Elvitted a lelkem sok darabját, mindent, amim csak volt. Még én aggódtam érted, téged már más vigasztal, de nekem a legdrágább is odalett, a BARÁT. Hagytam, hogy ezt tedd velem, én balga módon őszinte voltam és hű hozzád, mikor a barátságról volt szó. "Nem kell, hogy megbocsáss..." Te nem is, mert te bántottál, nem én téged. Egyvalakitől azért várom a feloldozást... hiába. Olyan nevetséges vagyok közben ezzel a semmibe belekiabált szóözönnel, senkit sem érdekel, nekem sem jobb, hogy leírom, NAGYON FÁJ, mert ettől még jobban fáj... Egyáltalán nincs értelme, ahogy annak se, hogy reggel felkeljek, felöltözzek, hogy most itt üljek... semminek.. Nem, nem leszek öngyilkos, túl könnyü lenne, inkább megjárom ezt a poklot is. Ami nem öl meg., megerősít. Én már nagyon erős vagyok... De a feloldozás, az kell, nem tőled, tőle (akinek nemhiába nem mertelek elmondani, mert éreztem, hogy nem vagy valódi és sajnos, igazam lett), tőle kell feloldozás, de késik... |