NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2026-04-28 17:12 Összes olvasás: 105459| 508. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-24 14:46 | 2019. október 24.
Cseléd voltam álmomban. Dajka.
Egy nagy háznál szolgáltam, valószínűleg több nemzedéken át, mégsem éreztem magam öregnek, később legalábbis, amikor nagy bajba kerültem, kiderült, hogy mindössze gimnazista korú lehetek, úgy nagyjából tizenhat-tizenhét éves. Az egyik gazdasszonyomtól, akit valószínűleg csecsemő korától én neveltem, halálakor kaptam egy ajándékot: két csipkésen áttört, gyöngyház fényben játszó, lyukacsos korongot. Akkorák voltak, mint egy szemüveg lencséi. És mintha valóban azok lettek volna; mintha láttam volna a mozdulatot, ahogyan egy kéz kifordítja a két korongot egy szemüveg keretéből, és átnyújtja nekem. Talán törött volt már az a keret. Vagy, ha nem is volt törött, a távozónak nem volt már rá szüksége. Megilletődve forgattam a két kerek lencsét, éreztem, hogy különleges kincsem van: ha belenézek, a résein keresztül nézhetem a világot.
Ekkor azonban ott termett egy ráncos öregasszony a kíséretével, és azt állította, hogy az a két korong az övé, tőle loptam. Ott álltam egyedül a túlerővel szemben. Nem volt senki, aki emlékezett volna a régi gazdasszonyomra, akit én neveltem fel, és szeretett engem. Nem volt senki, aki el tudta volna képzelni, hogy én rám ilyen értékes örökséget lehet hagyni. De nem szedték el tőlem rögtön a kincsemet, csak megfenyegettek, hogy egyszer érte jönnek, készüljek.
Mintha párbajt ajánlottak volna. Az öregasszony egy hosszú kardot villogtatott, a hívei félköríven fenyegetően álltak mögötte. Egy bútorok nélküli, apró szobába szorultam be a hatalmas ház egyik félreeső zugában. Csak egy ágy volt benne, amire nem mertem lefeküdni, nehogy elaludjak. Kétségbeesetten néztem körül, eszköztelennek éreztem magam és magányosnak. Valahonnan előkerült egy fehér nyelű, széles pengéjű kés. Megnéztem az élét és a hegyét: tompa volt. Nem tudtam elképzelni, hogy képes lennék annak az öregasszonynak a szívébe szúrni vele. Letettem magam mögé a padlóra. Akkor vettem észre, hogy mezítláb állok a téglaszínű, hideg csempén. A fal vakolatlan kövén nedvesség csordogált. Cellába kerültem? Így, ha akadna is valaki, aki a segítségemre tudna sietni, nem értesíthetem őket, sosem tudják meg, hogy bajban vagyok. Nem számíthatok másra, csak a magam erejére és a tompa élű késre. Ekkor, mintegy varázsütésre, ott termett Tóth Zsuzsa, a gimnáziumi barátnőm, aki ismert engem, nem hihette egy percig sem, hogy hazudok; hogy képes lennék lopni.
Vártam, vártunk. Hogy a túlerővel szemben is megküzdhessünk a nekem ajándékozott kincsekért. De az ellenfél nem jött. Talán végre fellélegezhetek. Ám ekkor megnyikordult az ajtó közvetlenül az ágyam mellett. Akkor már feküdtem, mert nagyon fáradt voltam, és már majdnem aludtam. Egyedül. voltam a cellában megint. Zsuzsa sehol. Felálltam, hogy megnézzem, ki áll a vastag faajtó mögött. Az öregasszony volt az. Leskelődött. Ekkor jöttem rá, hogy a párbajfelhívás csak kamu, a hátam mögött akar megtámadni, alattomban, amíg alszom. Félnem kellett hát újra.
Hirtelen rám jött a pisilhetnék, elindultam egy alkalmas helyet keresni. Össze-vissza bolyongtam egy csillárokkal, színes perzsaszőnyegekkel és gobelinekkel díszített épületben. Emeletről emeletre mentem, a felfelé vezető lépcsőkön is egyre lejjebb lévő szintekre jutva. A lépcsők alján tálcás pincérek mutatták az utat. Egyszer csak ott találtam magam egy tágas alagsori helyiségben. Egy pulton asztallap nagyságú vágódeszka állt, mellette kerek élű bárd, mögötte egy tagbaszakadt, kötényes férfi. Tudtam, hogy engem fognak darabokra vágni. És egy hang, mintha egy recept használati utasítását mondaná fel, sorolta a műveleteket: darabokra vágunk, üstbe teszünk, kifőzünk, hogy létrehozzunk egy másik nőt, aki majd nem emlékszik semmire az előző életéből, de sokkal szebb lesz, és vonzóbb, mint azelőtt: a tökéletes nő. Tudtam, hogy nincs menekvés.
Egy férfi, valami orvosféle, akinek az agyában a „recept” megfogant, már jött is felém mindkét kezében egy-egy injekciós tűvel. Körém tekerte a karját, mint valami polip, és belém fecskendezett egy anyagot, amiről lehetett tudni, hogy el fogok tőle aludni. Az egyik tűt a fejembe nyomta, a másikat a lábamba. Akkor már egy orvosi ágyon feküdtem. Nem fájt a szúrás, és abban is biztos lehettem, hogy a darabolást sem fogom érezni. Egy pillanatra még hálásnak éreztem magam: m
ilyen kíméletesek ezek az „átszabók”. Nem akartam mégsem beletörődni a dologba.
Nem tudtam, mikor kezd hatni az altatóanyag. Utolsó erőmmel feltápászkodtam az orvosi ágyról, és elindultam, hátha találok valahogyan egy egérutat. Ekkor eszembe jutott a barlang, amiben már sokszor jártam korábbi álmaimban. A föld alá kellett hozzá leereszkednem mindig, jó mélyre. Nedves, melegvizes hely volt, mint egy termálfürdő. A falain a kiálló kövek, ha megtapogattam őket, puhák és lágyak voltak. Tudtam, hogy csak ott lehetek biztonságban, akkor is, ha csak álom az egész. Erősen emlékeznem kellett, meg kellett találnom az átjárót, hogy az alagsornál is lejjebb kerülhessek. Találtam egy lépcsőt, ami ezúttal tényleg lefelé vezetett. Szinte repültem, úgy rohantam örömömben, hogy megvan, amit keresek, és végre megmenekülhetek.
Három szintet kellett bejárnom, közben több ajtó is utamat állta, de mind nyitva volt. Megérkeztem végre a barlangomba. A közepén narancsvörös, gőzölgő tó. Le akartam vetkőzni, hogy megfürödjek, ám akkor jobb kéz felől egy polcon megláttam a fenti bárd és a vágódeszka kicsinyített másolatát. Oda voltak téve, emlékeztetőül. Rémültem fordult volna hátra, de nem kellett, mert a világ fordult meg körülöttem. Estélyi ruhába öltözött szalonvendégek özönlöttek felém pezsgős pohárral a kezükben; a férfi, aki odafent a két injekciós tűt belém szúrta, diadalmas mozdulattal mutatott felém: a kísérlet sikerült. A vendégek tapsoltak, mosolyogtak, talán még valami zene is szólt.
Meg voltam rendülve: tényleg sikerült elaltatniuk, és csak álmodtam a menekülést? Amíg aludtam, feldaraboltak, és átszabtak valamivé, hogy vonzóbb legyek, mint amilyen vagyok? Mennyi idő eshetett ki az életemből, amíg ez történt? Alig mertem magamra nézni, de kíváncsi is voltam. A ruhám tűnt fel legelőször: egyszerű, szegényes ruha volt. Semmi csillogás. Megtapogattam a karomat, a törzsemet; nem voltam kövér, de extra csinos sem. És nem volt bennem semmi látványos, ami miatt ünnepelni kellett volna, hogy mennyivel tökéletesebb lettem. Találtam egy fali tükröt, lopva belenéztem. A vendégek és az „átszabóm” addigra már el voltak foglalva magukkal.
Lilásbarna fejkendő volt rajtam, az arcom egyszerű parasztlányarc. De hát, én nem változtam semmit, csodálkoztam, ugyanaz az vagyok, aki voltam. Hát, nem látják? Ekkor jelent meg a férjem, gyönyörködve nézett rám. Nem ismert fel. Én viszont felismertem őt, és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el: én nem felejtettem el semmit! A kísérlet nem sikerült. A férjem hinni fog nekem, ha felidézem azokat az emlékeket, amelyeket csak mi ketten ismerünk. Szaladni kezdtem fel a lépcsőn. Szóltam a férjemnek, hogy fusson velem ő is. Hagyjuk ott az ünneplő társaságot. Legyünk szabadok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
