ELKÓBORLÁS
Van egy pszichátriai betegség, elkóborlás a neve, orvosi nyelven „disszociatív fuga”. Az elkóborlásban szenvedők az addigi életükről elfelejtkezve, váratlanul elutaznak otthonról valahová máshová, és teljesen új identitást fejlesztenek ki maguknak; olyan személyiségjegyeket vesznek fel, amilyenek korábban soha nem voltak jellemzőek rájuk. Ez az állapot hónapokig is eltarthat, a betegnek minden kapcsolata megszakad a normál életével, ugyanakkor rendezett és adekvát módon tud viselkedni, gondoskodni önmagáról. Van, aki csak viszonylag rövid időre felejtkezik el az addigi életéről, de az alatt az idő alatt idegen helyeken bolyong, s amikor magához tér, nem érti, mi történt vele, hogyan került oda.
Pár éve lektoráltam egy Sierra Leonéban játszódó regényt (Aminatta Forma: The Memory of Love), abban szerepel egy ilyen elkóborló asszony, aki poszttraumás stressz-szindrómában (PTSD) szenved, a neve Agnes. Agnes végignézi, ahogyan tizenéves, bedrogozott katonák kiirtják a családját. A polgárháború után békében élhetne, de ő rendszeresen elkóborol otthonról, idegen városokban tér magához; sosem tudja, hogyan került oda.
Mostanában gyakran eszembe jut Agnes. Olyan sokszor tévedek el, ha új helyre kell mennem, de még a bejárt útvonalakon is úgy el tudok bizonytalanodni, hogy az már beteges. Képtelen vagyok belőni az irányokat, ha döntenem kell, tutira az ellenkező utat választom, mint amerre mennem kellene. Elég egy kis letérő a „széles” útról, és máris labirintusban érzem magam, ismeretlen utcákon kóválygok, vergődöm, mint a pók hálójába került légy.
Nincs mese, ez terápiát igényel. És mint minden betegséget, érdemes ezt is úgy kezelni, én legalábbis úgy szeretném, mint a kutyaharapást szokták a szőrivel: direkt bolyongok.
A házunk melletti erdőt már egészen jól bejártam. Naponta futok vagy sétálok, a megszokott terepen csukott szemmel is eligazodom. A méhekről olvastam valahol, de lehet, hogy a madarakról, hogy a már bejárt terület határait koncentrikus körökkel tolják egyre kijjebb. Én is valami ilyesmit csinálok. Az eltévedést is bevállalva le-letérek a már jól ismert útvonalakról, az erdőről alkotott mentális térképem így felel meg egyre inkább a valódinak.
Egy ideje a Város van soron. Ha valahova mennem kell, inkább hamarabb elindulok, csak, hogy az út egy részét gyalog tehessem meg. Közben figyelem az utcatáblákat, a nevezetes pontokat, vagy a nem nevezetes, de számomra érdekességgel bíró helyeket. Tegnap például, a Csillagszálló nyári lapszám-bemutatójáról hazafelé jövet, leültem beszélgetni egy kolduló nő mellé a Corvin Plaza oldalában, a Pál utcai fiúk szobrához közel. Na, azt a helyet nem fogom elfelejteni soha. Volt ott két iskola is, a „Práter” és a „Szent Benedek” (ennek már itthon néztem utána).
Nem várok magamtól túl sokat. Egyetlen új helyet csak kell megjegyeznem minden alkalommal valamelyik budapesti utcában. A mai…, khmm, a mait is tudtam sokáig, kb. a 22-es busz Széll Kálmán téri megállójáig, odáig biztosan, mert emlékszem, hogy még mondogattam is magamban…, a csudába, elfelejtettem. Csakazértis kikeresem a Google-ról: Fekete Sas utca, Egészségügyi Szakrendelő -- ez volt, fene egye meg, az egyetlen mai feladat.
Az emberek mászkáló fák.
Köztük sem vagyok elveszettebb,
mint az erdőben.
|
