NAPLÓK: Gyurcsi: A klón - sci-fi Legutóbbi olvasó: 2024-11-24 00:10 Összes olvasás: 5786| 13. | [tulajdonos]: mél | KMara: bundzsi | 2018-04-07 00:48 | Kedves Nara!
Ha küldesz egy mélt a gyurika@zalangyorgy.hu -ra, akkor küldök Neked valamit! :) | |
| 12. | [tulajdonos]: Folytatás? | KMara: bundzsi | 2018-04-06 23:42 | Kedves Mara!
Örülök, hogy tetszett! Az az igazság, hogy szinte veled egy ütemben olvastam, mert vagy hat éve írtam, és nagyon kevésre emlékeztem belőle.
Nekem is tetszett :) , talán azért, mert az ízlésem nem változott a hat év alatt túl sokat. Lényeg az, hogy kedvem is lenne folytatni. Egy kicsit vissza kell zökkennem a cselekménybe, de a választásokig erre nem lennék lépes. Utána meglátjuk! | |
| 11. | [tulajdonos]: A klón 2 - második rész | 2018-04-06 05:39 | Hetedik fejezet
Kisfőnök természetesen tökéletesen indította el a projektet. Minden érték az elfogadható értékhatárok között mozgott, igaziból még felügyelni se kellett volna, lévén kiváló riasztóberendezésekkel ellátva. Azért az emberi felügyelet mindenképpen kellett, de ez kevés időt vett igénybe. Kisfőnök ráért töprengeni.
Nyilvánvaló volt, hogy Egyes csak azért viselkedik megértően, azért tesz úgy, hogy mindenki elégedett legyen, mert megteheti. Így is elérhet mindent, amit akar, a lehető legkevesebb konfliktus árán, elérheti, hogy nélkülözhetetlen legyen az élet minden területén.
Valószínűleg durvább módszereket is alkalmazhatna, hiszen komoly zsarolási potenciállal bír azzal, hogy a stratégiailag legfontosabbat, az élelmiszerellátást tartja a kezében. Elérhetné, hogy az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások mind sorban behódoljanak, de ezt mindenki megsínylené. Azzal viszont, hogy kedvez, segít, könnyít a terheken, eléri, hogy önként álljanak szolgálatába, kritika és gyanakvás nélkül fogadják el tanácsait, utasításait. És boldogan!
Aztán mi lesz? A korlátlan uralkodó, boldog, elégedett, gondtalan és eltunyult szellemű alattvalókkal körülvéve. Egy dús legelőn boldogan bégető birkanyáj — gondolta volna, ha tudta volna, mi az. Ő csak ürücombot ismert, szegyet, lapockát, azok nem bégetnek. Viszont nagyon helyesen ráérzett arra, amit ez a kép sugall.
Mi lesz egy ilyen emberiséggel, ha Egyessel valami történik? Egy véletlenen múlt létrejötte, lehet, hogy pusztulása is ennyin múlik. Vagy, ha nem is pusztul el, mi lesz, ha azt látja, az emberek már teljesen kiszolgáltatottak, és semmilyen veszéllyel nem kell számolnia, ha teljesen magára hagyja őket, csak sajátmagával foglalkozik? Ilyen faj, mint Egyes, nem létezik, tapasztalat sincs vele, amivel ki lehetne számítani viselkedését.
Megengedheti-e magának azt a luxust az emberiség, hogy ilyen bizonytalan jövő elé nézzen?
Mi a megoldás?
Elpusztítani Egyest tiszta öngyilkosság lenne. Egyszerűen megállna a világ, leállna az élelmiszer- és ipari termelés, megállnának a járművek, megszűnne a lakóépületek életfenntartó-rendszere, aki nem fulladna meg öt percen belül, az szomjan halna két nap alatt, vagy éhen egy hét alatt. Apokalipszis.
Egy lehetőség van, kibújni Egyes ernyője alól, visszaszerezni a függetlenséget!
— De hát még egy garázsnyi üzemet is képtelenség beindítani úgy, hogy Egyes ne vegye észre — gondolta. — Ha csak egy kilowattal is megnő valahol a fogyasztás a legális igényekhez képest, Egyes tudomást szerez róla! Ha a műholdak hőkamerái csak egy háznyi területen melegebbet mutatnának az indokoltnál, Egyes észreveszi.
A hét úgy telt el, hogy Kisfőnök nem talált megoldást. Tudta, hogy nem tudja átlépni saját árnyékát. Ő gyakorlatilag az Animalmeat-nél szocializálódott, első, és eddig utolsó munkahelye a Cég. Így alig várta már a találkozót Huszonnégyessel. Emlékezett arra az időre, amikor a Cég lecsapott Huszonnégyes cégére, magába olvasztva annak akkor még újszerű technológiáját és gyártási tapasztalatait, és nem utolsósorban Huszonnégyes kimagasló tudását és innovatív képességeit.
A hét leteltével az ügyelet átadásával hamar végzett, váltójára nyugodt hét várt, se indítania, sem megállítania nem kellett semmit.
Kifelé menet, útban koptere felé azon gondolkodott, hogy miként keresse Huszonnégyes, amikor az megszólította.
— Kisfőnök, itt vagyok — integetett a saját koptere mellől —, megyünk a Tieddel? Nagyon szép, biztos van vagy 500-as, ilyenben még nem is ültem!
— Rendben, akkor gyere!
Huszonnégyes néhány gomb megnyomásával hazaküldte a koptert és beszállt Kisfőnök mellé. — Vezethetek? — kérdezte vigyorogva.
— De ha egy karcolást ejtesz rajta, biztos kihajítalak! Láttál már egyáltalán ekkora gépet közelről? Könnyen elszabadulnak ám a megawattok!...
Nyolcadik fejezet
— Azért jöttem eléd, hogy ne kelljen a holokomot használnod.
— Jól tetted, viszont elugrunk egy barátomhoz, és csak utána megyünk haza. Meghívjuk őt is, meg a fiát.
— Tudunk tőlük majd beszélgetni!
— Nagyon remélem. Én a héten sokat gondolkodtam, más dolgom se volt, de hogy őszinte legyek, nem találtam megoldást a problémára. Igazság szerint még magát a problémát sem sikerült pontosan definiálnom. Tartok tőle, hogy nem látok ki a szakma korlátai mögül.
— És ők?...
— Az apa szállítmányozással foglalkozik, igen széles céges kapcsolatokkal bír, és minden szakmába belelát egy kicsit. A fiú meg valami biológus vagy mi a szösz akar lenni, a régen élt állatok érdeklik. Tőlem is szokott kérdezgetni, de hát velem nincs nagyon kisegítve. Egyszer kérdezett tőlem a birkáról. Mondta, hogy csinálok neki ürücombot, de az sose fog mekegni.
— Kecske.
— Mi van?
— A kecske mekegett. Tanultuk. A birka az bégetett.
— Na, akkor már tudom, hogy miért nem kérdezett többet — nevetett Kisfőnök —, de téged biztosan szeretni fog! Na, itt menjünk 73 fokba, és kezdjél ereszkedni, mindjárt ott vagyunk!
Huszonnégyes irányt váltott, és már látták a házat. Nagyon óvatosan letette a gépet.
— Na, vigyáztam a kopterodra? Vezethetem máskor is?
— Rendben, de csak ha én is veled vagyok. Egyedül még nem bíznám rád!
Mikorra a motorok leálltak, két férfi kijött a házból, es mosolyogva intettek.
— Üdvözletem, uraim! — mondta az idősebb a kiszállóknak. — Nem szóltál, hogy jössz! Készültem volna! — fordult Kisfőnökhöz.
— Szándékosan nem szóltam, majd megérted, miért! Bemutatnám a barátomat. Ő Huszonné... izé...
— Janoszen! — mondta Huszonnégyes. — Janoszen Romand!
— Nézd már, vagy huszonöt éve ismerlek, és nem tudtam a civil neved — magyarázkodott kicsit zavarban Kisfőnök —, viszont ők meg idősebb és ifjabb Hrosten Shad.
Kölcsönösen megérintették egymás könyökét, majd bementek a házba.
Huszonnégyes közben odasúgta Kisfőnöknek: — Ne röstelld magad, én se tudom, hogy hívnak civilben!
— Az nem csodálom, nem dicsekszik vele! Pipinnek hívják, de nem is hallgat rá! — fordult vissza az idősebb Hrosten.
— Hát akkor, hogy szólítjátok?
— Gregorynak. Valami ősrégi holomofeldolgozásból nézte ki magának. Gregory Peck. — Egy nagyon jóképű ember volt, nagyon hasonlított rám! — mondta kissé morózusan Kisfőnök.
— Rendben, Kisfőnök… illetve Gregory! A gyáron kívül ezentúl így hívlak!
Beértek a szobába, leültek. Hrosten kiküldte a fiát. — Junior, hozzál be valami rágcsálnivalót a vendégeknek!
A fiú visszajött egy nagy tál ropogós tintahalszirommal. Huszonnégyesnek, illetve Janoszennek felcsillant a szeme. — Ezt vagy harminc éve én fejlesztettem ki! Ezért csapott le rám a Cég! — kivett egy fél marékkal, és átszellemült arccal ropogtatni kezdte. — Finom, igaz?
— Félre a dicsekvéssel — ragadta magához a szót Gregory —, elmondom, miért jöttünk!
Mintegy félórányi beszélgetés után a vendégek felálltak, majd a kopterbe szálltak. Most már Gregory vezetett.
— Egy óra múlva indulunk mi is, addig hűtsétek be az összes levet és folyadékot, ami csak a házban van! — mondta nevetve Junior, majd mindketten búcsút intettek a távozó kopternek. — Hosszú beszélgetés lesz!
Kilencedik fejezet
Mire Hrostenék megérkeztek kopterükkel, Janoszenék a ház előtt előkészítették a kertet, a sugárernyőt, a puha kerti fotelokat, az asztalra pedig az enni- és innivalókat. A palackok persze önhűtőek voltak, így már érthető, hogy miért volt mulatságos, amikor Junior az italok behűtését követelte rajtuk. Már vagy száz éve csak önhűtő palackokat árultak, a kinyitás pillanatában 15 fokosra hűl bennük minden folyadék.
— Kezdjük az elején! — mondta Gregory, amikor mindenki elhelyezkedett. — Először is határozzuk meg, mi a bajunk ezzel az idilli állapottal, amiben manapság lubickol az emberiség.
Egy darabig mindenki hallgatott, majd Junior törte meg a csöndet,
— Apu! Én még emlékszem, amikor kiskoromban meséltél az állattenyésztésről. Az állatoknak nem kellett vadászniuk vagy harcolni a többiekkel a legelőkért, mindent a szájuk elé toltak, nem volt más „dolguk”, mint enni, inni, szaporodni, aztán átadni a helyet a következő generációnak. Az az érzésem, hogy minket is csak tenyésztenek. Az a munka, amit elvégzünk, nem megterhelő, igazság szerint mindenki pótolható lenne gépekkel. Még a gépek gyártása is megoldható lenne, másik gépekkel. Lehet, hogy rövidesen egyáltalán nem lesz szükség ránk, és akkor a mi génjeinket is csak eltennék a bankokba, és csak akkor klónoznának néhányat belőlünk, ha Egyes gyönyörködni szeretne a rezervátumban az állatok mellett az emberben is.
— Igen, azt hiszem, az, hogy még dolgozunk, csak azért van, hogy legalább látszólag legyen értelme a puszta létünknek! Ha úgy hisszük, hogy szükség van ránk, talán nem töprengünk annyit! — mondta Janoszen. — De mi lesz, ha Egyes úgy gondolja, hogy már erre sincs szükség?
— Az valószínűleg a jelenlegi kultúra teljes megszűnésével járna — mondta Hrosten.
— Az elmúlt héten volt időm gondolkodni — mondta Gregory homlokát ráncolva —, de nem találtam megoldást. — Elmondta, hogy mire jutott. — Valahogy ki kell kerülnünk Egyes ellenőrzése alól! — tette aztán hozzá.
— Nos, ez nem lesz egyszerű! — szólt Janoszen. — Jól mondta Gregory, Egyes tudta nélkül nem tudunk üzembe helyezni olyan gyárat, mint az Animalmeat, mert lebuknánk az energia-felhasználáson. De már azon is, amikor a gépeket legyártanánk!
— Nincs tehát megoldás? — kérdezte kissé elszontyolodva Hrosten.
Junior kissé félve szólalt meg. — Mi lenne, ha állatokat tenyésztenénk?
Mind a négyen hallgatásba merültek.
Négy ember, egymástól igencsak különböző észjárással, agyvelővel. De a végén ugyanarra jutottak:
Juniornak van igaza!
Tízedik fejezet
Két év telt el a Gregorynál történt beszélgetés óta.
Akkor eldöntötték, hogy az első fázis a lehetséges társak felkutatása és az ügy mellé állítása.
Gregory és Janoszen a Cég dolgozói között puhatolóztak. Junior a Secondary Schoolon, ahol utolsó éveit járta, talált támogatókra. Itt azért nem volt olyan nehéz dolga, a Szekire — ahogy ők nevezték — azért már eleve olyanok jártak, akik kedvelték a múlt élővilágát.
Az idősebbik Shad pedig most tudta hasznosítani kiterjed ismeretségét, alig volt olyan cég, ahol ne akadt volna megbízható társakra.
Világ minden szegletében voltak már partnerek, egy okos embert könnyű volt kirángatni a tespedtségből, csak a konspirációra kellett nagyon ügyelni.
Egyedül a kommunikáció volt nehézkes, a holokomot nem merték használni. Végül Junior talált rá egy, már vagy száz éve nem használt kommunikációs rendszerre, a mobiltelefonra.
Ezt Egyes nem ismerte — mivel Tizenhetes sem hallott róla soha.
Megtalálták a magukra hagyott, porlepte átjátszó állomásokat, ettől kezdve bátrabban beszélhettek egymással akkor is, ha nem voltak fizikai hallótávolságban.
A Szekisek dolga volt a rezervátumok felkeresése.
Egyszerre sosem mentek sokan, azok is úgy, hogy zsúfolásig megtöltötték a koptereket. Nem akarták, hogy egyesnek feltűnjön a csoportos kopterjárat.
A rezervátumok dolgozóival félszavakból is megértették egymást. Ezek az emberek nem vállalták volna a civilizációs vívmányok nélkülözését, ha nem szerették volna természetet, az állatokat.
Hamar átlátták a problémát. Megértették, hogy úgy kell megszaporítani a rájuk bízott állatok létszámát, hogy az ne tűnjön fel Egyesnek.
Ettől kezdve nem szabályozták az állatállomány létszámát, hagyták az állatokat párosodni, és leálltak az állatok hormonszabályozásával.
Gondolni kellett arra is, hogy ne nőjön meg látványosan a takarmányfogyasztás. Ezt úgy oldották meg, hogy a rezervátum dísznövényeit takarmánynövényekre cserélték. A műholdképeken ez is zöld, az is zöld…
Nekik azért nem kellett olyan óvatosnak lenniük, mint az ipar területén dolgozóknak, hiszen Egyes gondolatai között szerencsére nem kapcsolódott össze a rezervátumok élővilága az élelemmel. A huszadik század embereinek sem kapcsolódott össze gondolatilag az Állatkert az élelmiszerellátással.
Tekintettel a rezervátumok véges nagyságára, ki kellett találni, hogy lehet állatokat a kerítésen kívül is elterjeszteni!
Juniornak jutott ez is az eszébe. Hobbiállatok! Régen, úgy tanulta, minden háznál voltak kutyák, macskák, papagájok, de akár még halak is.
— Lehetne a házaknál csirt is tartani! — mondta lelkendezve.
— Csirkét! — javította apja. — Ezt már hatévesen se értetted! — nevetett.
— Akkor én csodagyerek vagyok? — replikázott Junior. — Már kiskoromban is annyi eszem volt, mint most! A lényeg mindenesetre az, hogy divattá kell újra tenni a hobbiállatokat! Legfeljebb most nem kutyát, macskát tartunk, hanem birkát, csirkét, sertést.
— Disznó! — mondta Hrosten.
— Ezt most miért mondtad? Rosszat csináltam? — lepődött meg Junior.
— Dehogy! Csak a sertést hívták az emberek egyszerűen disznónak. A sertés a hivatalos neve volt. Ez olyan, mint amikor az Animalmeat helyett egyszerűen csak A Cég-et mondasz.
— Akkor a sertés az egy mocskos állat! Hogy lehetne hobbiállatként tartani? — kérdezte Janoszen. — Arra mondják, hogy disznó, aki koszos, vagy gusztustalanul viselkedik.
— A „disznó” szó ilyen értelmű használata még abból a korból származik, amikor szerencsétlen állatokat egy néhány négyzetméteres elkerített részen, az úgynevezett disznóólban tartották, ahol ugyanazon a területen ettek, ittak, aludtak és ürítettek is. Persze, óhatatlanul összekenték magukat mindennel, ami csak az ólban volt. De azt senki ne gondolja, hogy szerencsétlen állatok jól érezték magukat ilyen körülmények között! Akik nem levágásra, hanem hobbiállatként tartottak egy malacot, láthatták, hogy a sertés szívesebben tiszta, sőt, még ügyel is arra, hogy ne koszolja össze magát. Egy malac eredendően egy tiszta, rózsaszín bőrű, okos állat — tartotta meg kiselőadását Hrosten.
— Jaj, ne dicsérd már ennyire az állatokat! — szólt Gregory. — Így tudod, ki lesz képes majd jó szívvel megenni azokat?! | |
| 10. | [tulajdonos]: Klón 2. I. rész | 2018-04-05 23:29 | Első fejezet
Tulajdonképpen rendben mentek a dolgok itt, a Cégnél. Mindenki tudta a dolgát, ahogy az elmúlt húsz évben mindig. Amióta Egyes átvette az irányítást. Rengeteg dolog változott, de minden úgy történt, milliméterre és másodpercre pontosan, ahogy Egyes a Heti Utasításaiban megjelölte. Rengeteg változás, mégsem volt megterhelő vagy idegesítő, nem kellett gondolkodni, a Heti Utasítás minden részletre kiterjedt. Nem kellett dönteni. Nem volt felelősség senkin, egy dolga volt csak mindenkinek: pontosan elvégezni a személyre szabott feladatokat. Pedig a gyár közben közel négyszer akkorára nőtt, mint mikor Egyes átvette az irányítást. Igaz, az a része, amely az emberek élelmiszerével foglalkozott, nem változott; a növekmény csak Egyest látta el. Ha valaki még emlékezett volna a méhekre, észrevették volna a hasonlóságot Egyes és az anyakirálynő szerepe között.
Egyes nem csak a gyárat irányította, hanem a Föld egész gazdaságát. Finom módszerekkel, szinte észrevétlenül került ebbe a helyzetbe. Egyes pontosan ismerte az ember gondolkodásmódját, hiszen annakidején egy értelmes, művelt és képzett mérnök gondolatait tette magáévá, és Tizenhetessel később is könnyen tartotta a kapcsolatot. Minden gondolatát, tetteinek minden mozgatórugóját ismerve manipulálni is könnyen tudta őt. Sőt, eleinte Tizenhetes volt a kapocs azokon a tárgyalásokon, ahol az Animalmeat-en kívüli szereplők is részt vettek.
Az fontos, hogy Egyes — bár képes lett volna rá —, sohasem alkalmazott erőszakot. Sőt, nyíltan nem is zsarolt senkit, nem is kellett, hiszen mindenki tudta, hogy az Animalmeat leállása akár csak egy hétre is katasztrofális állapotokat hozna létre a Földön. Ezen felül Egyes mindig olyan szerződést kötött, hogy a másik fél úgy érezte, nyert az üzleten, még ha nem is nagyon.
Egyes könnyen lehetett engedékeny, mert fantasztikus agyával képes volt a Gyár hatékonyságát komolyan megnövelni. A számítógépek nem vehették fel vele a versenyt. Egy gép biztosan több műveletet végzett el adott idő alatt, de hiányzott belőle az emberi logika és az empátia. Egy számítógép ezekből csak annyit birtokolt, amennyivel az őt megtervező és programozó, üzemeltető ember. Egyes viszont mindezekből jóval többel rendelkezett, és az általa programozott számítógépek is többet tudtak kinti társaiknál.
Azoknak a gyáraknak, üzemeknek, akik kapcsolatba kerültek Egyessel, felajánlotta segítségét. Mire egy igazgató először leült a tárgyalóasztalhoz, Tizenhetes kész ügyviteli és gyártási tervekkel fogadta, kihangsúlyozva, hogy ez ajándék, semmivel nem tartoznak érte.
Ezek az igazgatók azt vették észre, hogy a tervek megvalósítása esetén olcsóbbá vált üzemük működése, és még olyan problémák is megoldódtak, melyek régóta fejfájást okoztak a vezetőségnek. Egyes nem így kötötte a jó üzleteket, hanem azzal, hogy az általa szállított élelmiszer önköltségét végtelenül racionális szervezéssel komolyan lenyomta, viszont árait más áruféleségekhez mérten emelte.
Később a Világ nagyobb gyárai, üzemei, pénzintézetei sorban felkeresték Egyest, és bízták rá a szervezési feladatokat.
Néhány év telt csak el, mire Egyes gyakorlatilag rátette a kezét — kezét? — a Föld teljes gazdaságára. Tette mindezt úgy, hogy senki nem érezte magát kisemmizve, kizsákmányolva, becsapva. Gyakorlatilag az egész emberiségről levette a gondolkodás, a felelősség terheit. Senkinek sem volt semmi gondja, kiszámítható lett az élet, a Világ.
Második fejezet
Huszonnégyes felvette a munkát. Egyedül. Már évek óta egy ember látta el az ügyeletet, a munka áttekinthetőbb, egyszerűbb, hatékonyabb lett. Ennek váltótársai nagyon örültek, úgy érezték, hogy Egyes jobban bízik bennük, mint az előző vezetőség.
Egyedül Huszonnégyes gondolta másképpen. Ő már elejétől fogva gyanakvással fogadta Egyes minden megnyilvánulását. Egyébként is nyomasztotta a titok, egyedül ő ismerte Egyes létrejöttének körülményeit.
Tizennégyes — a Kisfőnök — ugyan tudta, hogy nem a véletlenek összjátéka eredményezte annakidején az inkriminált tartály beindulását, de arra a vizsgálatra, mely a „tettest” derítette volna föl, nem került sor. Tizenhetesben munkálkodott ugyan egy gyanú, de neki, mint Egyes bizalmasának annyi fontos dolga lett, hogy szép lassan elült benne ez a probléma.
Huszonnégyes tehát felvette a munkát, egyedül. Rosszkedvű volt ilyenkor, ennél még az is jobb volt, amikor Tizenhetes — néha értelmetlen — utasításait kellett végrehajtania. Akkor volt kivel beszélgetni, figyelni kellett a másikra, lehetett kritizálni (még ha csak magában, a bajsza alatt, akkor is) az utasításokat. Most viszont minden utasítás pontos, logikus, tökéletesen helyénvaló. És rengeteg idő van gondolkodni. Rengeteg idő van arra, hogy kétségek gyötörjék, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, hogy töprengjen Egyes tetteinek valódi okain vagy a saját és az emberiség jövőjén…
Ő már sokat tudott — társainál legalábbis többet — arról, hogy nem minden az, aminek látszik. Fiatalkorában vele is látszólag jó üzletet kötöttek, noha tulajdonképpen bagóért vásárolták fel cégét, vették el jövőjét és nagyreményű vállalkozóból tették alkalmazottá. Az is élénken élt benne, hogy az Animalmeat-nél miként törte derékba karrierjét egy kisstílű főnök puszta intrikákkal, féltékenységből. Nem is beszélve saját, beláthatatlan következményekkel járó akciójáról, amit egyértelműen ártó szándékkal vitt végbe.
Biztos volt benne, hogy Egyest nem az Isten küldte az emberiség javára, és ennek a kényelemnek, virágszirmos idillnek egyszer vége szakad. Huszonnégyes még gondolkodott. Nem volt elégedett. Ő még majd’ két évtized szellemi tespedés után is képes lehetett döntést hozni.
Harmadik fejezet
Annakidején Kisfőnök — mint az Ötök legfiatalabb tagja — még izgalommal várta az értekezleteket. Különösen akkor izgult, amikor Egyes létrejöttének körülményeiről akart beszámolni a többieknek. Azonban ez az értekezlet elmaradt, Egyes határozott utasítására. Sőt, az összes többi is elmaradt, de nem is volt rá szükség, hiszen azokat a döntéseket, melyeket ilyenkor szoktak meghozni, egyes mindig készen adta át Tizenhetes keze által.
Mind az öten megkapták, úgymond értékelésre. Minden döntés olyan megfontolt, és bár újszerű, de ennek ellenére magától értetődő volt, hogy mindenki vita nélkül aláírta.
Kisfőnökön kívül a másik négy nem volt érzelmileg érintett, hiszen személyesen nem élték át azt az izgalmakkal teli napot. Ők csak elégedetten nyugtázták, hogy valaki nélkülük is jó döntéseket hoz, és már azt az egyébként nem túl megerőltető munkát sem kell elvégezni, amit eddig elvártak tőlük. Különösen, hogy részvényeik értéke is megugrott. Több pénz és kevesebb kötöttség — ez még a XXIII. század embereinek is csábító.
Kisfőnök azonban szorongott. Ő látta, hogy Egyes miből lett, milyen külső ingerek és benyomások hatására vált olyanná, amilyen most, és látta azt is, hogy Egyes alkalmazkodóképességének nincsenek határai. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy sorsunkról egy olyan lény dönt, akinek csak saját szándékai vetnek korlátot. Kétségeit szerette volna megosztani társaival, de azt gondolta — és nem is alaptalanul —, hogy holokomjaikat Egyes ellenőrzése alatt tartja. Maradt tehát a személyes találkozás, de képtelen volt rávenni a másik négy tagot arra, hogy bárhol és bármikor, de egy időben egy helyen legyenek. Volt, aki űrutazáson vett részt, volt, aki más földrészen nyaralt, aki nászútját töltötte, vagy csak egyszerűen nem volt kedve elmenni.
Amikor egyenként próbálta „bevadászni” őket, mindig lerázták valami indokkal. Igaziból nem voltak kíváncsiak zavaró tényezőkre. Tökéletesen meg voltak elégedve helyzetükkel, kellemetlen volt számukra Kisfőnök erőszakossága.
Kisfőnök le is tett róla, hogy beszéljen erről velük. Aztán rájött, hogy nem csak nekik, de másoknak sem szabad feltárnia gondolatait.
Negyedik fejezet
Gyermekkori érdeklődését mostanra, fiatal felnőtt korára is megőrizte. Szerencséje volt, hogy az apja is hasonló érdeklődéssel bírt. Gyermekét egyedül nevelő apaként egyébként is folyamatosan kompenzált, megpróbált annyit törődni fiával, amennyit elképzelése szerint elhunyt felesége is tette volna, leste gondolatait, kívánságait. Figyelte nyiladozó értelmét, és örült, hogy a gyerek szivacsként szívta magába a tudást.
A gyerek műszaki érdeklődését maximálisan kielégítette a holoteacher, de az állatokkal kapcsolatos kíváncsiság kielégítésére már a Nagy Holexikon faggatására is szükség volt. Tizenöt évesen már kevesen voltak, akik átfogóbb tudással rendelkeztek volna a múlt állatvilágáról, mint az ifjú Hrosten Shad.
Az idősebb Shad — talán éppen fia miatt — nyitottabb szemmel járt a világban, mint az emberek általában. Talán az a gondolat motoszkált benne, hogy ha az olthatatlan kíváncsisággal megáldott fia kérdez tőle valamit, hát naprakész legyen, tudjon a témáról érdemben beszélgetni.
Felnőttként a mindennapi élet racionalitása is foglalkoztatta, és gyanakvással szemlélte az Animalmeat térnyerését, azt, hogy miképpen kebelezi be — az információ, az irányítás szintjén — az ő cégét (bolygóközi szállítmányozással foglalkoznak) ugyanúgy, mint rajtuk kívül minden más komolyabb céget.
Világos volt, ha egy cég tevékenységének szervezését rábízzák az Animalmeat-re, egyúttal minden más adatot, információt is rá kell bízni. Gyakorlatilag Egyes minden dolgozóról mindent tudott. Igazából az egész Föld, annak minden döntési helyzetben lévő lakója ismert volt Egyes számára.
Az információ hatalom. A hatalommal lehet élni, és visszaélni.
Ötödik fejezet
Más oldalról viszont a tudás is hatalom, és volt négy ember, aki olyasmit is tudott, amit mások nem.
Hatodik fejezet
Kisfőnök és Huszonnégyes egy műszakváltás alkalmával találkoztak. Máskor is összefutottak már az izgalmakkal terhes nap óta, de vagy mindketten siettek, vagy mások is jelen voltak, így eddig nem került sor arra, hogy átbeszéljék az akkor történteket. Most azonban egymást váltva kötelező is volt vagy félórát beszélniük egymással, hiszen át kellett adniuk egymásnak a szolgálatot; Huszonnégyes végzett, Kisfőnök kezdett.
Kisfőnök ritkán adott ügyeletet, sőt, az Ötök közül egyedül csak ő, és többnyire akkor, ha az ügyelet ideje alatt olyan projekt indult vagy fejeződött be, amilyet ezelőtt még nem indítottak.
Huszonnégyes odavezette Kisfőnököt ahhoz a tartályhoz, amiben majd az új projekt indul.
— Nézd, Kisfőnök! A tartály tiszta, a megfelelő csövek bekötve, neked már csak a gombot kell megnyomni! — mondta mosolyogva.
— Nem ismerős ez a tartály? — kérdezte Kisfőnök. — Ez pont olyan, és pont azon a helyen van, mint a másik csarnokban az a bizonyos!
— Tényleg — nézett rá elborzadva Huszonnégyes —, csak nehogy valami olyasmi jöjjön ki ebből is!
— Miért, ezzel van valami bajod? — kérdezte nevetve.
Kisfőnök elhallgatott, és hosszan maga elé nézett. — Beszélhetek én ilyenekről neki? — töprengett. Huszonnégyes is, mintha megérezte volna a feszültséget, elcsendesedett. Végül ő törte meg a hallgatást:
— Kisfőnök! Mondhatok Neked valamit bizalmasan? Én csináltam valamit, ami a törvény előtt már elévült, de a következményeit ma is érezzük!
Kisfönök a szájára tette az ujját, csendre intve kollégáját. Levette Huszonnégyes válláról a holokomot, és a hátulján a körmével átváltott egy parányi kapcsolót. Levette a sajátját is, elvégezve rajta ugyanazt a műveletet.
— Most már beszélhetsz! — mondta.
— Miket tudsz! — fogta suttogóra Huszonnégyes, most már feleslegesen. — Eddig hallotta?
— Nem tudom, de halhatta volna, a holokom csak áramtalanítva kapcsol ki teljesen. Na, mit akarsz mondani?
— Akkor igazad volt! Tényleg nem véletlenül indult be az a tartály!
— Te tudod, hogy ki tette? — csodálkozott Kisfőnök. — Elég sokáig magtartottad magadnak!
— Most is csak Neked mondom el. Úgy érzem, Te sem vagy maradéktalanul elégedett ezzel a mostani langyos vízzel, amiben lubickolunk.
— Ebben igazad van! Viszont ez a félóra nem alkalmas komoly dolgok átbeszélésére. Itt végzek egy hét múlva, akkor Te is szabad leszel. Gyere el hozzám a tanyára, és összedugjuk a fejünket!
Huszonnégyes még átadta az ügyeleti naplót, majd hazament. Volt min gondolkodnia a következő egy hét alatt. | |
| 8. | [tulajdonos]: Negyedik rész | 2018-04-05 22:57 | Tízedik fejezet
Nem igazán voltak gondolatai.
Az a néhányezer szenzoros ideg, ami a felszíni kötőszövethez kapcsolódott, csak olyan ingereket közvetített a többinek, hogy az ötventonnás test nyomása miatt a keringés már nem tudta ellátni a feladatát. Ilyenkor a motoros idegek az izmoknak utasítást adtak, a hatalmas test más pozíciót vett fel. Máskor az úgynevezett „bőrlátás” eredményeként a test többi része arról értesült, ha valahol (az ablaknál, természetesen) fény érte a kötőszövet egy részét.
Erre a nagy testnek tulajdonképpen nem kellett volna reagálnia, mégis volt egy olyan tendencia, hogy a feszín minden része törekedett egy kicsit a világosság megismerésére.
A hatalmas organizmusban arányaihoz képest igen kevés volt a csont. Ami volt, azok jó nagyokká fejlődtek, de néhány kivételével nem álltak egymással olyan kapcsolatban, ahogy az embernél és az állatoknál megszoktuk.
Velőscsontok voltak ezek, és a legnagyobb belsejében vert fészket az a mintegy tizenöt kilógrammnyi agyvelő, amit létét a középső tartály szennyeződésének köszönhette.
Ennek a nagy tömegű agyvelőnek semmi szerepe nem volt. Létrejött, mert az előző projekt maradványai az őssejteket ilyen irányba befolyásolták. Viszont, klón létének köszönhetően, eredetileg azonos sejtekből állt az egész velőtömeg.
Mivel a projektekkel ellentétben itt nem biztosította semmi a sejteknek az azonos körülményeket, ezért azok egyre inkább eltértek egymástól.
Ettől függetlenül az egyes sejtek külön-külön élték a magányos sejt unalmas életét, míg egyszer…
… Míg egyszer egy hatalmas hidrogénvillanás meg nem teremtette az egyes idegsejtek között azokat a szinapszisokat, melyek kapcsolatot létesíthettek közöttük.
Most már csak idő kérdése volt, hogy a véletlenszerű kapcsolatok között mikor teremtődik meg a rend.
Tizenegyedik fejezet
Kezükkel eltakarták szemük elől az ablakot, de a falakon is lehetett látni a mintegy két másodpercig tartó kékes fényt. Mint ahogy a bútorokat látjuk a szobában, amikor villámlik.
Normál üzemmódban a hidrovill úgy dolgozik, mint egy stroboszkóp, percenkét tizenöt-húsz, néhány tizedmásodpercnyi villanással. Olyankor a selejtmassza egy széles átlátszó futószalagon szétterítve megy alatta. A tükörrendszer arról gondoskodik, hogy alulról-fölölről egyenletesen érje a hidrogénsugár az anyagot. Az alatt az öt másodperc alatt, míg a massza a fénykamrán átmegy, a redukált fúziósugár elpusztítja a sejteket, tehát mehet az újrafeldolgozóba, ahol tápoldatot csinálnak belőle.
Ugyanilyen, csak kisebb teljesítményű hidrovill dolgozik a csomagolóban is. A villanás után hermetikusan becsomagolt késztermék gyakorlatilag bármeddig eltartható.
Nos, a mérnökök ilyen hidrovillt dobtak a tartályba, csak az időzítőt és a teljesítményreduktort kötöttél át benne.
Szabályozás nélkül a berendezés nagyobb erővel dolgozott, mint amennyit tönkremenés nélkül kibírt volna — így pár másodperc után tönkrement. Addig viszont nagyobb erővel ontotta a sugarat, mint amennyit normál használat mellett egy hét alatt kibocsátott volna.
Tizennégyes úgy gondolta, hogy ennek a sugárnak semmi nem tud ellenállni, tekintet nélkül annak méretére és tömegére.
Az első néhány másodpercben igazolva is látta feltételezését.
A tartálylakó perisztaltikusra emlékeztető mozgása lelassult, majd megállt.
Mosolyogva megölelték egymást, majd Kisfőnök kiadta az utasítást:
— Negyedóra múlva mindenkitől várom a javaslatát, hogy’ álljunk neki a tartály kiürítésének! Tizenhetes! — fordult a mérnökhöz. — Te kezdd el összeállítani, hogy kiket értesítsünk, és kitől milyen segítséget kérjünk!
— Rendben, Kisfőnök! Egy szerencsénk már van is, a szerelőteam egy óra múlva egyébként is jönne az egyik adjusztáló időszakos átvizsgálása miatt. Azért szólok nekik, hogy ne csak az alapszerszámaikat hozzák!!
Ekkor már a tartály úgy pufogott, recsegett, hogy még a talpuk alatt is érezték. Rázkódott, közben néha úgy megemelkedett, hogy csak a rácsatlakozó csövek nem engedték leugrani a helyéről. Döbbenten és bénultan állták körül a tartályt.
Az utóbbi néhányszáz évben tán egyszer sem fordult elő, hogy öt képzett, jó eszű ember a munkahelyén ennyire tanácstalan és kétségbeesett lett volna.
Ez az első eset.
De nem az utolsó…
Tizenkettedik fejezet
Fáj… Nagyon fáj!! — ha lett volna szája, talán üvöltött volna. Így csak vergődni volt képes, vonaglani, bár azt sem igazán, hiszen mindenhol falakba ütközött.
Az intenzív fájdalom néhány másodperc múlva elmúlt, csak felszínének egy kis részén maradt meg egy sajgó érzés.
Még százötven évvel ezelőtt is az ember születéséhez tartozott egy komoly fájdalom, mind az anya, mind a gyermek számára. Nem véletlen, hogy egy megszülető gyermek első dolga a kétségbeesett sírás volt. Olyankor mindenki boldog, az orvostól a rokonságig, még az erőlködéstől kimerült anya is, csak a baba nem.
Mostanra viszont kidolgoztak olyan légzés- és izomfejlesztő technikákat, hogy a csecsemő nagyon gyorsan, és szenvedés nélkül jön a világra.
Nos, a tartálylakó nem részesült az ilyen újkori csodákban. Az ő eszméletének első pillanata elviselhetetlen fájdalomban telt. Az a legkevesebb, hogy nem volt jókedvű.
A lény már abbahagyta a vergődést, a sajgást szinte nem is érezte már. No nem azért, mert elmúlt volna, hanem a fájdalomküszöb emelkedett meg a tudatában. Ezt a képességet a donorállatoktól örökölhette, hiszen azok voltak képesek erre, igaz, náluk annakidején napok kellettek hozzá.
Figyelt. Óvatosan és lassan kezdett mozogni, szinte tapogatózva. Még érezte azokat a részeit, amiket vergődése során megütött, és nem kívánt több fájdalmat.
Néhány perc alatt felmérte, hogy nincs túl nagy mozgástere.
Arra a részre összpontosította hát figyelmét, ahonnan a fény jött be a tartályba. Igaz, innen kapta a kínzó fájdalmat is, és itt érzett egy szögletes, testét bökdöső valamit — a tönkrement hidrovillt —, de a tizenöt kiló agyvelő intelligenciája azt is tudta, hogy ettől nem kell már tartania.
Megpróbált kitüremleni a nyíláson, de nem ment. Az üveg útját állta.
Azt érezte, hogy a beszüremlő fény intenzitása változik, de ilyen kevés információval nem sokra ment.
Mivel az ablakra koncentrált, ezért egyedi keringési rendszere is abba az irányba orientálódott.
A lénynek elég sajátos volt a keringése.
Vére tartalmazta mindazon alkotóelemeket, melyek előállításáért a csontvelő a felelős, de míg az állatoknál és az embernél az őssejtek a csontvelőt nem hagyják el, hanem ott helyben átalakulnak, addig a lénynek a vére is nagy mennyiségben tartalmazott őssejtet.
Bővében volt ennek, hiszen a klónozott hús előállításának fő technológiai eleme volt a folyamatos őssejtellátás. De amíg a technológiában az őssejt az elején megkapja a genetikai utasításokat, addig a lény vérében ezt az utasítást csak a „célállomáson” kapja meg.
Mivel a lény az ablaknál a fény kiértékelésére koncentrált, az intenzíven odaáramló őssejtek — visszanyúlva genetikus emlékeikhez — egy óriási szem struktúráját kezdték felépíteni.
Néhány percnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy az ablakon át a világ legnagyobb szeme bámuljon pislogás nélkül a megdöbbent emberekre.
Tizenharmadik fejezet
A lény abbahagyta óriási teste dobálását, csend lett.
— Biztosan a haláltusája volt — mondta reménykedve Harmincnégyes. — Egy régész barátom mesélte, hogy régen, amikor a bűnösöket kivégezték, némelyik még percekig rángatózott, miután meghalt.
— Kivégezték? Megölték?... — kérdezte döbbenten Tizenhetes.
— Igen! Kegyetlenkedésért, gyilkosságért, hazaárulásért járt ilyen. Sőt, volt olyan társadalmi rendszer, a „kommunizmus”, akkor még szabotázsért is ítéltek embereket halálra.
— Szabotázsért? Mi az? — kérdezte Huszonnégyes.
— Ha valaki szándékosan akadályozta a termelést, vagy selejtet csinált.
Huszonnégyes nem kérdezett többet…
— Na, nézzük meg, hogy áll a tartálylakó, és ha végleg elpusztult, akkor találjuk ki, hogyan piszkáljuk ki onnan, és legyen már vége a napnak! — mondta Kisfőnök, és elsőnek indult a létrának.
Mikorra a többiek is felértek, ő már döbbent csendben meredt az ablakra.
Akik sorba mellé értek, szintén mind elcsendesedtek.
Az őket figyelmesen néző, óriási szem tányérnyi pupillájának feneketlen kútjából mintha dohos, hideg levegő áramlott volna közéjük.
— Ez néz minket… — szólalt meg borzongva Harmincnégyes. — Figyel minket… De hát ez értelmes!
A szem egyszer csak félrehúzódott az ablaktól, és a helyét egy fokozatosan mélyülő rész vette át, mintha egy méteres horpadás lett volna a lény testén.
A következő pillanatban a hidrovill tört elő a mélyedés aljáról, és hatalmas erővel törte ki az ablakot.
Az üvegcserepek szanaszét repültek, a hidrovill roncsa pedig egyre lassuló forgással állt meg a tartály mellett a földön. Nem messze a fájdalomtól eltorzult arccal ülő Tizenhetestől, aki a robajtól megrémülve leugrott a tartályról, és ügyetlenül érve földet, csúnyán megrántotta a bokáját.
A többiek egymást majdnem letiporva siettek le a létrán a tartályról. Kisfőnök és Huszonnégyes felemelte Tizenhetest, és néhány méterrel arrébb vitték, közben idegesen tekintgettek a tartály teteje felé.
Kisfőnök kivett a szerszámosládából egy félméteres rotamágneses csavarhúzót. Próbálgatta fogását, súlyát, majd lemondó arccal visszatette a ládába.
— Ezt kenyér nélkül megenné ez a monstrum… Nincs nekünk tartalék hidrovillünk?
— Nincs — felelte Huszonnégyes —, csak az a kicsi, ami a csomagolónál van. De látod, a naggyal is mit csinált!
— Ki tud vajon jönni a tartályból? — kérdezte Harmincnégyes.
— Nem tudom, de azok után, amit láttunk, valószínűleg megpróbálja.
— Nézzétek! — szólalt meg Tizenhetes, aki egy dobozon ült, és miközben nyomkodta fájó bokáját, aggodalmas képpel figyelte a tartály tetejét.
Mire a többiek odanéztek, addigra már egy embervastagságú, mintegy másfél méteres nyúlvány ágaskodott ki a tartályból. Egy darabig imbolygott, majd a tartály oldalára hajolva ereszkedni kezdett.
Tizenhetes felállt, és bicegve elindult a terem kijárata felé.
— Kevesek vagyunk mi ide. Szóljunk a Csendőrségnek!
Tizennegyedik fejezet
Szeme egyre jobban alkalmazkodott feladataihoz. A hatalmas pupilla a külvilágot igen nagy felbontásban közvetítette a kisebb hordónyi agyhoz, és az egyre gyorsabban dolgozta fel és értékelte a látványt.
Látta, hogy ameddig a tartályból látszott, minden statikus, kivéve néhány kisebb üveggel fedett tárgyat, melyek mélyén észlelt valami mozgást. Először azt hitte, hogy hasonló lények lehetnek a saját tartályukban, mint ő, csak sokkal kisebbek.
Miután emlékei nem voltak, nem tudta, hogy ő a mostani állapothoz képest nem volt-e valamikor hasonlóan kis tartályban. Észrevette azonban, hogy egészen más típusú azok mozgása, mint az övé. Ezután figyelme a műszerekről az emberek felé fordult.
Amikor a képet élesre állította, óriási szemlencséjével szinte milliméterpontosan meg tudta állapítani a távolságot.
Azt látta, hogy sokkal közelebb vannak hozzá, mint az előbbiek. Azt meg megérezte, hogy őt figyelik.
Szerette volna megérinteni őket, de valami az útját állta.
Óvatosan hozzáért az üveghez, és érezte, hogy ugyanolyan kemény, mint a tartály fala. Nem próbálta hát meg, hogy testével kitörjön, élénken emlékezett még arra a fájdalomra, amikor hánykolódás közben a falhoz verődött.
Azt is érezte viszont, hogy az a tárgy, ami a tartály fala és közte szabadon mozog, szintén kemény.
Behorpasztotta hát testét, és amikor a hidrovill a mélyedés aljára gurult, minden erejét összeszedve azt az üvegablakhoz csapta. A hidrovill alatt mintha egy elefántnyi légzsák fújódott volna fel. Az erő olyan nagy volt, hogy szilánkokra tört az üveg. A lény érezte, hogy szabad az út kifelé.
Megpróbált kibújni. Amorf volt ugyan, és gyakorlatilag bárhogy át tudta magát „csoportosítani”, mégis az első fél méter után elakadt. Az egyik méretes velőscsont keresztbeállt, és nem engedte tovább.
Visszahúzódott, majd fél perc fészkelődés után hosszirányba állította magában a csontot — egyébként se ízesült sehova —, majd újra megpróbálta. Így már akadály nélkül keresztüljutott a keskeny ablakon.
Ahogy testének azon részei közeledtek az ablakhoz, ahol csontok voltak benne, ez a folyamat újra és újra lejátszódott.
Rövid időn belül testének nagy része már a tartály mellett, a földön vonaglott, de egy kis része még mindig a tartályban maradt, nem szakította meg a kapcsolatot az őssejtet szállító, és a tápoldatot beinjektáló csövekkel.
Egyre nagyobb lett a tartály mellett a hullámzó felszínű, rózsaszín kupac, és ezzel arányban vékonyodott az a nyúlvány, ami a tartályba ért.
Hatalmas szemével ez idő alatt is figyelemmel kísérte a környezetet. Látta, hogy azok, akiket előbb a tartály tetején látott, bizonyos távolságot őriztek tőle. Amennyivel előrébbmozdult, azok pont annyival mentek távolabb.
Látásán kívül egy érzéke volt csak, tapintása.
Meg akarta érinteni azt a négyet, mert felkeltették kíváncsiságát, ezért megpróbált közelebb kúszni hozzájuk, de a távolság ismét csak nem csökkent közöttük.
Tanácstalanná vált, de a megoldás — mint az imént a keresztbeálló csontnál — most sem váratott sokáig magára. Sőt, tulajdonképpen annál már egy kicsit hamarabb megszületett a megoldás: egy ormányszerű végtag nyúlt egyre hosszabbra testéből, és tapogatózott a férfiak felé.
Azok rémülten hátraugrottak, de az egyik már az elrugaszkodás helyett leroskadt.
Az ormány elérte.
Nagyon óvatosan megérintette azon a részen — az arcán —, ahol színe hasonlatos volt magához a lényhez is — ezt a lény az ormány színéhez mérve tudta —, és ezen a részen volt az a valami olyan hőmérsékletű is, mint ő.
Észrevette, hogy a rózsaszín bőrön egy néhány centiméteres részen más színű és állagú anyag csillog — egy üvegszilánk okozta sebet talált —, erre szorosan rátapadt.
Tizenötödik fejezet
Tizenhetes — hiszen őt találta meg a lény — próbálta kezével eltolni arcától a kutakodó ormányt, gyakorlatilag képtelen volt akár csak lassítani annak mozdulatait. Menekülni nem tudott sajgó bokája miatt, megadóan tűrte hát, hogy a lény tovább tapogassa.
Aztán, amikor az ormány rátapadt az arcán vérző ki sebre, már ijedtében is megmerevedett.
Percek teltek el így, és bokája fájó lüktetése mellé már arcsebe erős viszketése is társult, majd egy, az eddigieknél sokkal erősebb fájdalom hasított bokájába, és ekkor elájult.
Amikor ismét eszméletre tért, a lény már nem foglalkozott vele, az egyre vékonyabb, de hosszabb nyúlvány vége messze járt, az üvegkalitka műszereinél.
Felugrott, de a mozdulat felénél már vissza akarta csinálni; várta az elkerülhetetlen kínt bokájába — de az elmaradt. Meglepődve próbálgatta sérült lábát, de semmiféle fájdalmat, feszülést nem érzett. Arcát végigsimítva tapasztalta, hogy az üvegvágta seb is eltűnt.
— Annyi ideig nem lehettem eszméletlen, hogy ezek meggyógyulhattak volna — gondolta.
Próbálta felidézni magában a közelmúlt perceit, és összezavarodott. Kavarogtak benne az oda nem illő gondolatok. Úgy érezte, mintha az imént még egy tartályban fészkelődött volna, aztán vakító fény villant bántón, és még hunyorogni sem tudott közben. Aztán egy kerek nyíláson meglátta saját arcát, meg a többiekét is, később újra látta magát, a földön kucorogva, kezét védekezőn az arca elé emelve.
Aztán egy nagyon különös érzés jutott eszébe. Amikor tudata egyesült a lényével, megkapva annak összes emlékét eszmélésétől kezdve, egészen addig a pillanatig, amíg a lényben nem tudatosult, hogy ő meg Tizenhetes összes emlékét, tudását birtokolja ezentúl…
Tizenhatodik fejezet
Rátapadt a kis sebre. Érezte a bőrön a folytonossági hiányt. Azt is, hogy a sérült hám alatt izomszövetek és idegsejtek vannak, és a keringés csatornáin, az ereken is repedéseket észlelt.
Az idegeket összekötötte saját receptoraival.
Rögtön átérezte a törött boka okozta fájdalmakat. Ahogy a saját testében képes volt a regenerálódásra, itt is azonnal helyrerántatta a környező izmokkal az elmozdult csontokat, és a keringésen keresztül odaküldött őssejtekkel össze is hegesztette a csontvégeket.
Tizenhetessel együtt megrándult a fájdalomtól, amikor a csontokat mozgatta, de míg Tizenhetes ettől az eszméletét vesztette, addig neki ez meg se kottyant.
Amikor Tizenhetes fájdalmai és zavaró gondolatai elültek, megtalálta érzékeivel az agyat.
Egyre több- és több információt kapott Tizenhetes agyából, és eleinte „ömlesztve”, majd egyre szelektívebben helyezte el azokat saját, hatalmas agyában.
Mire az utolsó információ, utolsó gondolat is birtokába jutott, az agya úgy szerveződött át, hogy képes volt emberként is gondolkodni, hiszen mindent tudott, amit Tizenhetes valaha is tanult, észlelt, gondolt vagy tervezett.
Tudta, hogy saját léte is csak a véletlenek összjátékának köszönhető, és azt is, hogy az emberek számára ő csak egy megoldandó probléma.
De azt is tudta, hogy ezt az emberek már nem fogják megoldani.
Tizenhetes tudása révén az egész gyár működését ismerő, képzett mérnökként indult el nyúlványai segítségével az üvegkalitkába.
Nem zavarta az a néhány ember, aki egy távoli sarokban kuporgott ijedten, úgy gondolta, hogy velük ráér később is foglalkozni.
Saját testéről, igényeiről már mindent tudott. A vezérlőn minden nyomó vagy csavaró gombra jutott nyúlvány, minden leolvasásra váró műszerre jutott szem, pillanatok alatt lezárt és indított helyettük új projekteket — most már a saját igényeinek megfelelően.
Már több tartályba is engedett nyúlványt, és azok teljes kapacitással az ő testéhez éppen szükséges tápokkal és sejtekkel, szövetekkel látták el.
Az első tartályt már majdnem teljesen kitöltötte az agy.
Az agy, ami egyre szervezettebb, bonyolultabb, összetettebb lett, és amelynek egy fürdőkádnyi része foglalkozhatott legalább a humorral.
Legalábbis így kellett lennie, egyébként hogy fordulhatott volna elő, hogy az első tartályt magában „Anyunak” hívja?...
Tizenhetedik fejezet
Az összes bent lévő vagy otthon pihenő, minden aktív és nyugdíjas dolgozó holokomja egyszerre jelzett, hogy hívás érkezett.
Nem történt meg ez gyakran, sőt, a gyár indulása óta talán csak tízszer lehetett, hogy olyan fontos közlendője volt valakinek, hogy ilyen módon léptek kapcsolatba minden dolgozóval. Éppen ezért többnyire izgalommal várta mindenki, hogy mit fog hallani.
Akik már vételre kapcsolták, furcsállották, hogy nincsen kép, hiszen a beszélő hologramja meg szokott jelenni, még ha csak harminc centis méretben, akkor is.
— Mindenki figyeljen rám, fontos dolgot fogok mondani — hallatszott a készülékekből. — Elmondom, hogyan lesz ezután.
— De egyáltalán, ki beszél ott? — kérdezte kicsit álmosan valaki az Ötökből.
— Én… Én vagyok… — kis szünet után újra megszólalt: — Hívjanak Egyesnek!
Vége
… Vége? | |
| 7. | [tulajdonos]: Könyvtár | KMara: könyv-re | 2018-04-05 22:53 | | Én üzentem a helyi iskola könyvtárosának, hogy jöjjön és szemezgessen, de nem jelentkezett... | |
| 6. | [tulajdonos]: KLönyvek | KMara: könyvek | 2018-04-05 22:17 | | És képzeld, Mara, van kb. 7ezer könyvem, elektronikus formában! Ebből, ha kell, tudok küldeni bárkinek. | |
| 5. | [tulajdonos]: Harmadik rész | 2018-04-05 22:13 |
Ötödik fejezet
Az első tartályban marhacomb-klón fejlődött.
A harmadikban csirkemáj szívvel.
A középső üres volt, de az utolsó projekt óta még nem volt kitakarítva. Sertésvelő maradványait találta volna benne, aki belekukkant.
Az egybenyitott frakciócsövek még a tartályok elején voltak, amikor az őssejteknek még csak egy része kapta meg a megfelelő klónt.
Ezeken a csöveken nem is lehetett még kész húst kivenni, itt akkor szokták leengedni az anyagot, ha véletlenül tévesen indítottak meg egy projektet.
Innen a hidrogénvillantóba irányult a selejt, ahol egy intenzív villantással elpusztították, és aztán mehetett az újrafeldolgozóba.
Jelen esetben tehát ezek a korai stádiumban lévő anyagok keveredtek, és ráadásul Huszonnégyes nagy felindultságában a marhavelőscsont tápanyagát engedte rájuk.
És a massza fejlődni kezdett.
Hogy mivé?
No, hát erre senki se tudta még a választ. Igaz, még a kérdés se fogalmazódott meg senkiben.
Talán mindenkinek jobb is volt ez így.
Hatodik fejezet
Huszonnégyes biztos volt benne, hogy megússza.
A vékony kis frakciócsöveken nem folyt el annyi, hogy az eredeti projektek mennyiségén észrevehették volna a hiányt. Nem akart ő igazi kárt okozni, csak kellemetlenséget Tizenhetesnek. Arra gondolt, hogy a kutyulék, amit összeengedett, beledöglik a tartályba, és talán csak a következő páros szolgálatában veszik észre, hogy valami nem stimmel. Akkor pedig csak annyit tudnak megállapítani, hogy hozzávetőleg mikor indulhatott a folyamat, tehát konkrétan őrá nem utal majd semmi.
Tizenhetes viszont magyarázkodhat, és az lesz a legkevesebb, hogy kimarad az előléptetésből. A következő aspiráns örülhet majd, nem is tudva, hogy Huszonnégyesnek köszönheti szerencséjét...
Eltelt a hét, és nem történt semmi esemény. Átadták a szolgálatot a következő párosnak, akik jókedvűen kezdték a munkát. A négy hét szünet — egy hét munkának vannak előnyei; az ember alig várja már azt a hetet. Egy műszaki embernek igenis hiányzik az, hogy gépek, berendezések között legyen, olyanok között, melyek működésére befolyással van.
Fantasztikus érezni, hogy több száz tonna engedelmeskedik az embernek!
Természetesen ez illuzórikus, hiszen van olyan szolgálat, amikor egy hét alatt egy csavart se kell arrébb tenni, de a tudat a lényeg. „Azért nem történik semmi változás, mert én nem akarom!”
Nos, a Huszonnégyeséket követő párosnak ilyen hét volt kilátásban. Nem volt a diszpón sem induló, sem végző projekt, húzták is a hazamenőket ezzel.
— Azt hiszem, fogócskázni fogunk egy hétig a főnökkel — vigyorgott Harmincnégyes —, nehogy felfekvést kapjunk itt a nagy heverészésben!
— Tudod, a remény hal meg utoljára! Na, sziasztok! Mi megyünk! — intett Tizenhetes.
Huszonnégyes is biccentett. — Ne fogadjatok jelentős összegben erre a nagy pihenésre! — gondolta.
Elbúcsúzott főnökétől is, aztán hazaindult.
Hetedik fejezet
A tartályban lassan elindult valami.
Nem a szokásos folyamat, hiszen többféle dolog keveredett össze. Keletkeztek szív- és májsejtek, izomsejtek, a marhacsontnak való táp miatt valami kötőszövet-féleség is kezdett kialakulni. Arról nem is beszélve, hogy a tartályban maradt sertésvelő, találkozva ezzel az egész „turmixszal” kapcsolatokat keresett az izommal, kötőszövettel, belső szervekkel.
Ott volt még a rengeteg érintetlen őssejt, amik talán valami ősi parancsnak engedelmeskedve elkezdték feltölteni azokat a hiányokat, melyek egy leendő szervezethez nélkülözhetetlenek.
Hiányzott ennek az egésznek viszont egy igazi „koordinátora”. A sejtek, szövetek kissé magukra maradtak, teljesen a véletlenre volt bízva, hogy meddig és milyenre növekedjenek, szaporodjanak.
Mindenesetre valami élő alakult itt ki, ami nőni kezdett. Nem vált be tehát Huszonhetes terve; nem döglött be a tartály, nem büdösödött meg nagy botrányt kavarva, hanem élt és fejlődött.
Hogy meddig? Talány.
Egy biztos: Ha a tartályt kinövi, arról mindenki tudni fog.
Nyolcadik fejezet
Harmincnégyes vette észre az ötödik napon, hogy megnövekedett a tápfelhasználás.
Szólt főnökének, aki egyetértett azzal, hogy végignézzék a projekteket, vajon melyiknél keletkezhetett a hiba.
Először ő, aztán pedig mindketten ellenőrizték újra az összes működő projektet, de mindet rendben találták. Találtak valamennyi eltérést a normálistól, de bőven a hibahatáron belül dolgoztak a berendezések. Itt élő anyagról van szó, és az soha nem annyira kiszámítható, mint az élettelen.
A két mérnök órákig töprengett, át-meg átnézve a mért adatokat, míg egyszer Harmincnégyes gyanakodni kezdett.
— Mi van, ha nem működő tartályba megy a táp? Mi csak a projekteket néztük meg!
Az irányítófülke műszerei semmit nem mutattak, ezért Harmincnégyes elindult, hogy közvetlenül is ellenőrizze a tartályokat.
Már vagy negyedórája járt tartálytól tartályig, amikor észrevette, hogy az egyik műszer működést jelez.
— A fenébe! Ezt fenn miért nem láttuk?
Amint közelebb lépett, meglátta, hogy a felmenő kábel saruja nincs a helyén. Gyorsan helyredugta, és már hallotta is főnöke hangját a vállpántjára erősített kis hangszóróból.
— Figyelj! A 170-esnél jelez a műszer! De csak most mozdult meg!
— Persze, hogy csak most, eddig nem volt rajta a kábel. És nézd meg, milyen nagy a fogyasztás! Ez valami projekt, és teljes gőzzel megy!
— Nézem, nézem a diszpót, oda nem terveztünk semmit. Sőt — és elővette Tizenhetesék diszpóját — az előző gárdának se volt ott semmije!
Előkotorta az elmúlt két hónap ütemezési terveit, mire talált valamit.
— Öt hete ért véget abban a tartályban egy sertésvelő-projekt. Jézusom, ez azóta megy?!
Közben Harmincnégyes felmászott a tartály oldalán és benézett az ellenőrző ablakon.
Egy aránylag nyugodt felszínű, iszapsűrűségű, piszkosfehér színű anyag látványára számított, helyette egy halványrózsaszínű, hullámzóan mozgó, tekergő valamit pillantott meg.
— Szent Isten! Ez ÉL!
Főnöke hallotta Harmincnégyes hangján a döbbenetet.
— Várjál, ne csinálj semmit! Megyek én is!
Indulás közben felkapta a holoptikot, a számítógéphez lépett, átállította távkapcsolatra, majd lesietett társához.
Felmászott a létrán ő is, aztán együtt nem értették a látottakat.
Ismét felvette a holoptikot, majd beleszólt a mikrofonba.
— A 170-es tartály elmúlt hatvan napját kérem!
Az orra előtt a levegőben megjelent vagy fél tucat grafikon. Harmincnégyes közelebb dugta a fejét főnöke arcához, mert oldalról csak egy csíkot látott a képből.
— Nézd! A projekt lezárása óta nem volt semmiféle aktivitás a tartálynál!
— Az igaz, hogy itt nem látszik, de a felmenő kábelek le voltak húzva, ne feledd!
— Tényleg… Akkor kérem a központi tápellátás adatait hatvan napra! — szólt bele a holoptik mikrofonjába.
A holo-grafikonok eltűntek a levegőből és helyettük újabb görbék és adatok jelentek meg.
— Na, ez mindjárt más! Nézd! Olyan tíz napja lehetett! Akkoriban kezdett nagyobb mértékben emelkedni a tápellátás, mint ahogy indokolt lett volna. Fokozatosan emelkedett, ezért nem szúrt szemet, csak amikor már meghaladta a hibahatárt, de így, a görbét látva világosan látszik.
— A lényeg, hogy Tizenhetesék műszakjában történhetett valami.
Ettől némileg mindketten megkönnyebbültek. Legalább a felelősség terhét nem kell viselniük.
A probléma azonban továbbra is fennállt. Mi legyen az anyaggal a tartályban?
— Valahogy le kell üríteni a tartályt!
— Jó, de ez a valami él!
Ez viszont komoly gondot okozott a két mérnöknek.
Az ő munkájuk is annak volt köszönhető, hogy az emberiség szakított a ragadozólét hagyományaival; azért vette fel technológiái közé az élelmi hús klónozását, hogy ne kelljen gyilkolnia. Lakókörnyezetében már évtizedek óta nem találkozott olyan élőlénnyel, melyet élete elvételével kellett volna megsemmisítenie. Még a legyeket, szúnyogokat is szaporodásukban gátolták meg, úgy szabadultak meg tőlük.
Erre most itt van egy — vagy valamennyi — élőlény, vagy ötven tonna. Ha a szokásos úton ürítik a tartályt, az adagoló biztosan megöli.
De egyáltalán, mi a csoda ez?!
Kilencedik fejezet
Felmásztak ismét a kémlelő ablakhoz, és újból szemügyre vették a tartály tartalmát.
Szemmel láthatóan valamilyen bőr fedte, ami alatt mintha izomkötegek dolgoztak volna, hol megfeszültek, hol elernyedtek. Mozgásukban nem látszott semmi rendszer.
Szokatlan látvány volt, hiszen ezekben a tartályokban homogén anyagok szoktak fejlődni, itt pedig nyilvánvalóan elkülönültek egyes sejtcsoportok. Az mindenesetre biztos, hogy nem szerepelt egyik diszpón sem, mint elvégzendő projekt.
— Biztos, ami biztos, zárd el a tápot, hogy legalább ne nőjön tovább! Én addig értesítem az Ötök ügyeletesét.
Harmincnégyes nem bízta az elektronikára a dolgot, elzárta a csapot kézzel. Aztán felment az ablakhoz, figyelte, történik-e valami változás. Magában már azon gondolkodott, hogy miképpen fogják kitakarítani a tartályt! Itt nem fog működni a szokásos technológia, nem lesz elég a nagynyomású vízzel való átöblítés. Itt darabolni kell…
A tartálylakó mozgása lelassult. Na, nem lesz ezzel gond. Ránézett a tartály belső hőmérsékletét jelző műszerre. Ha hűlni kezd, mehet a kiürítés, takarítás.
Nem hűlt.
Főnöke közben felvette a holoptikot, rákérdezett az ügyeletesre. Megörült, amikor megtudta, hogy Tizennégyes az.
— Figyelj, Tizennégyes az ügyeletes! — szólt oda a tartályt figyelő férfinek. — Tudod, évekig ő volt a főnököm. Nagyon rendes, értelmes fiú. Jó volt alatta dolgozni… Halló! Kisfőnök, én vagyok! Van egy kis gondunk, be kéne jönnöd!
Abbahagyta a beszédet, mert a tartályból puffanások hallatszottak. Harminchetes egy darabig döbbenten nézte az ablakot, aztán villámgyorsan lemászott a létrán.
— Te, az egész tartály mozog… Ez mindjárt kijön!
Főnöke ledobta a holoptikot, és a tápcsaphoz lépett, kinyitotta azt.
— Úgy látszik, nehezen viseli, ha nem kap kaját. Inkább adok neki, nehogy szétrázza itt nekem az egész gyárat. Tizennégyes mindjárt itt lesz, majd ő megmondja, mit tegyünk!
Bevált az ötlet, a puffanások elmaradtak. Az már biztos, az agyonéheztetés nem járható út, már amennyiben nem akarják, hogy a tartály leugorjon a helyéről.
Megérkezett Tizennégyes. Meghallgatta a tájékoztatást. Értelmes ember lévén, félszavakból megértett mindent.
— Szóval az már biztos, hogy nem nálatok kezdődött a dolog!
— Biztos hát, nézd meg a tápoldatfogyás görbéit! A múlt hét közepén ez már ment!
— Jó, rendeld be az előző gárdát, hátha megtudunk tőlük valamit! No meg azt hiszem, a segítség is el fog kelni. Te meg — szólt oda Harminchetesnek — hozd le a holokamot, rögzítünk mindent. Utólag könnyebb lesz kiértékelni és kivizsgálni, hogy mi történt.
Amíg a többiek beértek, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne elpusztítani a tartálylakót.
— Nem akarok vérfürdőt (egy holofilmből ismerte meg ezt a szót, tetszett neki, de sose hitte volna, hogy valaha is használni fogja), ezért nem fogjuk élve feldarabolni.
Talán megmérgezni lehetne, de ki tudja, mi az amitől elpusztul, és mi az, amitől esetleg még nagyobb lesz, vagy agresszívebb!
— Kisfőnök! Mi lenne, ha valahogy idehoznánk a hidrogénvillantót?
A hidrogénfúzió a kor csodája. Az ember Prométheuszként lelopta a csillagok tüzét, és kordába fogta.
Azóta az energia nem jelentett gondot az emberiségnek, olcsó volt és kimeríthetetlen. Az utolsó pillanatban tanulták meg megszelídíteni a magfúziót, ha még néhány évig használták volna a fosszilis energiahordozókat, valószínűleg visszafordíthatatlan folyamatok indultak volna meg a globális felmelegedés miatt.
A huszonkettedik század végére már képesek voltak egész kis méretekben is gondolkodni. A hidrogénsugarat ugyanolyan széles körben alkalmazták, mint annakidején a lézert. Alkalmas volt a veszélyesen közeli meteoritok szétrombolására ugyanúgy, mint az akupunktúrás pontok stimulálására, távolságmérésre pontosan, mint mondjuk egy szemműtétre.
A hidrogénvillanás a koncentrált sugárral szemben minden irányban és nagy erővel hatott, azonban roppant rövid ideig. Gyakorlatilag, amit a fénye elért, azt néhány mikronnyi vastagságban el is pusztította.
Az emberre nem volt veszélyes, hiszen a villanás után a keletkezett fehér port — az elhamvadt
szaruréteget — egyszerűen lesöpörhette magáról. Jót is tett a bőrnek, rugalmasabbá, feszesebbé tette, hogy megszabadult az egyébként is elszarusodott felszíntől.
A baktériumok azonban egytől egyig elpusztultak.
A villanás tehát alkalmas volt a fertőtlenítésre, és egyúttal a csomagolás előtti tartósításra. Ezért lehetett szerves része a Cég gyártási technológiájának.
Nos, ezt a villantót akarták leszerelni a mérnökök, és ezt akarták odakészíteni a tartály mellé.
Megérkezett az előző gárda.
Tizenhetes ideges volt, Huszonnégyes inkább izgatott.
Huszonnégyes megpróbálta viccelődéssel leplezni izgatottságát.
— Mi van, mégiscsak felfekvést kaptatok? Meg kell, hogy forgassunk benneteket? — aztán elhallgatott, amikor meglátta, hogy Tizennégyes is ott van. — Helló, Kisfőnök! Baj van?
Tizennégyest azóta hívták Kisfőnöknek, amióta a szolgálatos gárdából bekerült az Ötök közé, legfiatalabbként. Egyébként főnökei is, beosztottjai is szerették egyenes jelleme és megalapozott tudása miatt.
— Baj? Még nem tudjuk, de az biztos, hogy probléma, amit meg kell oldanunk. Aztán, ha sikerült, majd kivizsgáljuk, hogy baj is társul-e a probléma mellé.
Most először is annyit kell tudnotok, hogy itt, ebben a tartályban van ötven tonna valami, ami nem projekt, de ennek ellenére itt fejlődött ki. Szemmel láthatóan nem homogén, vannak elkülöníthető részei, így bőr, izom, és valamilyen idegrendszer, hiszen az izom aktív. Amikor elzártuk a tápfolyadékot, erős mozgással reagált, ezzel tehát nem kísérletezünk, nem tudjuk, hogy vergődésével mekkora kárt tudna okozni. Azt találtuk ki, hogy a villantót maximumra állítva bedobjuk a kémlelőn, és ha ezzel sikerül elpusztítanunk, akkor megsemmisítjük. Ha végeztünk, akkor egy nagyon alapos vizsgálatot tartok. Rá kell jönnünk, hogy van-e hiba a technológiában, mert ha igen, akkor módosítanunk kell. Ezt hívják problémának, amit megoldunk. Ha nincs technológiai hiba, akkor viszont azt hívják bajnak — és ránézett a két újonnan jövőre.
Kis szünetet tartott. Tizenhetes úgy érezte, hogy a hosszú pillantást neki szánták, de nem tudta, miért. Huszonnégyes is hasonlót érzett, ő viszont most már pontosan tudta.
— Na, gyerünk, siessünk! — adta ki az utasítást Kisfőnök. — Gyanítom, hogy ez az energiaturmix nem áll meg a növekedésben miattunk!
Előszedték a havariaszerszámokat. Ezeket külön ládában tartották, hiszen a normál szolgálathoz nem kellettek szerszámok. Ha valami javítani, szerelnivaló volt, megigényelték a munkát, és az erre szakosodottak elvégezték a tennivalókat. Ezeket viszont tervezték, ütemezték, hiszen a karbantartó társaság is megadott időszakokban dolgozott.
Más volt a helyzet egy havaria, illetve előre nem látható — többnyire baleset — esetén. Ezek elhárítására egy ládában lepecsételve tároltak szerszámokat. Vagyis egy ilyen jellegű szerszámhasználat egybeesett legalább egy bejegyzéssel a szolgálati naplóban.
Leginkább feszítő- és vágóeszközök voltak, de a mindennapi életben megszokottakat is tartalmazta a láda. Volt hidrosugárvágó, rotamágneses csavarhúzó, de üveg- és acéloldó spray ugyanúgy, mint kenőplazmás tégely.
Kisfőnök gond nélkül szakította le a pecsétet. Eszébe se jutott, hogy tettét később nehezen tudná megmagyarázni. Mindenki boldog lett volna, ha egy indokolatlan szerszámhasználattal letudnák a napot…
Mérnökei negyedórán belül leszerelték a hidrovillt. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a nagyméretű terelőernyőt nem kellett vele együtt eltávolítani.
Úgy gondolták, hogy szerencséjük van, mert maga a szerkezet nem nagyobb, mint a tartály tetején levő kémlelőablak átmérője.
Tizenhetes és Huszonnégyes vitték a berendezést — érezték, hogy a többiek kimondatlanul is őket hibáztatják, nekik kellett a nehezebb feladatot elvégezni —, míg Harminchetes és főnöke úgy emelték mögöttük a tápkábeleket, mint ahogy a menyasszony után igazgatták régen a fátylat.
Tizennégyes fent ült a tartályon lovaglóülésben (persze ő nem tudta, hogy régen így hívták azt, ahogy ült; hiszen még lovat sem látott életében), és várta, hogy mikor kell kinyitnia a kémlelőablakot.
Felkészültek. Harminchetes elengedte a kábelt, és visszament a villantó eredeti helyére, majd mutatóujját az indítógombra helyezte.
— Most! — kiáltotta Kisfőnök, és felrántotta az ablakot. A legnagyobb teljesítményre állított villantót a két férfi a tartályba dobta, Kisfőnök pedig gyorsan visszahajtotta a vastag, kör alakú, fémkeretes ablakot, még ha a kilógó kábelek miatt légmentesen bezárni nem is tudta.
— Kapcsolhatod! — kiáltotta, és erre Harminchetes megnyomta a kapcsológombot. | |
| 4. | [tulajdonos]: Csak Lem? | KMara: sci-fi-re | 2018-04-05 21:17 | Kedves Mara!
Én akkor voltam fiatal, amikor a Galaktika indult. Az újságosnál szobroztam aznap, amikor a szállítást várták, és rögtön lecsaptam rá, nehogy lemaradjak. A könyvespolcomon sorjázik az első hatvan szám.
Nagy elégtétel volt számomra, hogy 2012-ben ezt a scifit beküldtem a Galaktikának, és Németh Attila irodalmi szerkesztő közlésre alkalmasnak találta, kért néhány módosítást. Sajnos ekkor hunyt el apám, és mire túlestünk az ezzel kapcsolatos dolgokon, bennem már kialudt a lelkesedés, nem foglalkoztam vele. Biztos éreztél már hasonlót, volt egy kihívás, megfeleltem, a többi nem érdekes.
Egyébként majd 3000 könyvem van, szerintem a tíz százaléka lehet sci-fi. Lem, Asimov, Bradbury, és még sokan, fiatalon "fertőztek meg", azóta sem gyógyultam ki!
Rejtő, Leacock, Karinthy, Romhányi József, Szilágyi György - ők is megbetegítőim közé tartoztak.
Koromnak és gyengülő emlékezetemnek köszönhetően konkrét szövegekre már nem emlékszem, de s stílusok maradandó nyomokat hagytak bennem.
Köszönöm a biztatást!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
