NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis Legutóbbi olvasó: 2026-08-11 05:23 Összes olvasás: 14131| 12. | [tulajdonos]: 04 05 | 2020-04-05 12:00 | Nem engedhetem meg magamnak, hogy elnehezítse lelkemet a megvalósulatlan felett való áhítozás.
Elvvégre, mi volna az, ami olyasvalakit, mint G visszatarthat a lehetőségtől, holott adott?
Csakis saját maga. Azonkívül persze, nem vagyok kompatibilizálható (ez a szó, vajon létezik?)
nem illeszkedem semmilyen általa ismert társadalmi szerepbe. Persze, könnyedén felszedek bárkit, amennyiben arra egyetlen nyomatékos okom az általa való önnön szórakoztatásom. Ez különben igen érdekes.
Egy azonosíthatatlan női minta vagyok. Bebábozódva kuporog, de nagyon is létezik bennem az anya, a meg nem foganhatókkal, kiket most még visszataszítanak a falak, e végtelenbe nyúló istentelen egyenesek.
Gyermekekkel, akik maguk döntenek az elszakadás mikéntjéről. Akik az élőt tanulják meg művelni, nem a holtat. Szolgálattal uralkodnak maguk felett. És nem számítanak: semmire. Otthonaim ablakokból állnak.
Olyan érzés, mintha egy virtuális játék figurájával próbálnék manőverezni, aki természetesen meddő, minthogy tisztában van élettelen voltával, és azzal, hogy bármi, amit leképez, szintén élettelen. De leteszi a joystickot, elrendezgeti maga körül a kis fészkét, mert tudja, a valóság ott történik, körülötte, és várja, hogy belépjen valaki. De közben, rajta kívül mindenki a képernyők előtt ül, így végül nem marad esélye egyetlen fronton sem az érintkezésre.
Visszatérve persze gyakran kiesve találom magamat a szerepből. De egyetlen gyermekem születésének lehetősége is nemesebb gesztus a teremtés részéről, mint húsz kiváló karakter létrehozása.
Összeszedem és elviszem az öreg ruháit. Még mindig van bennük valamiféle avas öregemberszag, amit így is érzek. Nem tudom szebben megnevezni. Azonkívül szándékomban áll elmenni világgá. Vadvirágos lépcsőkön indulok, mint mindig. (Aztán persze Budakeszinél visszafordulok, mint általában)
Már nem először álmodok egy különben barátságos képű, sima arcú harmincas fickóról, felkötött bal kézzel, rendszerint fehérben, aki összességében kellemes, de furcsa érzést vált ki belőlem. Két konkrét alkalomra emlékszem. Ma éjjel is, várt rám, egy kőfalú ház kisebb konyhájában, ahol nem voltak ajtók (ablakokra se nagyon emlékszem, csupán minimális fényre, amely sugárban szűrődik valahonnét mögülünk), akár egy ól, olyan volt és én megint egy nagy, fekete potrohú pókot kergettem, egy nem túl kicsi) gyerekkel, 66 légycsapót számoltam össze, három helyen, be voltak tűzve a fal mentén futó (víz?gáz?) csapok alá, vagy fel voltak akasztgatva, kiálló vékony, rozsdás szögeken. Össze vissza kujtorgok a városban, leomlott vakolatú egymásra halmozott téglaépületek, mintha egy egyszintes, T alakú, régi
bevásárlóközpont volna, a bejárat környékén a presszó ledkivilágításának egy darabja, üvegajtók, élettelen, mihaszna termek, majd romos ólajtók. Valamit hozok-viszek, leállok jellegtelen férfiakkal, a pók szétszakadt részeit a macska ürítetlen alomtálcájába dobom. Az a fickó csak tűri ezen szélhámosságokat és vár. Sarkoknál szakadt, régi, viaszos-vászon asztalterítő. Valakivel beszélget. Innen tudom, hogy végigkísérik cselekményeimet, és tudják, hogy végül oda fogok menni hozzájuk, hogy elmenjek azzal a fickóval. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
