NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 15:19 Összes olvasás: 31370| 90. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-01 11:58 | Felriadtam éjszaka, jó darabig nem tudtam visszaaludni. A könyvelőnőm járt a fejemben, akivel évek óta nem találkoztam személyesen. Úgy őrködik a katás vállalkozásom felett (bagóért), mint egy láthatatlan angyal. P. néni is eszembe jutott (ő szoptatott, amikor anyámnak nem volt elég teje, utána úgy aludtam egész éjszaka, mint a bunda – P. néni narratívája szerint, Unya mindent másként mesél, más hangsúlyokkal). A keresztanyám, J. néni kórházban van, nem látogatható. Ez is eszembe jutott. Fel kell hívnom az unokatesómat, mire lehet számítani.
Papa halálakor ébredtem fel így éjszaka. Szepezden voltunk, fel kellett ülnöm az ágyban, Sirdnát is felvertem vele, pedig nem voltam hangos. Hány óra van, kérdeztem. Fél három, miért nem alszol? Papa jár a fejemben. Aludj, nem lesz semmi baj. Hajnal öt körül hívott Unya, hogy Papa szíve megállt késő éjszaka.
Tudtam, hogy nem lenne szabad elvállalnom a szülői munkaközösségi megbízott szerepét. De senki sem jelentkezett, és én megsajnáltam az osztályfőnöknőt, meg a szülőket: ki képviseli így szegényeket. A vállalás még tavaly történt; az ez évi első szőlőértekezletet on-line tartották, amiről lemaradtam, mert elbénáztam a regisztrációt. E-mailt kaptam az ofőtől, hogy ugye vállalom erre az évre is SZMK-sságot, nagyon szépen kéri, mentsem meg, mert ezúttal sem jelentkezett más. És ha igen, mindjárt másnap fáradjak is el a hozzám hasonlók értekezletére, amit az igazgatónő tart az iskolában, off-line. Elfáradtam. Az iskolába. Másfél órát töltöttem az osztályteremben. Az első húsz percben még elhittem, hogy a szülőket képviselem, és titokban egy kicsit a fiamat is, meg a többi diákot, a kommunikációt, az iskola jövőjén való együtt-agyalást. „Azt szeretnénk, ha mindent meg lehetne beszélni”, mondta nyájasan mosolyogva az igazgatónő a tanári asztal mögül, „és össze tudnánk gyűjteni az ötleteket, hogy hogyan tudnánk az iskolánkat még jobban működtetni, mint eddig, ebben a nehéz, válságos helyzetben, amelybe a járvány sodort bennünket.” Emlékeztet valakire, villant belém, ez a túlzott nyájasság, ez az érzelem nélküli, rendíthetetlen higgadtság… zavart, hogy nem tudom azonosítani, honnan ismerős. Nem lennék jó Miss Marple, gondoltam, de már megint nem arra figyelek, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy hogyan. Jegyzetelni kezdtem, hogy fókuszálni tudjak, arra, amit mond. Hogy milyen nagyszerű eredményeket produkált az utóbbi időben az iskola, milyen harmonikus a viszony a diákok és a tanárok között, hogy mennyire odafigyelnek mindenre, ami a tanulók érdekeit szolgálja. Aztán „beszélgetés” következett. Figyeltem a többi szülőt, és magamat is, hogyan lohad le a kezdeti bátorságunk. Az igazgatónő arca ugyanis csak addig volt csak nyájas és higgadt, amíg arról beszélt, hogy a tanári karnak szüksége lesz a segítségünkre, mert mi fogjuk közvetíteni a „közös” álláspontokat a szülők felé. A közös álláspontok azonban sehogyan sem akartak megszületni. A Főnéni ugyanis (közben beazonosítottam) egyre idegesebb lett, amikor (az ő kérésére!) sorolni kezdtük az ötleteinket, felajánlva a segítségünket, a szervezőerőnket, energiáinkat. Csak nem gondoljuk, hogy a tanároknak a csekély fizetésük mellett kedve lesz bármihez is, ami a szabadidejüket csorbítja. Elég hamar kiderült, hogy igazából csak azért ülünk ott, hogy végighallgassuk, milyen elvárásokkal van az iskola a diákság felé, a szülői munkaközösség feladata pedig nem más, mint hogy segítenünk kell a többi szülővel megértetni ezeket az elvárásokat. Hát, nem! Én erre nem vagyok alkalmas. Kizárt dolog, hogy leveleket írkáljak a szülőtársaimnak, hoyg legyenek jobb szülők. Úgy jöttem haza, mint akin keresztülmentek a dementorok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
