NAPLÓK: Múzeumbogár Legutóbbi olvasó: 2026-06-16 21:04 Összes olvasás: 8799| 19. | [tulajdonos]: Lidércfények | 2012-07-07 00:34 | Lidércfények
Nem hiába mondják egyes nőkre, hogy „holdarcú”. Ha jobban megnézi az ember fia, tényleg lányképe van a holdnak. És nem véletlenül nőnemű a mítoszok éjszakája, ez a kétes természetű ősi istennő sem…
I.
Az estében még sosem csalódott. Egyszer barátai megkérdezték, volt-e már szerelmes, mondván tizennégy évesen már illene túllenni egy s máson. Álmos – így hívják hősünket – a többiekkel ellentétben nem füllentett, mikor bevallotta: a szíve már örökre és megváltoztathatatlanul foglalt. Mikor még a feje búbja sem állt ki a homokozóból, mikor sárkánynak öltöztették farsangkor, pedig csontváz akart lenni, már akkor ismerte Őt. Volt egy sötétkék bársony takarója citromsárga csillagokkal. Édesanyja azt mondta, jól takarózzon be este vele, mert megvédi minden bajtól. Bár a szülői féltés az esetleges megfázást igyekezett eképpen kivédeni, Álmos egészen varázslatos jelentést tulajdonított neki. Gyakran az álmodta, hogy ünneplősruhácskában egy csokor virággal a kezében lépked a holdon, beleharap, mert lyukacsos mint egy sajt, de erre a lyukak helyén szemek pislantanak és egy hatalmas száj nyílik, mely kedvesen suttogva beszél hozzá, nevén szólítja. Arra sosem emlékezett ébredésekor, hogy mit mondott neki a hold, de egész máshogy viselkedett aznap, mintha valami ismeretlen szenvedély foglya lett volna. Semmi más nem érdekelte, mint a nagyapjától kapott vaskos csillagászat-könyv, amit rongyosra lapozott és párnája alá tett, hogy megint a holddal és a csillagokkal álmodjon. Gyermeki mágiája csodálatos módon mindig működött.
Pajtásai – Tamás és Péter – kíváncsian faggatni kezdték.
„Ki az, mondd már el?! Kibarkópázzuk!”
„Rendben.”
„Ismerjük egyáltalán?”
„Igen, mindenki ismeri.”
„Szép?”
„Mindennél és mindenkinél szebb.” („De csak a sokáig ébren levők láthatják”- gondolta.)
„Milyen színű a haja?”
„Feketébb a legfeketébb hollónál. Mikor rámborítja a hajsátorát úgy érzem, mintha újra anyám méhében lennék.”
„A szeme?”
„Szemei maguk a fényes csillagok.”
„A szája?”
„Puha, friss. Reggelre mintha csókoktól lenne vörös.”
„Óó, hát a hangja?”
„Mintha a föld összes zenekarát együtt hallaná az ember.”
„Milyen az illata, hadd képzeljük el?!”
„A legfinomabb illatokat egyesíti kötényében: a kertek, az akácok, a hársvirág, a vad erdő, a szalonnasütés, a kemencék, a tusfürdők illata, minden amit szeretek.”
„Ez mind szép és jó, de tényleg szeret téged, épp téged?”
„Jobban szeretni nála nem lehet. Betakar, mikor bánt a fény.”
„Te anyuciról beszélsz?”
Álmos sértődötten pattant fel a fűről.
„Várj, az érintéséről még nem meséltél nekünk, légyszi!!”
„Érintése lágyabb és ragaszkodóbb a halálnál.”- mondta méltóságteljes, sokatmondó tekintettel. A másik kettő értetlenül sutyorgott valmit arról hogy mi a jó e szerint a hülye szerint a halálban, és milyen nő lehet az, talán valalami fojtogatós kiméra(?).
„Bemutatod nekünk?”
„Kilenckor találkozunk az iskolaudvaron.”
„Ott leszünk.” – bólogatott egyszerre a két megbabonázott kölyök.
„Olyan lesz, amilyenben még sosem volt részetek.”
„Kíváncsian várjuk, nagyfiú.” – bökték oda gúnyorosan.
„Csak ha elég bátrak vagytok. ”
„Most fenyegetsz? Azt hiszed beszarunk egy kiscsajtól?” „Szerintem nem is létezik.” – suttogta Tamás.
„Előre szóltam, nem bánom.”
II.
„Sötét van, rakjunk tüzet.” „Mikor érkezik már meg?”
„Hiszen itt van.”
„Hol??” – néztek körül értetlenkedve a fiúk.
Álmos az égre mutatott.
„Az isten? Mióta vagy vallásos, Álmoska?”
„Nem isten, inkább istennő. Éj Istennő. Ez az, mától így fogom hívni.”
Tomi: „Viccelsz? Átvágtál bennünket és még van képed ilyen bambán vigyorogni?” „Hagyd, tiszta hülye, nincs magánál.” – így Peti. Azzal mint a ki valamit meglátott, hirtelen felcsillant a szeme és berohant a bokrok közé. Ugyanekkor egy sötét fölt növekedett a sűrű felől, mintha egy meghatározhatatlan eredetű árnyék kúszott volna a tisztásra, de még várt volna, mielőtt teljesen odaér.
A nyurga kamasz egy kis szelíd fehér macskát hozott az ölében. Olyan groteszkül festett, mint egy alsó tagozatos, aki vadászosdit játszik és egy plüssállatot tart fel diadalmasan zsákmányként.
„Ha már itt vagyunk, gondoltam… Ne legyünk itt hiába. Emlékeztek, mikor tavaly előtt az osztálykiránduláson denevért feszítettünk keresztre?” „Amit aztán meg is sütöttnk parázson?” „Ja. Azt hittük, más színe lesz ha… de nem lett, csak ugyanolyan fekete maradt.” „Hohó, fehér cicus!! Felnyársalunk, elégetünk! A töritanár azt mondta, a középkorban megégették a macskákat máglyán, mert átváltozott boszorkányok voltak állatbőrbe bújva!” „Maga a sátán!” – toldotta meg Tamás.
„Boszorkány, boszorkány!” - lóbálta a szegény párát a két nyolcadik osztályos tanuló. Mikor komolyra fordult a dolog – a macskát egyre közelebb tartották a lángokhoz – Álmos úgy felordított, mintha neki magának fájna: „Hagyjátok békén, szemetek, játsszunk valami mást! Tízre otthon kell lennünk, azonnal fejezzétek be!” – szipogott. „Hallgassátok inkább a nyivákolás helyett a tücsköket, egyre hangosabban reszelnek!”
„Oh, tízre ágyikóba, puszi-puszi anyuka aztán tente baba tente…” – mórikálta magát Tomi.
„Tényleg, hány óra lehet?”- tűnődött Peti. „Hol a karórám? Te loptad el, te csóró, a nagybácsimtól kapott rolexemet! Add vissza, de azonnal, mert megjárod!”
„Aha, hát ezért csalt minket erre a sötét helyre a piszok, mert kinézte az órát! Előre eltervelt mindent. Te voltááál” – üvöltötte Péter.
„Ne tudom miről beszéltek.”
„Elterelted a figyelmünket a sötéteddel meg a macskáddal!”
„Nem én hoztam a macskát.”
„De azt mondtad egy lány lesz itt, a legszebb lány a világon!”
„Nem hazudtam.”
Egyszerre ketten ütötték meg. Eszeveszett dulakodás kezdődött a földön.
„Ég a ruhám, égek! Ááá!!” – ordította fájdalmasan Tamás.”Véres a kezem, megkarmoltad!” – rivallt a másik. „Meg akarsz minket ölni?!”
Közben egy fehér csík röppent el mellettük, fel a legmagasabb fára. A macska tűztől megvakult két szeme két ezüst hold, két nagy ijesztő korong. Hangja a lángmanók sírása, mind följebb kapaszkodik, akárha esdekelne a nagy sötét éjszakának.
Tűzcsóvák kapnak a fák tetejébe, mohón harapják és okádják ki a leveleket. A földön gyerekek rohangálnak, nem találnak ki a füsttől az udvarból. Inas karjukban dárdákká acélosodnak a csenevész piszkanyársak. Egy fehér gombolyag piros ördögszekeret rángat maga után. Az égő állat már szabadulna a nagy fáról, átugrana egy másikra, de az elszenesedett monstrum tövestől kifordul és rádől mindenre, ami nem menekült el időben.
Álmos nem tudja hol fekszik és mióta, talán öt perc telt el verekedésük, barátaiban való csalódása óta, talán már órák. Egy tűzoltóruhás magas férfi vízzel locsolja és pofozgatja hólyagokból ki sem álló arcát.
„Mi történt kisfiú? Tüzeskedtél?”
Bólintott.
„Egyedül, vagy más rosszcsontokkal?”
„A barátaimmal.” Nyelt egy nagyot.
„Szép kis barátok, mondhatom.”
Egy másik férfihang mintha kilométerekről szűrődött volna el a füléig, pedig az ember csak alig pár lépésre állt. „Te Jóska, itt van kettő másik! Azt hiszem már nem élnek.” – a végét alig érthetően krákogta. „Megérkeztek a rendőrök, azonosításra lenne szükség, hívd ide a kis túlélőnket!”
Álmos Józsefre támaszkodva bicegett a százéves óriáshoz, melynek koronája alatt elsős koruk óta játszottak, melyet annyiszor megpróbáltak megmászni kevés sikerrel, amit körbetáncoltak farsangkor a kislányokkal és amiről azt suttogták, teteje az égi lények lakhelye.
Ketten egymástól egy méterre fekszenek, alig látszik ki belőlük valami. Egy hatalmas súly alatt két törékeny fiú, egyetlen óriási égbolt alatt. A füst lassanként kis felhőkké áll össze, szabadon hagyva a teliholdat. Mintha megrepedne a vigyorgástól, mintha füle,farka nőne. A két szempár pupillájában szigorúan tükröződnek a csillagmilliárdok.
„Szegény gyerekek, ilyenkor már rég ágyban lenne a helyük.”
III.
A túlélő egy évig nem ment vissza a szörnyű baleset színhelyére. Nem azért, mert félt, hanem mert a nappalokat egy kerek arcú, kékesfekete hajú lánnyal töltötte, és sötétedéskor már édesdeden aludt. Ám amikor úgy érezte, itt az ideje, elvitte Mónit az iskolaudvar arra a pontjára, amit csak egyszerűen kilátónak neveztek, ugyanis onnan teljes pompájában lehetett szemlélni az egyszer tiszta, másszor viharos égboltot. Móni hozta a macskáját is. Amint Álmos meglátta a fehér házikedvencet, ereiben megfagyott a vér: „Hiszen ez éppen olyan,mint azon az estén!” Összegörnyedt a felismerés alatt, hogy megcsalta szerelmét, a Hold Istennőt akinek örök hűséget fogadott. Megcsalta Mónival, az Éjszakát pedig felcserélte a nappallal. Dühösen rázni kezdte a macskát. Ördögien kitátott szájából Álmos egy óraszíjat látott kilógni. Halott cimborája órájáét? Kiszaggatta az állat nyelvét, és látta, hogy szemeiből a hold néz rá gonoszan, és úgy érezte menten felgyullad kezében a bestia. Innentől nem emlékszik semmire. A lányt a macskával azóta sem látta senki.
A fiú már tízkor ágyban volt. „Jó gyerek, nincs rá panasz, higgye el, anyuka, vigyázunk rá, már majdnem egy hónapja itt van, és még nem volt gond vele.” Az ápolónő azért még egyszer ellenőrizte, rendesen bezárták-e az ablakot.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
