DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2839 szerző 37549 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Kudelász Nóbel
  Vasország
Új maradandokkok

Szilágyi Erzsébet: Bacchushoz (variáció)
Hepp Béla: Szakaszjegy négy megállóra
Konta Ildikó: klorofill
Szőke Imre: Dohánylevelek
Péter Béla: Bor-villanella
Farkas György: Tű fokán
Pataki Lili: -120 kiló
Albert Zsolt: Ember a hézagokban
Filip Tamás: Milyen küldetés?
Vajdics Anikó: hebehurgya
FRISS FÓRUMOK

Kosztolányi Mária 4 órája
Farkas György 14 órája
Bősz Miklós 17 órája
Király Ferenc 17 órája
Ötvös Németh Edit 1 napja
Kránitz Laura 1 napja
Nagyító 2 napja
Vezsenyi Ildikó 2 napja
Albert Zsolt 3 napja
Filip Tamás 3 napja
Szilasi Katalin 4 napja
Gyors & Gyilkos 4 napja
Pálóczi Antal 7 napja
Bara Anna 7 napja
Szilágyi Erzsébet 11 napja
Csapó Angéla 11 napja
DOKK_FAQ 11 napja
Szőke Imre 12 napja
Konta Ildikó 12 napja
Tóth Gabriella 13 napja
FRISS NAPLÓK

 történések 3 órája
az utolsó alma 3 órája
Baltazar 4 órája
EXTITXU-UXTITXE 13 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 15 órája
Hetedíziglen 16 órája
Fogyinapló 23 órája
A vádlottak padján 1 napja
mix 1 napja
az univerzum szélén 1 napja
törmelék 1 napja
Etzel Mark Bartfelder 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
Játék backstage 3 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE
Legutóbbi olvasó: 2021-03-09 12:02 Összes olvasás: 15257

Korábbi hozzászólások:  
41. [tulajdonos]: ...2020-07-05 00:39
2020. július 4.

Sír; így segít a barátjának– mondta a Hang ébredés előtt. Dolgoztam álmomban. Szavakat kellett elrendeznem magam előtt. Olyanok voltak, mintha egy ásatásról kerültek volna elő, valaki adogatta fel őket a mélyből. Tudtam, hogy előbb-utóbb összeállnak majd szöveggé. Csendben kellett végeznem a munkát, nehogy észrevegye valaki, mert ez valami titkos megbízatás volt. Izgultam is, hogy helyt tudok-e állni: biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy?

Megnéztük a Fiam családja című Koreeda Hirokazu-filmet. Másodjára. Meg kell jegyeznem ezt a filmcímet. Japánnak kellett volna születnem, ez jutott eszembe.

40. [tulajdonos]: ...2020-07-03 09:47
2020. július 3.

Nem égetheted fel a raktáradat, ezzel ébresztett ma a Hang. Az utolsó álomjelenetben egy padláson ülök, látom magam lentről, ahogyan ott térdelek fent valami hálóingszerű, laza ruhában, körülöttem diószemek, fekete a héjuk, mintha megégtek volna. Az ölembe akarom szedni őket, de nem tudom összefogni a ruhámat, és a szemek folyton szétgurulnak. Túl gömbölyűek, gondolom lentről, és aggódni kezdek, mert a padlás hirtelen több emelet magasságba kerül. Létra nincs.



39. [tulajdonos]: ...2020-07-02 21:41
JOHN DARNIELLE: WOLF IN WHITE VAN - lektori vélemény (Vajdics Anikó)


John Darnielle regénye, a Wolf in White Van (Farkas fehér furgonban) egy kamaszgyerekből fiatal felnőtté váló fiú, Sean lelki vergődéseit mutatja be, aki egy kaliforniai külvárosban él ingerszegény családi környezetben. Testvérei nincsenek. Az iskolában fél a nála erősebb fiúktól. A szülei nem foglalkoznak vele, abba a világba pedig, amelyet jobb híján a saját fantáziájával teremt magának, nincs betekintésük. Az apja folyton televíziót néz. Sean szobájába is hamar bekerül egy készülék (halott nagymamájától örökli), és tizenévesen már éjszakába nyúlóan TV-adásokat néz. Ezenkívül képregényeket, tudományos-fantasztikus magazinokat olvas, kuponokat gyűjt, azokból vásárol magának magnókazettákat, hogy a kedvenc zenéit meg tudja hallgatni. Egyetlen lény van az iskolában, akivel délutánonként szívesen "lóg", és egy Kimmy nevű lány, akivel játéktermeket látogat. A videojátékok megnyugtatják. Az egyik kedvenc játéka közben, amelyben azt játssza Kimmyvel, hogy repülőgépekről bombákat dobnak le különböző épületekre, szép relaxációs zene szól. "Ha lakhatott volna is azokban a házakban valaki", emlékszik vissza később erre a játékra, "mi sosem láttunk bemenni vagy kijönni senkit."
Ilyen körülmények között történhet meg, hogy Sean egy életre nyomorékká teszi magát, amikor 12 éves korában egy este olyan hangulatba kerül, amit senkinek sem tudna elmagyarázni: az állához emel egy puskát, és elsüti. Ennek a jelenetnek a részleteiről azonban csak a könyv legvégén, az utolsó két oldalon értesülünk. A könyv elején (és még sokáig) csak annyit tudhatunk, hogy valamilyen fatális baleset történt, amely során a fiú arca úgy összeroncsolódott, hogy mindenki elrettenve elfordul, amikor meglátja.
Sean a "baleset" után hónapokat tölt kórházban, évekig jár pszichoterápiára és fizikoterápiára, ahol poszttraumás lelki kezelésben részesül, relaxációs és meditációs gyakorlatokat tanul. Sokáig csak tolószékben tud közlekedni. Folyamatosan fáj a feje, zúg a füle. Erős fájdalomcsillapítókat szed. A fizikai és lelki fájdalom elől a fantázia világába menekül. A kórházi szoba mennyezete szolgál képzelete vetítővásznául. Az üres fal repedéseiből és foltjaiból egy fantasztikus táj rajzolódik ki a szeme előtt: halálos veszélyekkel teli, poszt-apokaliptikus világ, amelyből sok próbatétel árán egy titkos nyomvonalon el lehet jutni egy csillagerődbe, ahol már semmilyen veszély nem fenyegeti. Ez a képzeletbeli nyomvonal és a csillagerőd lesz a csírája annak a szerepjátéknak, amelybe később másokat is bevon, és amelyet "Trace Italian"-nek nevez el.
Amikor a kórházból hazatér, érzi, hogy nem szívesen látják. "Megnehezíti a ház életét." Torz külseje kínos érzéseket kelt a környék lakóiban. De a "csillagerőd" otthon is megvédi. És amikor szülei évekre vissza akarják küldeni a kórházba, mert nem tudják biztosítani az ellátását, elhatározza, hogy megtanul újra járni, és a kezeléséhez szükséges pénzt saját maga keresi meg azzal, hogy szerepjátékokat ír hozzá hasonló korú fiataloknak. Bankszámlát nyit, magazinokban ad fel hirdetést; a szerepjáték lehetséges lépéseit, opcióit pedig levélben küldi el a jelentkezőknek, akik valamilyen karakter bőrébe bújva elképzelik, hogyan menekülhetnek meg a Sean által megírt veszélyhelyzetekből.
Így érik kis kamaszból fiatalemberré Sean: a kreativitását, fantáziáját felhasználva gyógyítja saját magát. A pszichoterápiában képélménynek vagy éber álomnak neveznek azt a fajta imaginatív eljárást (szaknevén Katathym Imaginatív Pszichoterápia, rövidítve KIP, Leuner alkalmazta először gyógyító céllal), amely során a kliensek képeket áramoltatnak a fantáziájukban, és így gyógyulnak ki pszichológiai zavaraikból. Sean ösztönösen nyúl ehhez a technikához, ami számára a túlélést biztosítja.
A főhős valóságban megélt érzései összekeverednek a szerepjátékra vonatkozó leírásokkal. Ez a regénynek azt a fajta szerkezetet kölcsönzi, amelyet Mario Vargas Llosa a "közlekedő edények" módszerének nevez a Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyvében: amikor egy elbeszélésnek a cselekménye két vagy több különböző időbeli valóságban zajlik, és a különböző eseménysorok kölcsönösen áthatják és módosítják egymást az összefonódó elbeszélésben. A közlekedőedény-rendszerbe tagolt eseménysorok kicserélik élményanyagukat, így kölcsönhatás alakul ki köztük.
John Darnielle regényében is két valóság hatja át egymást: egy súlyos traumát szenvedett kamasz fiú külső és belső valósága. A regény "igazi" valóságában a főhős önmagával és a környezettel küzdelmeit kísérhetjük nyomon, a szerepjátékban pedig fantáziájában életre kelő fiktív valóságot. Az olvasó számára persze mindkettő fiktív, de ez kettős szerkezet (fikció fikcióba ágyazva) különös erőt ad a regénybeli valóságnak.

"Egyszerű a képlet. Összesen két történet van: vagy haladsz tovább előre, vagy meghalsz. Csakhogy meghalni egyáltalán nem könnyű, mivel minden oda vezető út új elágazásokba torkollik…" Ez a mondat a szerepjáték világához tartozik, de akkor kerül rá sor - minden egyéb bevezetés nélkül - amikor a kórházból való hazakerülés nehéz pillanatairól esik szó. A mondat érzelmi hatása az olvasó lelkében óhatatlanul is összekeveredik a regény valóságához kapcsolódó érzésekkel.
A világ veszélyei ellen védelmet nyújtó, képzeletbeli erődhöz vezető út állomásain, az útra vállalkozó játszótársakkal való kapcsolatban éli újra (játsza ki magából) Sean a valóságban elszenvedett félelmeket, szorongásokat. A csillagerőd azonban, amit azért talál ki magának, hogy legalább képzeletben biztosítson magának egy olyan helyet, ahol semmi baj nem érheti, paradox módon egy kamaszlány halálát okozza, a lány barátja pedig életveszélyes állapotban kerül kórházba, mivel a játékosként a fiktív helyszíneket valóságos terepként értelmezve, hiányos öltözékben eltöltenek egy éjszakát a fagyos kansasi sivatagban. Seant bíróság elé állítják, s bár végül felmentik, ez az esemény ébreszti rá, hogy szembenézzen önmagával: saját traumatizált gyerekkorának rabja lett.
A könyv ebben az értelemben olyan fejlődésregény, amely nem kronológiai sorrendben tálalja a főhős fejlődésének állomásait, hanem hiányos vonalvezetésű, időben ide-oda ugráló visszaemlékezésekben. A regény elején a 17 éves Seannal találkozunk, s a regény végén jutunk el oda, hogy megtudjuk végre, mi is történt vele valójában 12 éves korában.

A szerző sokkoló történetben tesz kísérletet arra, hogy megmutassa, mi játszódik le azoknak a kallódó fiataloknak lelkében, akik nem lelik a helyüket a reklámokkal és pótszerekkel teli társadalomban, és TV-műsorok nézésével és virtuális játékokkal töltik napjaikat (az internet berobbanása előtti korszak hajnalán!). Gyerekkori álmok, képzelgések, belső utazások elevenednek meg korabeli történelmi alakokról szóló híradásokkal (lásd líbiai válság, Kadhafi), zeneszámokról (Yes és hasonlók), népszerű akciófilmekről, bestsellerekről szóló leírásokkal fűszerezve. Izgalmas., elgondolkodtató és tematikáját illetően egyedülálló olvasmány.

Vajdics Anikó

38. [tulajdonos]: ...2020-07-02 13:13
2020. július 1.

A vívódó önmagával viaskodik. Rokonszenves küzdelem.

Kezdjük azzal, hogy Mindenki púpos. És még mielőtt valaki azt hinné, hogy a „Mindenki” szó alatt Másokat értek, beismerem, sőt, hangsúlyozom: tudom, hogy én is az vagyok. Ha elvárom, hogy emiatt megkülönböztetett kedvességgel vegyenek körül, magamat fosztom meg attól, hogy azt értékeljék bennem, ami valóban értékelhető. A púpom nem az én érdemem.


Kurosawa hetedik álma (az Álmok/Dreams c. filmből) "A zokogó démon". Egy világégés utáni purgatórium-félében járunk. A démonok megkülönböztető jele a feje búbjukon nőtt szarv, ami estefelé éktelenül tud fájni. A hatalmi hierarchia alján lévőknek egy szarva van, felfelé haladva két ill. három szarv jelzi a rangot, ami többek között azzal jár, hogy ők falhatják fel a rangsorban alattuk lévőket. A legfelül lévők "cserébe" nem halnak meg. Az örökélet a büntetésük. Érdekes, hogy ezt emelem ki, ugyanis ez a rész tetszett a legkevésbé (nem is emlékeztem rá korábbról).

A tegnapi filmklubban találkoztam egy DOKK-költőnővel, akinek eddig csak a verseit ismertem. (Nem kaptam engedélyt a neve közlésére, ezért nem írom ki.) Magasabbnak gondoltam, de egészében véve éppen olyan erős és törékeny, mint a versei. A jelenléte jócskán emelte a film utáni beszélgetés fényét. Élmény volt veled találkozni, Szawa (legyen ez a neved), ha csak kis időre is!

37. [tulajdonos]: ...2020-07-01 12:55
2020. július 1.

„Mivel az alkoholizmus nem szokás vagy döntés kérdése”, olvasom a pszichoforyou oldalán a Minnesota-modellről, „nem elég nem inni: minden téren józanodni kell. A felépülő nem lehet ugyanaz az ember, aki volt, mert ugyanaz az ember inni fog.” Szép gondolat, de egyben veszélyes is, mert egy embert nem lehet kicserélni. „Úgy jött ki a rehabról, mint akit kicseréltek” – ilyen biztosan van. De ez csak „olyan, mintha”. Ha igazán egy MÁSIK ember kerülne ki onnan, miért kellene függőként gondolnia magára? „Függő vagyok, három és fél éves, 1277 napja nem ittam.” Az „Önéletrajz öt rövid fejezetben”-t el tudom képzelni, hogy működhet. Van egy gödör az utcán, amelyen naponta járok, beleesem, kikerülöm, vagy egy másik utcát választok? De bekerülhet az önéletrajzba ez is: útépítőnek állok, és betömködöm a gödröket, hogy mások ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Talán ők, az útépítőmunkások állnak legközelebb az újemberhez, akiről Jézus beszél.

Felújítják a „kék könyvet” (Zlinszky János: Felelősségünk a teremtett világért– röviden: Teremtésvédelem). Megkérdezték, lennék-e a kötet nyelvi lektora? Először, nemet akartam mondani. Le kell fordítanom a baszk trilógia harmadik kötetét. De ma azzal ébredtem, hogy igent kell mondanom.

36. [tulajdonos]: ...2020-06-30 11:13
2020. június 30.

Most már mindegy, hova érkezünk, csak menjünk, sürgetett a Hang, és nem először érzem úgy, hogy át akar verni, vagy kérdésként hangzik el a mondat, csak én nem hallom a hangsúlyt. Ébredés előtt egy sudár női alak állt előttem hálóingszerű, fehér ruhában, mint egy élő szabadságszobor. A haját és a ruháját lengette a szél. Ki ez, tűnődtem, és mintha valaki válaszként egy cikket nyomott volna a kezembe, hogy olvassam el, persze, nem kellett elolvasnom, legalábbis nem úgy, ahogyan a valóságban szoktam. Belement a fejembe, anélkül, hogy betűről betűre kellett volna átböngésznem. Á, szóval csatába készül, értettem meg. De így, ebben a ruhában? Akkor a cikk tudományos hangon (vagy csak tudálékosan) magyarázni kezdte, mire képes ez a nő, és megnyugodtam: vért és páncél nélkül is el lehet indulni harcolni. Versek jutottak eszembe ébredés után (mi más?): József Attila Könnyű, fehér ruhában-ja és Arany János Rozgonyiné-ja. De az átvertség-érzés továbbra is itt motoszkál bennem. Mire készül ez a nő? Mi garantálja, hogy a csata vértelen is lesz, nem csak vérttelen?



Olvasói hozzászólások nélkül
35. korrektor: jav.[tulajdonos]: ...2020-06-29 11:47
1) Annyi vizet tudok csak átmenekíteni, amennyi őket feléleszti.
2) ... a szokásos előgyász viharfelhői gyülekeznek a fejem felett.

34. [tulajdonos]: ...2020-06-29 11:43
2020. június 29.

Zajlik az átzsilipelés. Értsd: mániákus takarítás. A ház körül, a házban. Csak belül nem. Ott gyász van. Azt pedig nem lehet „megtakarítani” (hányszor mondta Irálk!). Végig kell élni az összes fázisával együtt, különben még a túlvilágon is visszaköszön. Négy sarokra fogni a tájat, mint egy abroszt, hazahozni a tavat. Mindig megpróbálom. Sose sikerül. Mert mire ideérünk, kilötykölődik a víz, és még örülhetek, hogy nem üres medence marad a helyén, hanem átalakul erdővé. Hát, nem örülök. Ha legalább négyszögletű lenne, ha már nem kerek, az emlékeztetne arra a másik tájra, amiből egy abrosznyit kiszakítottam. Érdekes, hogy a tavat kereknek élem meg. Ennek nincs semmilyen alakja. Meg kellene próbálnom köszönni neki, ahogyan a tónak szoktam, nem megy. Mert tudom (arra számítok), hogy nem köszönne vissza. És ez – az átzsilipelési szakaszban (később már nem érdekes) –annyira tud fájni, hogy ellenséges terepként élem meg. Pedig csak közömbös. Hihetetlen, hogy a virágaim túlélik a távollétemet. Satnyák, de túlélik. Annyi vizet tudok csak átmenekíteni, amennyi őket feléleszteni.

2020. június 28.

„Csillagászok megtalálták a saját csillagához valószínűleg legközelebb keringő bolygót: az NGTS-10b mindössze 18,4 óra alatt kerüli meg központi csillagát, ami éppen csak az úgynevezett Roche-határon kívül van. Ilyen bolygó a fizika törvényei szerint nem is létezhetne. A szakértők szerint a bolygó egyre közelebb kerül a csillaghoz, ami néhány millió év múlva teljesen szét fogja szaggatni.” – írja a Science Alert. Ne gyere közelebb – szólt Isten a csipkebokorból Mózesnek –, és oldd le a sarudat, mert, ahol tapodsz, az már szent föld.

Azon tűnődön, ha valahogyan sikerülne négy sarkára fognom ezt a tájat, mint egy abroszt, talán hazavihetném.

2020. június 27.

Arra riadtam az éjszaka kellős közepén, hogy Sting It's a lonesome old town-ját éneklem teli torokból: „I’m lonely as I can be”. Szuper. Álmomban mindig jó hangom van, és senki nem szól rám, hogy hagyjam abba az éneklést. A thai-masszázsról „beszélgettünk” elalvás előtt Sirdnával. Ő vetette fel a témát. Javasoltam, hogy thai-masszázs helyett foglalkozzunk inkább tájmasszázzsal, elvégre magyarok vagyunk. Lágyhantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? A tájmasszőr.

Kivételesen tudom, merről fúj a szél: a szokásos előgyász viharfelhői gyülekeznem a fejem felett.

Olvasói hozzászólások nélkül
33. korrektor: jav.[tulajdonos]: ...2020-06-28 18:50
el vagyok

32. [tulajdonos]: ...2020-06-27 12:55
2020. június 26.

Ha egy „mezei” ismerősöm, aki még soha nem írt le egy gondolatot sem, egy versszerű képződménnyel azonosít engem (a szűklátókörű, gyáva kis embert, akinek már az is kaland, ha létrára mászik, hogy meggyet tudjon eltenni vitaminhiányos téli és tavaszi napokra a kis nagycsaládjának), nem lepődöm meg nagyon. Ha túlságosan kioktató az illető, ignorálom, ha kedvesen aggódó megnyugtatom pár szóval: ne izguljon, nem áll szándékomban semmi olyasmit elkövetni, amit ő a versszerű képződményeimből kiolvasni vél. Bevallhatja a valóságos ember a naplementét Svájcban? Lemérheti, hány kiló egy hattyú? Ha egy rendszeresen író ember (KÖLTŐ!) kér rajtam számon egy 2018-ban írt verset a jelenlegi állapotomra vonatkozóan, fölöttébb elcsodálkozom: tényleg azt hiszi, hogy én annak a szövegnek a hangulatában élem a mindennapjaimat? Különben, miért ne: naponta belehalni az örökkévalóság tudatába, memento mori, nem erre tanítanak a bölcsek? Nem értem ezt a finnyáskodást: jaj, a halál, jaj, a vég, bármit, csak ezt ne emlegessük! Priviben kell engem figyelmeztetni, hogy nem arról kellene írnom, amiről írok? Hogy el vagyok tévedve? Elvagyok, basszus. Naná, hogy elvagyok. Ez a célom. Imádom a labirintusokat, és eszem ágában sincs kitalálni belőlük. Direkt össze-visszabolyongok bennük. Ha nincs egy valamire való útvesztő kéznél, csinálok magamnak (kapcsiból legyártok akárhányat, akárhányfélét), és jól belegabalyodom. Csak nem gondolja valaki, hogy térképet viszek magammal? Dzsípieszt? Két száz méter múlva forduljon nyugatra, aztán keletre? A dolog ott kezdődik, hogy soha nem ismertem fel az égtájakat. A középső fiam ujjról meg tudja állapítani, merről fúj a szál. Van belső iránytűje. Nekem nincs. Bennem folyamatos újratervezés zajlik, de nem kétszáz méterekre, hanem fényévekre vonatkozóan. Aki ezt nem hiszi, ne járjon utána, mert nem igaz. A jóakarómnak viszont igaza van egy dologban: „Ez nem te vagy!”, írja. Így van! A versem nem én vagyok, ahogyan az állam sem én vagyok. Ki azonos egy testrészével? „Háborúzgatunk, és közben sokat sírdogálunk”, írja valaki a Hobbit és az öt sereg csatájá-ról. Na, igen. És békében éldegélünk, és közben sokat nevetünk. Aki ezt megteheti, miért is aggódik olyanokért, akik ezt nem tehetik meg? A konyhában meggybefőttet készítve, mit siránkozik? Már érik a sárgabarack, és ma is felkelt a Nap, közlöm. A Holdat minden este a helyén a találom. Néha eltűnik, de tudom, hogy ott van. Nem a felelősséget akarom elhárítani magamtól, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy „én” elég nagy távolságból BÁRKI lehetek. (Ki minek gondol, az vagyok annak (N. N. A.) – jaj, hogy ez még mindig nem lejárt lemez!) És EZ ITT elég nagy távolság. Vetítővászonnak éppen megfelelő. A valóság palotájának nem én vagyok a szegletköve. Aki rám templomot épít, legyen tisztában azzal, hogy fövenyre épít. De ezt már leírtam valahol egy másik naplóban. (Emlékszem erre a fövenyes hasonlatra.)

Ma nem a Hang ébresztett. Egy törött kristálytükör villant fel előttem közvetlenül az ébredésem előtti pillanatban. Fekete volt, mint az éjszakai égbolt, csak a középről kiinduló, törésvonalak fehérlettek. Szép, gondoltam, és felébredtem.

2020. június 25.

„Kapcsolódó elemekkel”. Ezzel ébresztett ma a Hang. Előtte egy színes téglákkal kirakott kövezet mintáit figyeltem: az egyes téglák hiányos részeit a többi tégla túlnyúló részei töltötték be, szövetszerű összekapcsolódásokat eredményezve. Kedvem lett volna mezítláb járkálni rajta, de mire ez eszembe jutott, felébredtem.

Elegem van az óriáspókokból. A harapásuk fájdalmas duzzanat, napokig nem bírom lecsillapítani még Aicila aloe-verás készítményével sem. Már három pókmarást összeszedtem. Jobb lenne, ha kiköltöznék mégis a teraszra, ott sosem harapnak meg. Üldögélnek a sarokban, és várják az eledelt. Lóci ma elém tette a tányérját: Anya, elárulnád, hogy ez micsoda, és miért? Ó, apám! Sikerült belefőzni a meggylevesbe egy dagadt potrohú, szőrös lábú pókot. És mire ez kiderült, a saját adagomat már megettem. És még van egy fél fazék leves. Hogy került bele? Valószínűleg akkor szaladt a meggyszemek közé, amikor a fedőt levettem a tartóról, hogy lefedjem a még hideg levest. De nem mindegy? Bárhogyan belekerülhetett. Ott vannak ezek mindenütt. Övék a ház. Fekete szörnyetegek. Nem a kísértetekkel kell kiegyeznem, hanem velük. Na, és hogyan? Eszköztelen vagyok.

Az összes hajgumimat elhagytam. A fonalaim közül kötöttem egyet a hajam végére. Amam jutott eszembe, amikor a halála előtt egy héttel a kórházban megkért, hogy segítsek befonni a haját. Egy vékony, fehér szalaggal kellett bekötnöm a fonat végét. Sosem vettem addig észre, hogy nem hajgumit használ. Szép kislány vagyok, kérdezte, amikor végeztem. Szép, feleltem, és tényleg annak láttam. Előtte fél órával kentem át az egész testét Baba-testápolóval. Volt valami nehézkes illó anyag a testápolóban, amiről én akkor azt hittem, az ő pergamenszerű bőrének a kipárolgása, most, ha nagy ritkán Baba testápolót használok (inkább kerülöm), órákig Amam-szagúnak érzem magam.

2020. június 24.

Úsztam ma. Ötvenöt karcsapásnyit be, és vissza. Már nem sok hiányzott a bójáig, de tartottam magam a tervhez. Kis, emlékeztető adagokban akarom visszaszoktatni magam a vízhez. Ahány éves vagyok, annyi karcsapást engedélyezek magamnak, amíg teljesen gyógyult nem vagyok. (Leszek valaha? „Mutassatok nekem egy egészséges embert, én majd kigyógyítom belőle.” Jung.)

Szeretem, ha egy filmben, amely – minden látszat ellenére – alapvetően az egyensúlyról és annak felbomlásáról szól, nem csak egyfajta csoportnak van joga a kiszolgáltatottsághoz. A Nyomorultak című 2019-es francia filmben mindenki ki van szolgáltatva a gettóbeli viszonyoknak: a cirkuszi mutatványaikból megélni próbáló vándorcigányok, a drogőrületből kijózanodott, muszlimmá lett színesbőrűek, a szexiparból és más üzelmekből megélni próbáló másfajta színesbőrűek (egy idő után követhetetlen volt számomra, ki honnan cseppent a gettóba), az afrikai bevándorlók szülői felügyelet nélkül felnövő félig-utcagyerekei, a gyerekeiket egyedül „nevelő” fekete bőrű anyák, a fekete bőrű polgármester és piros hajú segédje (lehetne vicces figura – nem az), de még a rendfenntartó „erők” = terület ellenőrzésére kirendelt három (!) járőr is: egy (szavakban) négergyűlölő, fekete bőrű muszlim srác, egy vidékről a fővárosba került, kissé naiv latino (a naivat értsd: még van lelke, empátiája és erkölcsi tartása) és végül, de nem utolsó sorban – a kritika szerint rasszista, szerintem csak határátlépő –, meglehetősen nagy egójú (vagy csak mimikrijű?) ifjú rendőrfőnök, aki azt hiszi (végsoron ugyancsak naivul), hogy egyetlen fehér bőrűként képviselheti a Rendet azon a környéken, ahol suttyomban már rég a Káosz az úr, csak arra a pillanatra vár, amikor a kölcsönös erőfitogtatásokkal fenntartott kényes egyensúly összeomlik, mint a kártyavár. A végén a néző képzeletére van bízva, mit gondol, hogyan jön létre majd egy másikfajta, borotvaélen táncoló egyensúly.

Révfülöpön láttam a filmet a két kisebbik fiammal. Gyalog jöttünk vissza Szepezdre. Volt időnk megbeszélni a látottakat.

Nem akarok bántani senkit, ezért így fogalmazok: engem a nyilvánosság véd meg ÖNMAGAMTÓL. A közösségi médiában a privát levelezés „kettecskén” – politikáról, egy harmadik személyről, a szövegeimről, mások szövegéről, az álmaimról, a képzelgéseimről, arról, hogy jó-e a profilképem – olyan labirintusokba csal, amelyekben nem óhajtok bolyongani. Tátogó kórustag vagyok, időnként szánalmas szólókba is belekezdek (amíg rám nem szólok, hogy most már igazán abbahagyhatnám), de duettet nem énekelhetek senkivel. Csak elrontanám a produkciót. Ettől még lehetnek kedvenceim, akikkel néha – közönség előtt – összekacsintok. Vagy nézek rájuk értetlenkedve. De azt veszi a kamera is. Igazságtalan sem szeretnék lenni, mert biztosan nem vagyok vétlen. Mert én is, mint mindenki (!) projekciós felületeket keresek. Ó, mily hatalmas a távolság vetítővászna! „So close no matter how far…” (Metallica) „Elérhetnélek, de túl közel, túl messze vagy…” (Presser) Bla-bla-bla! „Magamat tartani oda árnyékul a fénynek.” (Vajdics) Na, persze. Nárcisz és Ekho.

2020. június 23.

A parttalan vitákra hajlamosakat nem lehetne valahogyan egy tó szélére terelni? Vinnék nekik cseresznyét, és hozzá EGY tálat.

Tegnap lementem a fiúkkal a tóra, ők úsztak is, én csak térdig mertem bemenni a hideg vízbe. Még nem érzem teljesen gyógyultnak magam, és még egyszer nem játszhatom el azt, amit a múlt héten, maikor éppen hogy csak kijöttem a torokfájásból, és képes voltam újra megfázni. Erősen fújt a szél. Óbag szerint keleti, én délinek éreztem, de lehet, hogy nyáron a keleti szél is elég meleg. Mary Poppins erről többet tudna. Vacsora előtt Icól még gördeszkázni is akart. Én abban már nem veszek részt, mondtam, inkább előkészítem a vacsorát. Jó. A fiúk felmentek a szobájukba átöltözni, én bekapcsoltam a rádiót. Az első hangról tudtam, hogy a Kékszakállú herceg vára szól. A legeleje.
– Anya, nem lehetne ezt most kikapcsolni?
– Nem. Ezt most nem. Ti úgyis elmentek. Amíg ti gördeszkáztok, én pont végigtudom hallgatni.
– Az az igazság, hogy nem bírom az operát.
– Sokan nem bírják, de ez nem akármilyen opera. Ez Bartók. A Kékszakállú herceg vára. A szövegét Bereményi Géza írta, az, aki a Cseh Tamás-dalok szövegét is. Itt van nyaralójuk. Amikor Ulab kicsi volt, rendszeresen láttam a parton. Ott feküdt tőlem két méterre fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon, nem volt még vitorlás hajónk.
– Jaj, Anya, ne! Könyörgök, ne énekelj! Inkább hallgasd az operádat.
– Jó. Menjetek. A többit majd vacsora közben elmesélem. A Kékszakállút.
Horgoltam közben. A menyjelöltemnek, Aicilának akarok küldeni ajándékba egy jázminmintás konyhai alátétet. Ulab „rendelte”: csinálhatnál egyet Aicilának is, biztosan örülne neki. Szombaton utazik Ulab Ósravba. Ógabnak holnapnak haza kell mennie a szerenád miatt, addigra készen kell lennem, hogy el tudja vinni a horgolványt Ulabnak. Érdemes volt beleszeretnem a jázminmintába. Már fejből tudom, és nem kell úgy odafigyelnem, mint az elején, félálomban is jól haladok vele. Ha mégis eltévesztek valamit, az abból derül ki, hogy a kör elkezd hatszögesedni. Akkor le kell bontani az egészet a hibás részig. Jó esetben, nem a legelejéig. Lehetne hatszög alakú is a horgolvány, de az a kezdők alakzata.
Nem a tó betegített meg, hanem a vízhiány, ezt most, hogy már jobban vagyok, világosan látom. Fél öt van, reggel nyolc óta fent vagyok, és a teáskancsóból nem fogyott ma semmi. A szabály mostantól: minden pisilés után egy csésze teát meg kell innom. Ma cickafarfű, holnap menta.

Sirdna tegnap este haza autózott, a fiúkat (a két kisebbik nehezen, de rábeszéltem a pár nap balatonozásra. Le kell szedni a meggyet. Befőzni.
– Ki találta ki, hogy Dzepezsen lenni jó? – kérdezte a középső fiam.
– Én – feleltem.
– De csütörtökön szerenádot adunk.
– Szerenád? Ó, az nagyon fontos. Addigra visszamész.
Ulab most telefonált, hogy már vonaton ülnek. Ők nem hívtak volna fel. Meg vannak bántódva. De jönnek.

Nagyon elcsodálkoztam, amikor Szeróf, a volt osztálytársam (most neves atommagkutató) azt mondta az egyik nyári összejövetelünkön, hogy a miénk volt a legrosszabb osztály. Akkoriban még minden évben találkoztunk; az osztály magja legalábbis, amelyről azt hittem, nem tartozom bele, amíg rá nem jöttem, hogy kizárólag rajtam múlik: ha oda megyek, benne leszek, ha nem, nem. Én mindig úgy éreztem, a világ legjobb osztályába járok; ennek több bizonyítékát is láttam menet közben, utólag pedig az évenkénti találkozókat. El nem tudtam képzelni, hogy, az az osztály például, amelyikbe Asók járt, ilyesmire képes ennyi év után. Azért nem, mert amikor a zágzökön egy évig együtt instruktorkodtam Asókkal (tőle tanultam egy gólyatáborban a kedvenc csángó népdalomat: Elment az én rózsám…), rákérdeztem erre, és azt mondta eszükbe sem jut a kerek évfordulók közt találkozni. Szeróf szerint az övéké volt az elit osztály, többek között azért, mert belőlük került ki a legtöbb ZSIK-tag. (Köztük volt Asók is.) Évzárókon, évnyitókon és különféle állami ünnepeken mindig őket futtatták a tanárok. Mi csöndben ellenálltunk. Az iskolai ünnepélyek végül is elég szórakoztatóak voltak, mert Óbah viccei és szójátékai végiggyűrűztek az egész osztályon, csak arra kellett vigyázni, hogy arcunkra ne üljön ki abelül vulkánként fortyogó nevetés. A vicc (az igazi) az volt, mint utólag kiderült (nemrég az egyik osztálytalálkozónk tudtuk meg, én legalábbis akkor tudtam meg), hogy Óbah volt az osztályunk egyetlen kiszese. Most ő az aidém-birodalom vezérigazgatója, előtte kroywen-i nagykövet. Én nem léptem be a ZSIK-be, amikor felajánlották, és nem léptem be később a Trápba sem, pedig a zágzökön az egyik tanárom azt mondta, enélkül hiába vagyok olyan jó tanuló. Amikor a fiút, akivel jártam, be akarták szervezni ügynöknek, lakás, autót és jó állást ajánlva neki cserébe, és világossá tették, hogy a környezete minden lépéséről tudni akarnak, a leendő feleségééről is, én szakítottam vele, bár végül nem fogadta el az ajánlatot, csak elgondolkodott rajta,de ez nekem éppen elég volt. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak ezért szakítottam vele; ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. És azt is hozzá kell tennem, hogy a mai napig hiányzik. A tenyerén hordozott. Tánc közben szerettem bele, és később is a tánc volt az egyik legfőbb közös örömünk. És sok minden más. A két és fél év alatt, amit az életemből vele töltöttem, több közöm volt hozzá szenvedélyügyileg – nem tudom pillanatnyilag másként nevezni –, mint amennyi a férjemhez valaha volt és lesz.) Már végzős közgázos voltam, amikor Tloszthemén rá akart venni, hogy lépjek be a Zsedif női szervezetébe, a Zila Raszdam-ba. Sokáig neheztelt rám, amiért visszautasítottam. Azóta tudom, milyen üvegfalnak lenni, amikor keresztülnéznek az emberen. A legutóbbi Cseh Tamás-emlékkoncerten találkoztam újra a tekintetével (ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy felengedjen a jég.) Felcsillant a szeme, amikor meglátott, még meg is ölelgetett. Őszintének tűnt az öröme. Valaki egyszer azt mondta, szörnyű, hogy „ezek” mindent kisajátítanak. Cseh Tamást is. Eltűnődtem ezen a megállapításon. Nem tudtam megítélni, nem téved-e. Ott azon a koncerten értettem meg, hogy nem lehet teljesen igaza. Mert csak oda kellett mennem, és világossá vált, hogy vannak közös kincseink. Például Cseh Tamás dalai. Udvaros Dorottya, Mishura, Rudolf Péter és mások tolmácsolásában. Bereményi szövegei. Azé ez emberé, akit kb. harminc éve fecske-fürdőnadrágban láttam a dzepezsi strandon. Tőlem két méterre feküdt a fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon. (Anya, kérlek, ne énekelj!)


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-12-09 08:13 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2021-03-09 09:05   Napló: történések
2021-03-09 08:52   Napló: az utolsó alma
2021-03-09 07:48   Napló: Baltazar
2021-03-09 07:39   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2021-03-09 07:20   Napló: Baltazar
2021-03-09 00:16   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2021-03-08 22:40   Napló: az utolsó alma
2021-03-08 22:27   Napló: az utolsó alma
2021-03-08 22:27   Napló: Baltazar
2021-03-08 22:13   Napló: EXTITXU-UXTITXE