A visszatérő álmomról természetesen azért beszéltem, mert tegnap éjszaka is visszatért. Ezúttal korábban szálltam le a vonatról, még mennem kellett volna tovább. Hogy hova, csak az Isten tudja!
Itt jártak a mentők. Már a gyorsteszt eredménye pozitív lett. PCR-tesztre már nem is volt szükség.
Visszatérő álmom: vonatra szállok, anélkül, hogy tudnám, hogy pontoson hova utazom, ezért vagy fennmaradok a vonaton, amikor le kellene szállnom, vagy hamarabb szállok le, mint kellene, és már nincs másik vonat, amivel folytathatnám az utat, mert este van. Nincs kihez fordulnom, a körülöttem lévő utasok magukkal vannak elfoglalva, senki sem veszi észre, hogy ott totyorgok kétségbeesetten a peronon. Segítséget kellene kérnem, de szégyellem, hogy még annyit sem vagyok képes megmondani, pontosan hova tartok, nem tudom a település nevét, ahol várnak rám.
Aztán egy fürdőhelyen találtam magam, egy mélyvízű medence mellett, amelyben mindenáron meg akartam mosni az arcomat, de sehogyan sem fértem hozzá a vízhez, ezért ruhástól mentem bele. Csak az arcomat akarom megmosni, mondtam bocsánatkérően a medence szélén ücsörgőknek, akik a lábukat áztatták a vízben. Azzal a gondolattal ébredtem, hogy újra meg kell néznem a Sanctum című filmet.
Az egyik fiam Covid-tesztje pozitív lett (forgatásra készült, a statisztákat minden alkalommal tesztelik). Napok óta soha nem tapasztalt torokszárazság gyötör, ma reggelre meg is fájdult a torkom. Lehet értem imádkozni. A kék elefánttal azóta sem találkoztam álmomban, de valamiért úgy érzem, ő a biztosítékom a gyógyulásra. (A biztonság kedvéért az orvosnál is jelentkeztem.)
„Tapasztalat – így becézzük tévedéseinket.” (O. Wilde)
Sírtál álmodban, mondta a férjem reggel a fürdőszobában. Sírtam? Nyüszítettél. Nem emlékszem, feleltem csodálkozva. Aztán mégis emlékeztem. Egy kiszámíthatatlan, többszintes épületben bolyongtam álmomban, olyan volt, mint egy rosszindulatú élőlény, folyton változtatta az alakját. Ha egy helyiségből kiléptem, mire visszafordultam volna, már nem találtam meg, egy lépcsőház, egy folyosó vagy egy teljesen más szerkezetű -- zegzugosabb, szűkebb vagy tágasabb -- helyiség volt a helyén, sokszor nem is lehetett újra megközelíteni. Mintha azt üzente volna az a gonosz épület : jól vigyázz, merre indulsz el bennem, mert nincs visszaút. Volt egy lépcső, amelynek fokai egymás fölé helyezett székekből álltak, alig tudtam felkapaszkodni rajtuk, ráadásul kiderült, hogy nem jó irányba vezetnek, mert amit keresek, az lent van valahol, de akkor már hiába is próbáltam volna a székeken visszaereszkedni, azok már nem voltak sehol. Egy ajtón kilépve valamiféle hátsó udvaron találtam magam, mindenféle régi kacat hevert benne szanaszét; egy bozontos, szakállas öreg állt az ajtó előtt, mintha rám várna. Még meg sem kérdeztem, mint gondol, merre kell mennem, ő már útba is igazított erőltetetett nyájassággal; erre tessék, mutatott balra, és be akart terelni egy ajtón; már majdnem elhittem, hogy végre jó helyen járok, amikor hirtelen gyanút fogtam: ha én azon az ajtón belépek, végem. Az öreg egy szempillantás alatt eltűnt. Akkor néztem be az ajtón. Odabent egy étkezde lehetett, lepukkant külsejű férfiak ültek az asztalok mellett, és valami kétes eredetű ételt fogyasztottak. Akkor fogtam fel igazán, milyen rafináltan van megépítve az épület: azt a látszatot kelti, hogy luxusvendégeket fogadnak benne -- az álomfilmgyár gyorsan le is forgatott nekem utólag egy képsort, amelyen báli ruhába öltözött hölgyek és szmokingos férfiak cseverésztek pezsgőspohárral a kezükben, pazar fényt árasztó csillárok alatt. Hát, ezért kellett mindenáron kijutnom abból a világból, értettem meg utólag, miért ezért kellett annyit bolyonganom: éreztem, hogy nem oda tartozom. És most ott álltam az étkezde bejáratánál, és nagyon becsapva éreztem magam, mert az épület ugyanaz volt, mint amiben addig kóvályogtam, csak most más arcát mutatta, és tudtam, hogy ha azon az ajtón belépek, kezdődik elölről a tébolygás, egy sokkal, de sokkal veszedelmesebb terepen. Sötét volt odakint. A bozontos öreg bármikor visszatérhet, és az épületbe nincs visszaút. Feltehetően ekkor kezdtem el nyüszíteni.
Párnacsapkodásra ébredtem. Nem először. A férjem újabban harsányan elrendezi az ágyat maga után, kipofozza a párnákat, magasra emeli a paplant, kicsit még meg is rázza, úgy egyengeti el. Tudja, tudnia kell, hogy minden áldott nap kirakom szellőzni az erkélyre az ágyneműt (hacsak nem esik az eső), és csak estefelé, amikor a párától benedvesedne, hozom be. Várhattál volna még két percet. Miért? Olyan érdekeset álmodtam, szerettem volna látni a folytatást. Miről álmodtál? Egy kék elefántról, Icram is benne volt. Icram, nevezzük így, a férjem közeli rokona (mondjuk így). Még nem voltam beházasodva a családba, amikor először egymásnak ugrottunk, vagyis az én narratívám szerint, ő nekem esett valami miatt (a fürdőszobába szerettem volna ruhaszárítót szereltetni a közös balatoni nyaralóban, ő ennek ordenáré stílusban ellenállt), én próbáltam nem hagyni magam. Azóta kutya-macska viszony. Ha Icramon múlott volna, én már nem lennék a családban, hanyatt-homlok menekültem volna, mint a többi nő (köztük két feleség), akiknek volt hova kiszállniuk (nekem nem volt). Álmomban egy szűk folyosón haladva valami fontos dologról beszélgettem a férjemmel, aki mögöttem lépdelt, ezért a fejemet hátra kellett fordítanom, így történhetett meg, hogy egyszer csak nekiütköztem valakinek, aki nagyot mordult dühében, fenyegetően, mint egy nagytestű komondor, akit megzavartak. Icram volt az. Bocsánat, mondtam, és engesztelően az arcához érintettem az arcomat, mint egy macska (akkora már valahogyan átkerültem a másik oldalára). Túl bizalmasnak éreztem a mozdulatot, ezért gyorsan puszit nyomtam az arcára, baráti (sógornői) puszit. Béküljünk már ki, mondtam. Icramnak a szeme sem rebbent. El volt foglalva valamivel. Akkor vettem észre, hogy egy fémasztalon (mintha rendelőben lettünk volna) egy kis elefánt hever előtte. Áttetsző bőrű, égszínkék elefánt. Az ámulattól leesett az állam. Icram, mint egy állatorvos (de nem volt az, még álmomban sem, inkább tanárnak tűnt, aki éppen előad valamilyen elméletet – megmagyarázza a hallgatóságának a tutit, ahogyan Icram a valóságban is szokta), szenvtelen hangon vezényszavakat sorolt a kiselefántnak. Most emeld fel az ormányodat. És a kiselefánt felemelte az ormányát. Most bömbizz egyet. A kiselefánt erőtlen, nyekergő hangot adott, aztán nem tudom milyen vezényszóra, krákogni kezdett, majd kinyitotta a száját, és valami zöldes-barnás váladékot engedett az asztalra. Milyen okos, néztem elragadtatva. És néztem volna még tovább is, amikor a párnacsapkodás felébresztett. Életemben először érzek igazi késztetést arra, hogy a tudatos álmodás (lucid dream) technikáit komolyan vegyem. Találkoznom kell az égszínkék elefánttal.
A tudatos álmodást részben ún. valóságtesztekkel lehet előidézni. Most találtam (eddig nem tűnt fel), hogy olvasási teszt is létezik. Naponta kiválasztani egy szövegrészt, és sokszor elolvasni újra és újra. Azt írják, ez a leghatékonyabb módszer. Ez jó, mert a Bűn és bűnhődés- sel oroszul csakis úgy jutok valamire, hogy egy-egy mondatot ide-oda sokszor elolvasok. Még így sem derül ki mindig, melyik szó melyiknek felel meg (bár a a fordítás elég pontos), de a valóságteszthez talán pont így lesz jó.
„A Kínai Falat a legészakibb pontján fejezték be. Délkeletről és délnyugatról haladt, s itt egyesült az építkezés. A részmunkálatok során is ezt a rendszert alkalmazta a két nagy építősereg, a keleti és a nyugati. Úgy történt ez, hogy mintegy húszfős csoportokat alakítottak, melyeknek egy–egy körülbelül ötszáz méter hosszú falrészt kellett elkészíteniök, a szomszédos csoport pedig velük szemközt haladva épített egy hasonló hosszúságú falat. De miután így összetalálkoztak, nem ennek az ezer méternek a végén folytatták az építkezést, hanem a munkacsoportokat megint egészen más vidékre küldték falat építeni.”
Így kezdődik F. Kafka A kínai fal című elbeszélése. Szombat este vettem le a kötetet a polcról elalvás előtt Szepezden, ahová Attilával érkeztünk korán reggel. Attila romániai állampolgár, a családja (felesége és két még kiskorú gyermeke) Szatmárban él, a határ túloldalán egy szép házban, amit ő a saját kezével épített fel. Magyarországi munkákkal szerezte meg hozzá a pénzt. Nem szívbajos, bármit csinál (járólapokat rak le, házat vakol és fest, kívülről, belülről, ajtót, ablakot cserél stb.), elkéri rendesen az árát. A magyarországi ember szívja a fogát, de leperkálja neki a pénzt, mert hiába is próbálkozna mással, nem talál munkást, különösen Szepezden nem. Az egyik unokatestvérem, akivel a nagybátyám temetési búcsúztatója után beszélgettem, teljes lakásfelújításokat vállal (eredetileg villanyszerelő volt), egy évre be van táblázva. Attila hónapokat tölt távol a családjától, a nagyobb ünnepeken pár napra hazalátogat, különben nem. Kérdeztem, hogy bírja ezt, pláne, hogy nem csapatban dolgozik, hanem egyedül. Ki kell bírni, mondta, jellegzetes hanglejtéssel, vagyis inkább hangemelkedéssel, az utolsó szótagot felcsapva, mintha kérdezné, amit állít. Nos, Attila nem bírja ki másként, csak úgy, hogy soha nem vállal egy helyen huzamosabb ideig munkát. Egyszerre négy-öt helyen dolgozik. Délelőtt itt, délután már amott, másnap egy harmadik helyen kezd, délután a negyedik helyen végez. Eredetileg úgy beszéltük meg, hogy vasárnap délig dolgozik (a felső manzárdok falát kellett begipszelnie, miután novemberben vakolatot húzott a hungarocellborításra, amit még a férjem nagyszülei rakattak a falra, és soha nem fejeztek be, borzasztóan nézett ki, és tele volt a szoba hungarocellgolyókkal, nem győztem takarítani). A sógorom indította el a felújítást, anyósom gyűjtött rá pénzt. Attila szombat este kilenc körül kezdte el pedzegetni, hogy szerinte reggelre (értsd hajnal négy körülre) befejezi a munkát, utána jó lenne elindulni, mert máshol is lenne dolga. A férjem ijedten lefeküdt aludni, ha korán reggel vezetnie kell, ki kell pihennie magát. Én még éjfél körül is fent voltam, össze kellett pakolnom, amit tudtam, ne reggelre maradjon minden. Egy idő után ugyanis megértettem, hogy Attila egész éjszaka fenn akar maradni. Mikor szeretne elindulni, kérdeztem tőle, amikor egy kis szünetet tartott. Minél hamarabb, mondta, és hozzátette: mindenkinek így lesz jobb, maguknak is, holnap már otthon lehetnek, csinálhatják a dolgukat, nem kell itt rostokolni. De mi szeretünk itt lenni, világosítottam fel, és itt is van mit csinálni, a kertben nagyon sok a tennivaló, hátha holnap már nem szakad az eső. Arra ébredtem fél ötkor, hogy a férjem, nagy sóhajjal visszafekszik az ágyba: kinéztem Attilának egy vonatot, maradhatunk.
Kafka narrátora azzal magyarázza a részépítkezést, hogy az emberek nem bírták volna türelemmel. „Nem lehet például arra kényszeríteni őket, hogy lakatlan hegyvidéken, otthonuktól több száz mérföldre hónapokig vagy akár évekig követ kő mellé rakjanak; az ilyen szorgalmas, de végeredményhez még egy emberöltő alatt sem vezető munka kétségbe ejtette, mindenekelőtt a munka számára értéktelenebbé tette volna őket. Ezért választották a részépítkezés módszerét. Ötszáz métert körülbelül öt év alatt meg lehet építeni, utána általában kimerültek persze a vezetők, elveszítették hitüket önmagukban, az építkezésben, a világban. Ezért azután, miközben még lelkesedve ünnepelték az ezer méter fal elkészültét, messze–messze küldték őket, útközben itt–ott készen emelkedő falrészleteket láttak, magasabb vezetők lakhelyein fordulhattak meg, kitüntetéseket kaptak tőlük, hallották az ország mélyéről elősereglő új munkáshadak ujjongását, látták, hogyan dőlnek ki állványzatnak szánt egész erdők, hogyan zúzódnak hegyek a fal köveivé, szent helyeken hallották, hogyan könyörögnek énekükkel a Fal felépüléséért a jámbor hívők. Mindez gyógyír volt türelmetlenségükre.”
Milyen érdekes, hogy éppen egy ilyen olvasmány akadt a kezembe. Eddig azt hittem, Attilát csak a pénz hajtja egyik helyről a másikra. Talán nem csak az. A lépték, persze más. A mai embernek egy nap ugyanazon a helyen, a családjától távol, másnak az otthonában felérhet öt év rostokolással.
„Eleinte dinoszauruszokat szeretnénk találni, de az általában nem sikerül, ezért megelégszünk néhány törött kagylóval, és így kezdődik az egész”, mondja egy pocakos, szakállas fickó a tévében, hogy mi kezdődik így már nem hallgatom meg; csak egy pillanatra kapcsoltam be, meg akartam nézni, van-e híradó, nincs, de talán nem is kellene, hogy legyen, inkább ki kellene deríteni, mi kezdődik úgy, hogy az ember megelégszik néhány törött kagylóval a dinók helyett, de ezt már feltehetően sosem tudom meg.
Tegnap elbúcsúztunk Pista bácsitól. Délre értünk a házhoz a kisebbik húgommal és az unokaöcsémmel, nevezzük Daninak. Ő az egyik kedvenc rokonom, igazi kultúrlény, egy időben vele jártam operába (a férjemet oda nehéz elcipelni, vele jazzkoncertekre járok). Az én gyerekeim nem akartak eljönni, elég volt a saját nagybátyjuk temetése, nem volt kedvük két héten belül újra gyászruhát ölteni -- úgy nézünk ki, mint egy a maffiacsalád, mondta a kisebbik fiam a sógorom temetésén készült képeket nézegetve). A temetés ezúttal idézőjelben értendő, mert a nagybátyám porai egyelőre nem kerülnek föld alá, majd csak akkor, ha a felesége is elhalálozik, így rendelkezett Pista bácsi a halála előtt egy héttel. A bejáratnál az unokatestvérem fogad, és Molly, a máltai selyemkutya. Éktelenül ugat, hiába csillapítgatják. Csak a férfiakra haragszik, mondja odabent R. néni, a nagybátyám felesége, miután fogadja a részvétnyilvánításunkat. És valóban úgy tűnik, Mollyt egyedül Dani irritálja, bennünket nőket bizalommal szagolgat. Nézek Danira, sejtem, mire gondol, arra, amire én is, hogy Mollyval ellentétben, ő nem haragszik a férfiakra, ellenkezőleg, kifejezetten vonzódik hozzájuk, ezt kb. tizenhárom éves kora óta tudja, akkor árulta a kisebbik húgomnak, a kisebbik húgom pedig nekem, hamarabb tudtunk róla, mint az anyja és az apja. Molly minderről mit sem sejt, neki Dani ugyanolyan férfi, mint a többi, akiket neki muszáj megugatni, kész. A nappaliban már ott ül a két anyai nagynéném és R. néni húga (mindhárman özvegyek, mint ahogyan mostantól R. néni is) és a másfél hónappal idősebb unokanővérem (elvált, ugyanúgy, mint R. néni lánya, az unokahúgom), Csupa nőnemű lény, a kisebbik húgommal, velem és a kisvártatva befutó a középső húgommal, a keresztlányommal és az anyámmal együtt: tizenegy asszony. Ebben a környezetben diszkriminálja Molly nősténysoviniszta módon az egyetlen jelenlévő férfit, akiről nem tudja (honnan tudhatná), hogy meleg. A fiú unokatestvéreim és más férfiak (távolabbi rokonok), de még az én férjem is közvetlenül a búcsúztató előtt futnak be, van, akivel csak a temetőben találkozom. Például a legkisebbik unokaöcsémmel, nevezzük Lalinak, akiről a „temetés” után megtudom, hogy unokája van, egy másfél éves kislány. Uramatyám, a „minap” még az ölemben tartottam, tüneményes kisfiú volt. Tádéra emlékeztetett, a mesefigurára, úgy is becéztem. Imádtam minden megnyílvánulását. Ő úgy tesz, mintha nem tudna erről.
A legtöbbet Pöszi nénivel, anyám idősebbik húgával beszélgetek receptekről, gyógynövényekről, vetésről, palántázásról. Mindig tanulok tőle valami újat. Most pl. a tyúkhúrt. Tele van vele a kert, eddig mindig kigyomláltam, mostantól salátát készítek belőle. Teát is lehet.
Elalvás előtt az a hasonlat járt a fejemben, amit egy zsidó teológustól hallottam, hogy a jövő felé úgy haladunk, mintha hátrafelé eveznénk egy csónakban. Azért csak a múltra látunk rá, mert az van előttünk, nem a jövő.
Kedves Anikó, megértem, hogy megértetted. :) Köszönöm, hogy rátaláltál erre a beszélgetésre, és föltetted a naplódba a beágyazását. Örülnék, ha minél többen látnák-hallanák a felvételt itt is, kár, hogy ez nem az én szándékaimon múlik...
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
