A napokban a FB-on egy kommentváltásban szóba került viszolygásom egy közismert író, újságíró iránt.
Engem ő soha nem bántott, személyesen nem ismerem, de gondolkodásmódja, manírjai, műsorvezetői habitusa bennem ellenszenvet ébreszt.
Az érzés fokozatosan alakult ki bennem, de tudatossá csak kétezer után lett, ekkor zajlott Toma András, az utolsó magyar hadifogoly hazahozatala, szinte mindenki hallott a erről, tettek róla.
Hogy ez a dolog miként kapcsolódik a híres újságíróhoz, nem taglalom, aki emlékszik az akkori eseményekre, úgyis tudja, másokba meg nem akarom átplántálni saját ellenérzéseimet. Mindenki dolgozzon meg a saját rigolyáiért, azt hiszem, ilyenben senki nem szorul importra.
Szóval elővadásztam András bácsi című versemet, ez Toma András halálát követően írtam, 2004. nyarán kelent meg a Napsziget Magazinban, az első közlés rovatában, de a Dokkon is fent van.
A bennem - nem túl mélyen - megbújó exhibi... magammutogatási vágy legyűrte a kötelező (ál)szerénységet, és felmondtam a Jútyúbra a hétcsodás versemet.
Igazság szerint engem már nem érdekel a választás. Azért, mert nem leszek érintett, bárki nyerjen. Csak idő kérdése, és megoldódik minden problémám!
Olvasom, hogy a britek ezerszámra várják a kelet-európai kamionsofőröket. Aztán már a mészárosokat is. Meg újabban szakembereket a baromfi-feldolgozásba.
Nem kellhet sok idő, hogy kisnyugdíjasakból is behozatalra kényszerüljenek. Azokból a brexit előtt se lehetett túl sok!
Rejtői hangulatot idéz, ha elmondom, hogy kiképző őrmester voltam az akkor még Néphadseregben.
Jó, ebben van egy kis csúsztatás, mert amikor kiképző voltam, akkor csak szakaszvezető, őrmester csak később lettem, de ez még a hibahatáron belül van.
Lényeg a lényeg, Hatvanba küldtek minket a tiszthelyettesi tanfolyamra.
Az ottani katonák mesélték el, hogy bevonulásuk alkalmával az első "élményeik" közé tartozott, hogy levitték őket a gyenguszra, ahol az öreg doki szépen, libasorban végigvezette őket a hátsó, raktárszerű helyiség polcai előtt. Ezeken, mint egy spájzban, kisebb dunsztosüvegek voltak, azokban pedig leszakadt gyűrűsujjak. Mindegyiken címke, nevekkel, rendfokozatokkal, dátumokkal.
Ezek egy-egy balesetről tanúskodtak. Amikor egy katona érkezéskor leugrik egy teherautó platójáról, és gyűrűje beakad a fémkeretbe, az leszakítja az ujját. Nem véletlenül szokták elmondani a bevonulóknak, hogy kiképzés közben ne hordjanak gyűrűt. Az ilyen jellegű eligazítást azok is megkapták természetesen, akik már az életben nem tudnak balkézzel kikérni öt korsó sört.
Aztán az öreg doki kitalálta ezt a bemutatót az újoncoknak. Mesélték, hogy a katonák már séta közben egyenként húzták le ujjaikról a gyűrűket és tették zsebre. Pedig az öreg egy szót se szólt.
Ebben a laktanyában ettől kezdve az eligazítás szövegéből bátran kihagyhatták az ide vonatkozó részt.
Más.
Cserdi polgármestere, néhai Bogdán László börtönlátogatásra vitte a falu lakosainak egy részét.
Folytassam?
Egyszerűen nem értem, hogy miért nem engedik be a médiát a kórházakba? Miért nem mutathatják be, hogy mi várhat az oda bekerültekre? Hogy milyen szenvedéseken mennek keresztül, hogy a gépre kerülteknek hogy fogy napról napra az esélyük az életre, hogy foszlik le róluk minden, ami emberré teszi az embert?
Miért nem hozzák nyilvánosságra az adatokat, a pontos számokat, a tendenciákat?
Adatvédelmi jogok... Lófaszt, senki nem érdekelnek a nevek, a személyes adatok! A végén is elég lenne annyi, hogy a felelősöket K. Miklósnak, vagy X. Ypszilonnak hívják. De a lényeg, hogy a valóság megismerése lehet olyan megdöbbentő, hogy az ember felszólítás nélkül zsebreteszi a gyűrűjét, hogy az arra hajlamos gyerek mégsem adja a fejét bűnözésre, hogy...
... beadatja magának az oltást és felveszi a maszkot.
Sok halottat láttam már. Tudom, mások is, de én nemcsak temetéseken. Hanem a boncasztalon.
Akit az ilyen látványtól megkímélt a sorsa, higgye el, nagyon rideg és prózai dolog. Semmi virág, nincsenek méltató szavak, sehol egy könnycsepp, megilletődött rokonok. Csak körbe a hideg csempe meg az a kúrvakemény asztal, a szélén egy kis vályú, ahol lecsurog a lé.
Kikerülhetetlen, de nem kéne sürgetni.
Én nem hiszek a másvilágban, de úgy látom, akik hisznek, azok se lehetnek biztosak a dolgukban, egyébként már mind odaát lennének. Személy szerint én még húznám a mostaniban egy darabig, és bízom abban, hogy vannak olyanok, akik engem is itt látnának szívesebben.
Aki még nem tette meg, azt szépen kérem, vegye fel azt a kúrva oltást! Ha még ingadozna, annak szívesen - dehogy szívesen, de mégis - mesélek a gépről a tepsire kerülőkről, ha már egyszer azok, akiknek ez kötelességük lenne, nem teszik meg!
Amíg az ember el nem ér arra a pontra, amelytől kezdve nagyobb ütemben felejt, mint ahogy tanul, addig tulajdonképpen okosodik. Egyre több jelenségre, eseményre, embertípusra tekint ismerősként. Rengeteg időt takarít meg így magának. Nem kell naponta feltalálni a tüzet vagy a kereket, (Ha most valaki észrevenné, hogy ezt már egyszer leírtam, azt kérem, hogy kíméletesen közölje velem, hogy figyelj öreg, te már túl vagy azon a ponton! Milyen ponton? - kérdezném én.) ????
