál vagy a polgári drámánál ismét megjelenik. Példát mondok: ha egy üres szobában szól a telefon a színen, és valaki bejön és fölveszi a kagylót – nem figyelek föl rá. Ha valaki a zöld jelzésnél átmegy az utcán, arra sem figyelek. Ha azonban a pirosnál megy valaki át az úton, arra fölfigyelek. Ha üresen áll a szín és bejön valaki, csak úgy – fölfigyelek rá. A nagy drámák rugója a nagy költészet, mert nem ilyen: azért hagyta ott, mert… Shakespeare, Hamlet! Hogy miről szól, próbálták megfejteni jobbról, balról. Nem kell megfejteni, mert benne a Shakespeare-i univerzum szól. Ő a drámáiban nagyobb költő, mint a szonettjeiben. Úgy látszik, kellettek neki ilyen szituációk, amik sokszor csak látszatszituációk, ki lehetne cserélni a szereplőket. A lényeg úgyis az az univerzum, ami minden darabjából árad és beszél. Engem a színdarab többször is megkísértett; azért, mert úgy hiszem, a verseimben drámákat írok, mikrodrámákat.

A drámában viszont talán a költészet nyílna meg a számomra. De keresgélek más műfajokban is, a regény területén. Ezért mondom azt, hogy vannak műfajok s ugyanakkor nincsenek. Nagyon méltányolom például a modern regényt, de mégis jobban szeretem a XIX. századit olvasni. Itt a nagy orosz és angolszász regényírókra gondolok. Azok befognak valamit, amit semmi egyéb művészet nem tud: az időt. A regénynek maga az anyaga az idő, azok a finom metamorfózisok, amikre csak az idő képes. A költőben van valami angyali törekvés, hogy valamit létrehozzon, ami olyan kerek egész, mint egy tárgy. Angyali művet szeretne, ami tökéletes: kerek és áttekinthető. A költő a halhatatlanságot akarja. A regényírók, az említettek azonban – mondatról mondatra érzem – kieresztik a mondatot. Nem komponálják tovább. Meg tudnak halni, felnőtten, éretten. Mert a Háború és békét például nem lehet naponta úgy ellenőrizni, mint egy szobrot vagy egy verset. Az ilyen szemlélet pillanatnyilag kiszorult a mezőnyből. A modern regényt a lírához tudom hasonlítani, és ebben van valami szomorú; Márqueznél, a Száz év magányban kezd újra visszatérni az idő.

(Hangfelvétel; Dunavecse, 1979. május 13. –

Első publikálás: Új Írás, 1982. február, 82–85.)


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-05-30 22:27   Napló: fiaiéi
2024-05-30 22:21   Napló: fiaiéi
2024-05-30 22:17   Napló: Bátai Tibor
2024-05-30 22:11   Napló: fiaiéi
2024-05-30 20:56   Napló: fiaiéi
2024-05-30 20:53   Napló: fiaiéi
2024-05-30 17:45   Napló: Gyurcsi
2024-05-30 17:29   Napló: az univerzum szélén
2024-05-30 11:16   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2024-05-30 10:59   Új fórumbejegyzés: Tóth János Janus