Múzeumbogár: Lidércfények

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2829 szerző 37219 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
Petz György: Arany appendix
Vezsenyi Ildikó: Zsoltárok helyett
Albert Zsolt: ELTÉVEDNI INDULOK ÉS HA LEHET BELÉD SZALADNI
FRISS FÓRUMOK

Tóth Gabriella 1 perce
Czékmány Sándor 13 perce
M. Szabó Mihály 21 perce
Gyors & Gyilkos 7 órája
DOKK_FAQ 20 órája
Zsigmond Eszter 21 órája
Albert Zsolt 21 órája
Franczen Bea 1 napja
Király Ferenc 2 napja
Szakállas Zsolt 2 napja
Bakkné Szentesi Csilla 2 napja
Petz György 2 napja
Szilágyi Erzsébet 2 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Vajdics Anikó 3 napja
Kosztolányi Mária 3 napja
Ötvös Németh Edit 5 napja
Radics Zina 8 napja
Francesco de Orellana 8 napja
Tálos Barbara 9 napja
FRISS NAPLÓK

 Bara 36 perce
Fészek 1 órája
Pontozólap (Szokolay Zoltán) 8 órája
az utolsó alma 8 órája
EXTITXU-UXTITXE 8 órája
Hetedíziglen 18 órája
nélküled 19 órája
Szokolay Zoltán verses füzete 20 órája
mix 1 napja
Gyakorlótér 1 napja
Bátai Tibor alkotói naplója 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 2 napja
kengyelfutobolond 2 napja
Játék backstage 2 napja
Sin 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Múzeumbogár
Legutóbbi olvasó: 2020-07-03 17:44 Összes olvasás: 5644

Korábbi hozzászólások:  
19. [tulajdonos]: Lidércfények2012-07-07 00:34
Lidércfények

Nem hiába mondják egyes nőkre, hogy „holdarcú”. Ha jobban megnézi az ember fia, tényleg lányképe van a holdnak. És nem véletlenül nőnemű a mítoszok éjszakája, ez a kétes természetű ősi istennő sem…
I.
Az estében még sosem csalódott. Egyszer barátai megkérdezték, volt-e már szerelmes, mondván tizennégy évesen már illene túllenni egy s máson. Álmos – így hívják hősünket – a többiekkel ellentétben nem füllentett, mikor bevallotta: a szíve már örökre és megváltoztathatatlanul foglalt. Mikor még a feje búbja sem állt ki a homokozóból, mikor sárkánynak öltöztették farsangkor, pedig csontváz akart lenni, már akkor ismerte Őt. Volt egy sötétkék bársony takarója citromsárga csillagokkal. Édesanyja azt mondta, jól takarózzon be este vele, mert megvédi minden bajtól. Bár a szülői féltés az esetleges megfázást igyekezett eképpen kivédeni, Álmos egészen varázslatos jelentést tulajdonított neki. Gyakran az álmodta, hogy ünneplősruhácskában egy csokor virággal a kezében lépked a holdon, beleharap, mert lyukacsos mint egy sajt, de erre a lyukak helyén szemek pislantanak és egy hatalmas száj nyílik, mely kedvesen suttogva beszél hozzá, nevén szólítja. Arra sosem emlékezett ébredésekor, hogy mit mondott neki a hold, de egész máshogy viselkedett aznap, mintha valami ismeretlen szenvedély foglya lett volna. Semmi más nem érdekelte, mint a nagyapjától kapott vaskos csillagászat-könyv, amit rongyosra lapozott és párnája alá tett, hogy megint a holddal és a csillagokkal álmodjon. Gyermeki mágiája csodálatos módon mindig működött.
Pajtásai – Tamás és Péter – kíváncsian faggatni kezdték.
„Ki az, mondd már el?! Kibarkópázzuk!”
„Rendben.”
„Ismerjük egyáltalán?”
„Igen, mindenki ismeri.”
„Szép?”
„Mindennél és mindenkinél szebb.” („De csak a sokáig ébren levők láthatják”- gondolta.)
„Milyen színű a haja?”
„Feketébb a legfeketébb hollónál. Mikor rámborítja a hajsátorát úgy érzem, mintha újra anyám méhében lennék.”
„A szeme?”
„Szemei maguk a fényes csillagok.”
„A szája?”
„Puha, friss. Reggelre mintha csókoktól lenne vörös.”
„Óó, hát a hangja?”
„Mintha a föld összes zenekarát együtt hallaná az ember.”
„Milyen az illata, hadd képzeljük el?!”
„A legfinomabb illatokat egyesíti kötényében: a kertek, az akácok, a hársvirág, a vad erdő, a szalonnasütés, a kemencék, a tusfürdők illata, minden amit szeretek.”
„Ez mind szép és jó, de tényleg szeret téged, épp téged?”
„Jobban szeretni nála nem lehet. Betakar, mikor bánt a fény.”
„Te anyuciról beszélsz?”
Álmos sértődötten pattant fel a fűről.
„Várj, az érintéséről még nem meséltél nekünk, légyszi!!”
„Érintése lágyabb és ragaszkodóbb a halálnál.”- mondta méltóságteljes, sokatmondó tekintettel. A másik kettő értetlenül sutyorgott valmit arról hogy mi a jó e szerint a hülye szerint a halálban, és milyen nő lehet az, talán valalami fojtogatós kiméra(?).
„Bemutatod nekünk?”
„Kilenckor találkozunk az iskolaudvaron.”
„Ott leszünk.” – bólogatott egyszerre a két megbabonázott kölyök.
„Olyan lesz, amilyenben még sosem volt részetek.”
„Kíváncsian várjuk, nagyfiú.” – bökték oda gúnyorosan.
„Csak ha elég bátrak vagytok. ”
„Most fenyegetsz? Azt hiszed beszarunk egy kiscsajtól?” „Szerintem nem is létezik.” – suttogta Tamás.
„Előre szóltam, nem bánom.”


II.
„Sötét van, rakjunk tüzet.” „Mikor érkezik már meg?”
„Hiszen itt van.”
„Hol??” – néztek körül értetlenkedve a fiúk.
Álmos az égre mutatott.
„Az isten? Mióta vagy vallásos, Álmoska?”
„Nem isten, inkább istennő. Éj Istennő. Ez az, mától így fogom hívni.”
Tomi: „Viccelsz? Átvágtál bennünket és még van képed ilyen bambán vigyorogni?” „Hagyd, tiszta hülye, nincs magánál.” – így Peti. Azzal mint a ki valamit meglátott, hirtelen felcsillant a szeme és berohant a bokrok közé. Ugyanekkor egy sötét fölt növekedett a sűrű felől, mintha egy meghatározhatatlan eredetű árnyék kúszott volna a tisztásra, de még várt volna, mielőtt teljesen odaér.
A nyurga kamasz egy kis szelíd fehér macskát hozott az ölében. Olyan groteszkül festett, mint egy alsó tagozatos, aki vadászosdit játszik és egy plüssállatot tart fel diadalmasan zsákmányként.
„Ha már itt vagyunk, gondoltam… Ne legyünk itt hiába. Emlékeztek, mikor tavaly előtt az osztálykiránduláson denevért feszítettünk keresztre?” „Amit aztán meg is sütöttnk parázson?” „Ja. Azt hittük, más színe lesz ha… de nem lett, csak ugyanolyan fekete maradt.” „Hohó, fehér cicus!! Felnyársalunk, elégetünk! A töritanár azt mondta, a középkorban megégették a macskákat máglyán, mert átváltozott boszorkányok voltak állatbőrbe bújva!” „Maga a sátán!” – toldotta meg Tamás.
„Boszorkány, boszorkány!” - lóbálta a szegény párát a két nyolcadik osztályos tanuló. Mikor komolyra fordult a dolog – a macskát egyre közelebb tartották a lángokhoz – Álmos úgy felordított, mintha neki magának fájna: „Hagyjátok békén, szemetek, játsszunk valami mást! Tízre otthon kell lennünk, azonnal fejezzétek be!” – szipogott. „Hallgassátok inkább a nyivákolás helyett a tücsköket, egyre hangosabban reszelnek!”
„Oh, tízre ágyikóba, puszi-puszi anyuka aztán tente baba tente…” – mórikálta magát Tomi.
„Tényleg, hány óra lehet?”- tűnődött Peti. „Hol a karórám? Te loptad el, te csóró, a nagybácsimtól kapott rolexemet! Add vissza, de azonnal, mert megjárod!”
„Aha, hát ezért csalt minket erre a sötét helyre a piszok, mert kinézte az órát! Előre eltervelt mindent. Te voltááál” – üvöltötte Péter.
„Ne tudom miről beszéltek.”
„Elterelted a figyelmünket a sötéteddel meg a macskáddal!”
„Nem én hoztam a macskát.”
„De azt mondtad egy lány lesz itt, a legszebb lány a világon!”
„Nem hazudtam.”
Egyszerre ketten ütötték meg. Eszeveszett dulakodás kezdődött a földön.
„Ég a ruhám, égek! Ááá!!” – ordította fájdalmasan Tamás.”Véres a kezem, megkarmoltad!” – rivallt a másik. „Meg akarsz minket ölni?!”
Közben egy fehér csík röppent el mellettük, fel a legmagasabb fára. A macska tűztől megvakult két szeme két ezüst hold, két nagy ijesztő korong. Hangja a lángmanók sírása, mind följebb kapaszkodik, akárha esdekelne a nagy sötét éjszakának.
Tűzcsóvák kapnak a fák tetejébe, mohón harapják és okádják ki a leveleket. A földön gyerekek rohangálnak, nem találnak ki a füsttől az udvarból. Inas karjukban dárdákká acélosodnak a csenevész piszkanyársak. Egy fehér gombolyag piros ördögszekeret rángat maga után. Az égő állat már szabadulna a nagy fáról, átugrana egy másikra, de az elszenesedett monstrum tövestől kifordul és rádől mindenre, ami nem menekült el időben.
Álmos nem tudja hol fekszik és mióta, talán öt perc telt el verekedésük, barátaiban való csalódása óta, talán már órák. Egy tűzoltóruhás magas férfi vízzel locsolja és pofozgatja hólyagokból ki sem álló arcát.
„Mi történt kisfiú? Tüzeskedtél?”
Bólintott.
„Egyedül, vagy más rosszcsontokkal?”
„A barátaimmal.” Nyelt egy nagyot.
„Szép kis barátok, mondhatom.”
Egy másik férfihang mintha kilométerekről szűrődött volna el a füléig, pedig az ember csak alig pár lépésre állt. „Te Jóska, itt van kettő másik! Azt hiszem már nem élnek.” – a végét alig érthetően krákogta. „Megérkeztek a rendőrök, azonosításra lenne szükség, hívd ide a kis túlélőnket!”
Álmos Józsefre támaszkodva bicegett a százéves óriáshoz, melynek koronája alatt elsős koruk óta játszottak, melyet annyiszor megpróbáltak megmászni kevés sikerrel, amit körbetáncoltak farsangkor a kislányokkal és amiről azt suttogták, teteje az égi lények lakhelye.
Ketten egymástól egy méterre fekszenek, alig látszik ki belőlük valami. Egy hatalmas súly alatt két törékeny fiú, egyetlen óriási égbolt alatt. A füst lassanként kis felhőkké áll össze, szabadon hagyva a teliholdat. Mintha megrepedne a vigyorgástól, mintha füle,farka nőne. A két szempár pupillájában szigorúan tükröződnek a csillagmilliárdok.
„Szegény gyerekek, ilyenkor már rég ágyban lenne a helyük.”

III.
A túlélő egy évig nem ment vissza a szörnyű baleset színhelyére. Nem azért, mert félt, hanem mert a nappalokat egy kerek arcú, kékesfekete hajú lánnyal töltötte, és sötétedéskor már édesdeden aludt. Ám amikor úgy érezte, itt az ideje, elvitte Mónit az iskolaudvar arra a pontjára, amit csak egyszerűen kilátónak neveztek, ugyanis onnan teljes pompájában lehetett szemlélni az egyszer tiszta, másszor viharos égboltot. Móni hozta a macskáját is. Amint Álmos meglátta a fehér házikedvencet, ereiben megfagyott a vér: „Hiszen ez éppen olyan,mint azon az estén!” Összegörnyedt a felismerés alatt, hogy megcsalta szerelmét, a Hold Istennőt akinek örök hűséget fogadott. Megcsalta Mónival, az Éjszakát pedig felcserélte a nappallal. Dühösen rázni kezdte a macskát. Ördögien kitátott szájából Álmos egy óraszíjat látott kilógni. Halott cimborája órájáét? Kiszaggatta az állat nyelvét, és látta, hogy szemeiből a hold néz rá gonoszan, és úgy érezte menten felgyullad kezében a bestia. Innentől nem emlékszik semmire. A lányt a macskával azóta sem látta senki.
A fiú már tízkor ágyban volt. „Jó gyerek, nincs rá panasz, higgye el, anyuka, vigyázunk rá, már majdnem egy hónapja itt van, és még nem volt gond vele.” Az ápolónő azért még egyszer ellenőrizte, rendesen bezárták-e az ablakot.




Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-07-03 18:16   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2020-07-03 18:03   új fórumbejegyzés: Czékmány Sándor
2020-07-03 17:55   új fórumbejegyzés: M. Szabó Mihály
2020-07-03 17:40   Napló: Bara
2020-07-03 17:23       ÚJ bírálandokk-VERS: Szalay Károly Addig szeretnélek Téged
2020-07-03 17:03   Napló: Fészek
2020-07-03 10:32   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2020-07-03 09:57   Napló: Pontozólap (Szokolay Zoltán)
2020-07-03 09:55   Napló: az utolsó alma
2020-07-03 09:53   Napló: Pontozólap (Szokolay Zoltán)