VÁLLFAKUTYÁK

Szociális munka keretében hajlított drót-vállfákat árulok a szegényeknek, hogy legyen mivel elhajtaniuk a magzataikat.

Én is szegény vagyok – ezért is váltam a kormány egyik házaló abortusz-ügynökévé, így nem vonják meg a foglalkoztatást helyettesítő támogatást. Nem kell tehát messzire mennem, jórészt a szomszédaimra próbálom rásózni a vállfákat pár fillérért.

Az egészségügyi miniszter persze felvetette, hogy ingyen kéne adni a nincsteleneknek a vállfát, ám az oktatásügyi miniszter ragaszkodott hozzá, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek elhajtásából folyjon be némi pénz, amivel – már csak jelképesen is – a középosztálybeli gyermekek tanulmányait lehet támogatni. A kormány meg van róla győződve, hogy minden mélyszegénységben élő állapotos nő egy jövőbeli hajléktalant hord a szíve alatt, akiket felelőtlenség a világra hozni. Ezt magyarázom épp az egyik szomszédban élő állapotos nőnek is, akinek már megannyi szakállas kis hajléktalan bömböl a lakásában. Láthatóan neki is elege van már a dologból, mert azt kérdezi: – És ezzel mindegyiket el lehet hajtani?

– Mindet, amelyik még nem született meg – javítom ki.

– Szóval a már megszületettekre nem hat?

Megrántom a vállam, s azt mondom: – Ki tudja, talán, próbálja meg.

Így hát a kezembe pottyant némi aprót. Újabb radírt vagy ceruzát jelent ez egy középosztálybeli gyereknek. Meglepően sikeres az este: legtöbbször az arcomba csapják az ajtót, akik mindenáron kis hajléktalant szeretnének, mások azt hiszik, én magam végzem el a beavatkozást, pedig dehogy: ha csak egy nő is elvérezne a kezeim között, máris perelnék a kormányt. A csináld magad abourtusz szépsége, hogy a mi kezünk mindig tiszta marad.

Már épp kopognék a következő ajtón, amikor nekem rohan egy vérző hajléktalan férfi. A nyakából kiáll egy vállfa, a fémhurkot a torokcsőbe szúrták, félig ki is rángatták a kampóval légcsövét. A férfi mögött lohol az előbbi terhes nő, s azt kiabálja nekem: – Lássa, a már megszületettekre nem hat!

Megrántom a vállam, s azt mondom: – Majd jelzem a problémát a fejlesztőknek.

Néhány óra után hazatérek. Otthon egy szakállas hajléktalan vár a kartonpapírdoboz-járókában. Én gondozom, amióta a feleségem elhunyt tbc-ben.

– Van némi apród, haver? – gügyögi, én pedig megsimítom a szakállát. Csak miatta vállaltam el ezt a rohadt melót. Persze ahhoz, hogy tisztességben felneveljem, még több szomszédot kell rávennem, hogy vetessék el gazdaságilag fogyatékos porontyaikat. Kiveszem a járókából, a térdemre ültetem, rázogatni kezdem, s azt gőgicséli: – Csak egy tizest, barátom, nem piára kell, esküszöm, hanem kenyérre!

Előhalászok egy drót vállfát, és kutyát hajtogatok belőle. A hajléktalan egy ideig simogatja a drótebet, aztán a kutya morogni kezd rá. Kiteszem az állatot az utcára. Ekkor már hangosan ugat és az ajtót kaparja. Egy idő után elunja, s eltűnik az éjszakában. Talán, hogy megharapjon egy másik hajléktalant, vagy hogy egy középosztálybelinek pitizzen. Talán csatlakozik a drót-kutya falkához, amely egy ideje a szegénynegyedet terrorizálja, vonyításuk felsebzi a holdat, megannyi terhes nőt cincáltak már szét.